Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)

2019-11-09 / 261. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2019. NOVEMBER 9. ÜD Sajó László Vakvarjú, vakmacska, vad kacsa (Dunakavicsok 2.) Elmúltak az őszi versenyek... Es Ben, az elcsapott zsoké kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd fel­hurkolja magát... ólmos novemberi ég alatt majdcsak talál egy helyet, ahová a kötőféket megerősítheti... (Krúdy Gyula) Az élő hal (Szokolay Zoltán) És lassan készülődik bejönni a Dunáról. Szezonvég. Mihály meséli, Tokölön laktak, a mamája orosz tiszteknek főzött (leginkább a csirkepaprikást noked­­livel és a gulyást szerették), „cserébe” tíz kiskatonát küldtek, akik rendbe hozták a tetőt és hoztak nagy tar­tályban gázolajat, elásták a kertben (!) - amikor a szülők meghaltak, utána is évtizedekig volt gázolaj... És vodka - mikor megtudták, hogy a gyerek a Szovjetunióban tanul, hoztak minden alkalommal; a szü­lők nem ittak, nem úgy a gyerek, amikor hazajött - és a vodka is éve­kig kitartott. Este nagy robaj - tűzijáték! A Hepajról (bulihajó), gondolja K. Dezső; az étteremben (VakVarjú) esküvő, kihajóztak. De nem, innen, közveden közeléből, a Ficánkáról (roncshajó) lövik fel. A parton nagy ezüstszív lebeg, rajta M + A, az ifjú pár monogramjai, lehet találgatni. Minden pénteken és szombaton esküvő az étteremben, a házasság­­kötések száma jelentősen nőtt: 24 020 pár házasodott össze; 7,9 százalékkal, 1758-cal több, mint tavaly ilyenkor. Április-májusban átlagosan 8,2 szá­zalékkal több házasságot anyaköny­veztek, mint egy évvel korábban. Az emelkedő tendencia tovább folytató­dott, júniusban már 15 százalékkal többen léptek frigyre, mint 2018 azo­nos hónapjában - közölte a KSH és a sikermédia. Azt csak a KSH kö­zölte, hogy mivel a születések száma csökkent, a halálozások száma pedig emelkedett, a természetes fogyás mér­téke 7,9 százalékkal volt több, mint egy évvel korábban. 2019 január­júniusában 67741-en haltak meg, 1 százalékkal, 691-gyeitöbben, minta tavalyi év azonos időszakában. Fogy a magyar. A gondnok kér Lajostól egy szákot, és motorcsónakba ül: egy hattyú belegabalyodott valamibe, ki kell menteni, ki kell merni. Mer­jük, tudjuk, tesszük. Sikeres volt az akció, fölszárnyalt a hattyú. Jolánka rádióval a kezében le-fel jár a parton, orvosi utasításra, napi fél óra séta, harsog a retrórádió, las­san, bandukolva, múlik minden fél óra, tovább! János sikítóval (így nevezte a fű­részt) elvágta a combját, ömlik a vér! Leféktetetik a padra, gondnok elköti (fasli, törülköző), de ömlik tovább, csorog, aztán csöpög. A biztonsági őr telefonál a mentők­nek, fel kell tenni a lábát, Mária a pad támlájára teszi és fogja, végig. K. Dezsőt elküldik Mária horgász­padjához párnáért, János feje alá. Jolánka lavórt hoz, lemossa János véres kezeit. Együtt a csónakház. Húsz perc múlva jön, nem a men­tő, baleseti autó, ez gyorsabb. Meg­jön a mentő is, elviszik Jánost, és nemsokára telefon, haza is enged­ték. Ezt megúszta. K. Dezső menne a stégre, Pan­ni figyelmezteti, szaros, vigyázz, a hattyúk összeszarják, a kavicsutat is. (Tehát nemcsak a horgászok utálják őket, a bérlők is.) Mária halat pucol, hajnali fogás. Képzeld, fogtam egy másik pontyot is, kiveszem, elteszem, közben kapá­som van, megyek, mire visszajövök, a macska elvitte a pontyot, a guta ütött