Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)

2019-11-21 / 271. szám

^ Portré ^ anyagilag épp nem álltunk túl jól. Három gyereket taníttattunk, majd házasí­tottunk ki. Utazni mindig is szerettem, a férjemmel bejártuk a szocialista tábor országait, hisz máshova nem mehettünk. Voltunk Szocsiban, Bulgáriában, Lengyelországban, Jugosz­láviában. Berlinben kicsit eltévedtünk, elkeveredtünk a hírhedt falig, ahonnan géppisztolyos katonák te­reltek vissza bennünket a »helyes útra«. Amerikából repülőjegyet is küldtek ne­kem, így nagy várakozások­kal nekivágtam az útnak. Egy évre szólt a szerződésem. Hétközben a magyar család­nál dolgoztam, a hétvégéket a rokonaimnál töltöttem. Kiterjedt magyar baráti kö­rük volt, így nem is tanultam meg túl jól angolul. Az egy évből végül csak kilenc hó­nap lett, mert közben itthon megbetegedett a férjem, és hazajöttem hozzá. Sajnos a következő évben meg is halt. A halála után fél évre újra kimentem Amerikába. Ekkor már nem bébiszitter­­ként, hanem a rokonaimnál Amerikai pillanatkép voltam, beutaztuk az egész keleti partot, Maine államtól egészen le Miamiig. Ezeknek az ott töltött hónapoknak az alapján született meg a Túl az Óperencián. Nem teljes mértékben az én életem­ről szól, kicsit szabadjára engedtem a fantáziámat. A Férfihűség szerelmi történet, a hetvenes években játszó­dik, s a szerelmi szál mellett a hetvenes évekről is szeret­tem volna egy kis korrajzot adni, női szemszögből meg­örökíteni, milyen volt itt ak­koriban élet. Mi, idősebbek még emlékszünk rá, hogy azokban az években sok mindent csak pult alól lehe­tett kapni. Erről eszembe ju­tott egy anekdotaszerű szto­ri is. Volt egy nagyon helyes kolléganőm a fogászaton, ő mindig mindent be tudott szerezni. Egy reggel feketé­ben jött dolgozni. Úristen, hát mi történt? - kérdeztük tőle. Meghalt a nagyapám, mondta, de ne féljetek, olyan koporsót vettem neki, hogy csak na, igazi fából, Amerika, ez igaz, és nagy tisztaság van. Ha leesik 2-3 centi hó, már jönnek is felta­karítani. Amikor ott voltam, egyetlen faágat is egy leg­alább háromfős csapat fűré­szelt le az utcában, űrhajós­­ruha-szerű ezüstoverallban. Az egészségügytől viszont nem présekből, szépen ki van díszítve. Ámulva hallgat­tuk, aztán megkérdeztem tőle: Hol tudtál ilyet szerez­ni? »Hát mit gondolsz? Pult alól!« - válaszolta." AMERIKAI ANZIKSZ „Szép, gazdag ország nem voltam elragadtatva. Egyszer egy előkelő kórház­ban az unokatestvéremmel meglátogattuk a haldokló barátnőjét, aki valamikor ka­tonaorvosként dolgozott. A nővérkék hófehér ruhában, kikeményített fityulában jártak, a haldokló betegek, így az unokatestvérem ba rátnője is egy szál lepedc alatt didergett, mert nyitv; hagyták a betegszobábar az ablakot. A vacsorát ugyar ezüsttálcát kapták a bete gek, de azzal senki nem tö­rődött, hogy egyedül nem képesek megenni... Voltak kellemesebb élményeim is: az unokanővérem tudta, hogy imádok szépen öltöz­ködni, szeretek varrni, ezért elvitt egy méteráruboltba, akkora volt, mint itt nálunk a Csemadok, és plafonmagas­ságból lógtak le a szebbnél szebb anyagok. Az ember úgy járhatott köztük, mintha erdőben sétálna. Mondtam is az unokanővéremnek: Te Zsuzsa, én ettől elájulok! Erre megszólalt mellettem egy nő magyarul: »Te is bá­mészkodsz, ugye?« Az isme­rősök felajánlották, elintézik, hogy végleg kint maradhas­sak. Eléggé el is csodálkoztak azon, hogy nem ragadtam meg a nagy lehetőséget. De én nem tudtam volna a világ másik végén élni, nekem itt van a szülőföldem, itt élnek a gyerekeim, az unokáim." Mislay Edit

Next

/
Thumbnails
Contents