meg. - Melyik macska ? - A vak. - A kövér? - Az, az öreg. Vakmacska. Az egyik szemére, a balra, K. Dezső jobban megnézte. A macska nézett vissza, a jobb szemével. Október 15-től horgászati tila­lom (telepítik a halakat). Guszti, a nagy szakértő és az örök morgó, dehogy telepítik! Nem dobálják fel magukat! K. Dezső jön vissza a zuhanyzó­ból, a kabin előtt másfél literes fla­kon, megjött az ásványvized, mond­ja a gondnok, Gyuri hozta, pálinkás jó reggel! Hungarikumunk neve elé ma már nem kell kitenni a nemzeti jelzőt, hiszen a pálinka csak magyar lehet. Nagy öröm számunkra, hogy van egy nemzeti italunk, amelyet mi ma­gyarok megtanultunk kifinomult, stílusos módon élvezni. (Az Agrár­minisztérium közleményéből, ki­emelés K. Dezsőtől) Valami mozog a szatyroknál, zi­zeg - egér? patkány? gyík? Hogy’ surrant be? Villany fel, ajtó ki, ahogy bejött, távozzon. De nem megy. K. Dezső kipakol, emelgeti a szatyro­kat, csend, megint kezdi. És belenéz egy üres - dehogy üres! — reklámsza­tyorba, alján valami zöld, béka. Kivi­szi, ,kiönti” a fűre, szatyor a kukába. Egy ideig nem alszik. Valami hosszúfarkú kisállat a csapnál. Jön Judit, a macskák már na­gyon várták^ ő a „gazdájuk”, mióta a tanár úr, Ádám meghalt. Nem az ő macskái voltak, mondja, lejártak a telepre, mert itt emberek vannak; a lakótelepre mennek ki még. - Há­rom macska volt, mondja K. De­zső. - Adám kettőt ivartalanított, az egyik, Dzsumi (így hívom, mert félszemű, Jumurdzsák) kandúr, a másik, a Szépség (mert olyan szép) nőstény, a harmadikat ő se tudta megszelídíteni, mindig fúj, ő a Fú­jás, a másik kettő összefog ellene. - En nem láttam. - Néha megjele­nik. Bolhátlanítom őket, adok ne­kik eledelt. - Meddig élnek? - Az ivartalanítottak harminc évig is. Kidobott macskák, kölyökkoruk óta itt vannak. Megjelenik Mária és Lajos - nem horgászhatnak, összegereblyézik az avart, Lajos talicskában elviszi. Szép idők, amikor lehetett avart égetni. Ezért ennyi a poloska, belepetéznek! (Guszti szíves szóbeli közlése.) Zoli is jön, nem hajóz ki, ül a csónak szélén. Horgászati tilalom még mindig. Nézi a vizet. És sorban érkeznek a „hajósok”, megnézik a csónakot, matatnak, ücsörögnek. Egy gumicsónakot ketten leengednek, autóba, el. Most van vége a nyárnak. Levelek zuhognak a terasztetőre. Fűteni kell, búg a hősugárzó, búbúgép, ahogy a gyerek mondta, neki is ezzel fűtöttek a fürdőszobá­ban. János mondja, annak a macská­nak vége, hajnal óta ott gubbaszt. A macska a nap és az árnyék határán, de a napon, nem mozdul. K. Dezső megnézi: lélegzik. Mintha valami vágás lenne az oldalán, a szájából kilóg valami - mi? Feláll, pár lépést tesz, összecsuklik. Megint elindul, a Duna felé, összeesik, kinyúlik a betonpadkán (ahol a kajakokat te­szik vízre). A legjobbkor jön Judit, K. Dezső mutatja neki. Nem tehe­tek semmit, ezt én se tudtam megsze­lídíteni, nem engedi, hogy befújjam bolha és kullancs ellen, lehet, kullancs van benne, az a baja. Amikor K. Dezső legközelebb ránézne a macs­kára, már nincs a betonon. Elván­­szorgott? Bement a vízbe? Elvitték, konténerbe? Hány élete van egy macskának? Mennyi lenne. Porlevesből vagyunk (legalább­is K. Dezső), ebéd Erdei gomba­krémleves (Gobova juha zjurcki in drobnjakom). Alom: egy hím (díszes) vadkacsa, nagy és kövér (de mint egy disznó!), K. Dezső a csőrére rúg, erre sziszeg (sziszeg-e egy vadkacsa - vad ka­csa?!), K. Dezső fél, nekimegy, fel­koncolja a csőrével. Fusson el? Várja a támadást. Sehol senki, K. Dezső egyedül a csónakházban. Meg a biztonsági őr, a kamerák és két macska. János mondja, azért nem jött ki hétvégén, Budafokon és Kispesten volt, temetőben, a két feleségemnél. Jövő hétvégén tumultus lesz. - Két feleségedet temetted el?, jó hülye kér­dés. Él a harmadik. Éjszaka esik, egész nap. Mindenszentek napjától lehet horgászni, gubbasztanak is a par­ton, esőben, hidegben, hajnaltól, amíg lehet. November közepén bezár a csó­nakház. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve VIII. / A nyugati a híd az a híd lesz, mondom Zének, meg­látod, igazi curija, sosem rombolták le. Már régóta el akar­tam jönni ide, megnézni a Római hidat (Rimski most), mondom, míg keressük az odavezető utat, aztán felbukkan a zöld tópart, ta­posunk a porban, a híd előtt a part mezőjén emberek, piknik, szalon­nasütés, vasárnap, terefere, teferic (^/-rándulás). Ezt a hidat sosem építették újra, vonalait megrágta az erózió, kőpárkányát élvezettel maratom, olyan, mint valami mar­cangolt mézeskalács. A szarajevói síkság nyugati csücskében vagyunk, nem messze, az Igman vonulatainak előőrsei belebuknak a rónába. Éppen ott ered a Bosna bővizű forrása, igazi természeti csoda, kedvelt kirándu­lóhely. Leülünk a folyópartra, és bámuljuk, hogyan tükröződik a vízben a híd. Laposabb, ormóda­­nabb, mint az előkelő török hidak. A Bosnán nem kellett áradástól tartani, minek építettek volna magas íveket? Vízhozama nem in­gadozik veszélyesen, miért kellett volna keskeny és tartós pilléreket emelni? A táj, ha nem nézek az Igman lába felé, az otthont jut­tatja eszembe, a nádas, a fűzfák, a napfény, lehetne akár egy Kis- Duna vagy Feketevíz is, a lomhán folydogáló folyó is, ha nem lenne ennyire tiszta. Hirtelen egy gyerek tűnik elő a középső boltív alól, pancsikol, a víz legfeljebb térdig ér - mintha nem is lett volna soha szükség erre a hídra úgy igazán. Pedig fontos utak keresztező­désén épült. A szomszédos Ilidza már a kőkor óra lakott vidék volt - Aqua S, e félig névtelen római városka alapjait feltárták, ékes nimfafejet és egy kocsin száguldó Ámort láthatunk a feltárt mozai­kokon. A kereszteződés ősi utakat kötött össze, s máshol nem is le­hettek az utak, a hegyes vidék mi­att. A tengermellékről a Neretvá folyását követve Mostaron, a folyó szűk kanyonján, a lélegzetelállí­tó Ivan-szoroson át hozott ide az út a Városba, majd tovább észak vagy kelet felé. Ez volt a nyugati út, ezen érkeztek Szarajevóba a raguzai (dubrovniki) kereskedők, az olasz vagy dalmát városokban tanuló bosnyák ferences barátok, a velencei portéka, a latin betűs, nyomtatott könyvek. A nyugati hídnál ülve a keleti hídra gondolok, a Szarajevói sík­ságot a túlsó oldalán álló, a bércek között kanyargó Miljackára épített Kecskehídra. A Kozija cuprija a keleti híd, az út innét Rogaticán és Visegradon át a szerb, macedón vi­dék felé, a Dunához, s végső soron Sztambulba vezetett. Ennél a híd­nál várták be a bégek, a város elöljá­rósága az új vezír érkezését cifra kí­séretükkel, ezen érkeztek a pópák a keleti hegyek monostoraiból, vagy a vándordervisek a távoli tartomá­nyokból, a Szerbia függetlenedése után kiűzött muszlimok is ezen az úton, a fermánok és berátok útján érkeztek a városba. Kelet és nyugat között, ez Bosznia, ahogy mondják, s a Város kelet és nyugat hídja közt feszül. A Kecske híd szinte mindenben ellentétes a Római híddal. Síkság helyett magasan terpeszkedő szikla­ormokat látunk mögötte, egyetlen szédítő íve, mely a vad vidékben ka­nyargó folyó kanyonja fölé feszül, büszke szépségével szinte erőszakos, egyszerre megrémít és elbűvöl. A Római híd lapos ívei a lomha fo­lyón, terpeszkedő bumfordisága inkább békét, közönyt és ráérős középszerűséget sugallnak. Többet rejt e különbség annál, hogy az egészet el lehetne intézni a terep adottságaival. Ám minden látszat ellenére sokkal több dolog köti össze a nyugati és keleti hidat, mint ami elvállasztja. Ez a római dolog például. A Kecske hidat, ahogy minden török hidat oly sokszor, a rómaiaknak volt szokás tulajdoní­tani, minden bizonyítékot nélkü­lözve. Akárcsak a Római hídnál, itt is beválik az ősi út érve, a cent­rum-periféria stratégiai viszonya, vagy a szintén általános érvényű érv, hogy a kőhíd előtt állhatott fahíd. A Római híd egyébként nevét nem is annyira e vélekedés­nek köszönheti, mintsem a hídba falazott római sztélének. A követ nem találjuk Zével, biztos kivették már, s a múzeumban van, vagy el­veszett, mondom. Csak napokkal később bukkanok rá egy régi rajz replikájára a Római híd sztéléjéről. Sírkő, egy szárnyas ifjú lefelé for­dított, égő fáklyára támaszkodik. A halál Géniusza, a szárnyra kelt lélek rébusza. Ahogy a keleti, úgy a nyugati hídról sem tudunk semmi tény­szerűt, hogy ki és mikor építtette a hidat. Mindkettő első írásos emlí­tése Szarajevó első városleírása, a velencei utazó, Catarino Zenótól 1550-es beszámolójában található. Zeno említi a Római híd hét ívét, alakját kulcshoz hasonlítja, ahogy a folyón tükröződő félkörívek körök­ké válnak távolabbról tekintve. A Miljacka híd említésénél azonban nem egyértelmű, hogy kőhídról van-e szó, vagy a Kecske hidat meg­előző faludról. Meglepőnek tűnhet, de mind a Rimski most, mind a Kozija cuprija alig szerepel az údeírások­­ban. Hiányoznak, talán mivel az utazók hulla fáradtan alig várták már, hogy beessenek Szarajevóba, vagy mert éppen útra keltek, és később más dolgok terelik el majd a leírók figyelmét. Vagy mert nem tűntek elég érdekesnek, hiszen a nyugatról és délről érkezők előtte a mostari, a keletről érkezők pedig a visegrádit látták - illetve fogják látni az útra kelők - s ez homály­ba borítja a többi átkelést. Mintha már a két híd neve is véletlenszerű és esetleges lenne. Kelet és Nyugat hídja elfele­­dettségben, névtelenségben viselik magukon a legfontosabb, legforgal­masabb utakat, a tömegnek szolgál­nak, mégis magányosak. Egyedül állók. Nincs körülöttük település, senki nem lakik a lábuknál, min­denki csak áttrappol rajtuk. Mintha az idő kesztyűs kézzel bánna velük: bár marcangolja őket, de komo­lyabban nem károsítja - senki sem rombolta le őket. A változás azon­ban lényegüktől fosztja meg őket, az úttól. A Kecske hídról a Monar­chia érájának kezdetén, a Római hídról pedig a jugó idők kezdetén futott le az út. Ma mindkettő árván áll, magárahagyatottságukban csak a kirándulók járják. Én a Kecske hi­dat szoktam járni, fordulok Zéhez. Számomra az a magány hídja. El kell, hogy vigyelek hozzá. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-maíl: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents