Új Szó, 2019. november (72. évfolyam, 255-279. szám)
2019-11-02 / 255. szám
TÁRCA A SZALONBAN Czucz Enikő A három Ági ii A Ági csalódottan rakta le a telefont. Megint nem jutott szóhoz. Ez gyakran előfordult, de általában nem bánta. Szerette hallgatni, ahogy barátnője beszélt. Gyorsan, határozottan és összeszedetten a fecsegés álcája alatt. Még a kitérők sem hatottak feleslegesnek, a témaváltások pedig, ha valaki tényleg figyelt, megjósolhatatlanságuk ellenére is logikusan következtek egymásból. Érezte a bőrén. Magában mindig vonzón fényes, bonyolult felépítésű, monumentális ékszerekhez hasonlította a társalgást, azokhoz, amelyeket rendre felpróbált, de túlzott extravaganciájuk és személyisége evidens kontrasztja miatt sosem vásárolt meg. Szürkébb leszek a csillogás alatt, gondolta. A láthatadan fajta mellett döntött: nyakán és mellkasán a történet szerkezete szerint rajzolta ki a nyaklánc vonalát mutatóujjával. így olyan volt, mintha érintéssel ajándékozták volna meg. Mindenki máshogy beszélt, de Ági, az általa kidolgozott tipológia segítségével, előre látta, hogy mihez kell tartania magát. Volt, akinek a szavai gyűrűt írtak le, tisztán és célirányosan haladtak a lezárás felé. Ez a fajta kommunikáció mindig valamiféle hierarchiát feltételezett, lehetett prezentáció, megbeszélés vagy feladat, s Ági ennek megfelelően fűzte bele a maga gyűrű-válaszát. Futó találkozásoknál hajtű, felszínesebb ismeretségeknél karkötők különböző fajtái, mélyebbeknél a nyakék vagy tiara. Ezek voltak főbb kategóriák, amelyek segítették, hogy részt vegyen a világban. A reakcióját előre elkészítette. Régebben nem jutottak eszébe a megfelelő mondatok, késve vagy túl hamar gondolta ki őket, vagy soha nem megfelelő időben hang(Fotó: Shutterstock) zottak el. Ha bátorságot is vett magán, és az asszociációra hagyta az irányítást, kénytelen volt érzékelni a diszharmóniát mondandója és környezete között. Ez mindig érzékenyen érintette. Pár hónapra el is hallgatott. A kihagyást nem sokan vették észre, senki sem kényszerítette magyarázatra. Addig figyelt, amíg ráérzett a szabályokra, s mikor már biztonsággal azonosította a formát, újra beszélni kezdett. Az egyszerűbb típusokat, amelyeket nem színeztek érzelmek, könnyen elsajátította, de az eredeti, bonyolultabb szerkezetek máig zavarba hozták. A beszédhelyzet elképzelését, a szavak gondolatban való elrendezését nem érezte elég biztonságosnak. A képzeletbeli beszélgetések variációival teleírt fűzetek az íróasztalán hevertek. Mások naplókként azonosították őket, Ági pedig ezt a megjelölést helyénvalónak tartotta, de nem ellenkezett volna a katalógus vagy a jegyzőkönyv ellen sem. Barátnője mondatai olyan nyakláncot formáztak, amelyen az ujj, ha követni szeremé a vonalát, folyton válaszúira tér. A választások sora, amely kiadta a teljes konstruktum formáját, mesterkedés nélkül következett egymásra, mímelve a természetességet, de a sodró drámaiságtól sem mentesen. Csodálta ezt a képességet, ezt az elragadtatottságot, amivel barátnője, akit magában csak Mindenmentes Áginak nevezett, az ételallergiáit és divatos mániáit taglalta. Ági csak a legszükségesebb esetben nyitotta ki a száját. Tartott tőle, hogy ügyedenségével megakasztja a félreérthetedenül egy szólamra komponált folyamot, ezért többnyire türelmesen megvárta, amíg magától elapad. Most azonban szüksége lett volna a megerősítésre. Igen, igen, nem te vagy a hülye, nem képzelődsz, mondhatta volna barátnője, tényleg el lehetsz átkozva. Egy ilyen időszak nem alakul ki magától, nem lehet szó puszta szerencsédenségről. Várta az alkalmat, egy kis rést, hogy beleugorhasson a monológba. Próbálkozott minden levegővétel és hatásszünet alkalmával, de csak a helyeslésig jutón, aminek szokatlan gyakorisága miatt barátnője igazán támogatva érezte magát. Nagyon köszönöm, hogy támogatsz, mondta, mielőtt letette a telefont. Ági nem haragudott. Évekkel ezelőtt rájött, egy önfejlesztő videó segítségével, hogy Mindenmentes Ági viselkedése mérgező a számára. Állandóan kereste a konfliktust, hangos volt és közönséges. Nem tudott és nem akart megbocsátani, ha kellemedenül érintette valaki, bosszút esküdött. Persze, ezt sose mondta ki, került minden olyan megnyilvánulást, amit a környezete gyerekesnek tarthatott volna, de orrlyukai tágulását nem bírta ellenőrizni, és az érezhetően túlzásba vitt kedvesség csak jobban kiemelte a mélyről fakadó, a másik személy iránt érzett ellenállást. Hisztis vagy és kicsinyes, írta le többször Ági a füzetébe, és rögtön el is szégyellte magát. Ha barátnője férfi volna, hatalmaskodás és arrogancia mögé bújtatná természetét. Feladatokat vállalna, és a számonkérés alkalmával olyan frázisokat ismételgetne, hogy „nézze” és „én megtettem minden tőlem telhetőt”. Ági még szerette barátnőjét. A kapcsolatuk egyoldalúsága zavarta, de úgy érezte, nem lenne semmi értelme felróni neki. Csak egyensúlyba kell hozni, gondolta akkor Ági, kétszer egy az két oldal. Az íróasztalhoz sétált, tollat vett a kezébe, és fellapozta az éppen aktuális füzetet. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve VII. / A török híd ,A híd tartósságát bizonyítja, hogy annyi század után áll, noha olyan helyen, ahol a Drina sodrása különösen sebes. Kőből rakott pillérei hatalmas méretűek.” írja Chaumette des Fossés Voyage en Bosnie című művében a visegrádi Drina-hídról. Des Fossés 1807/8- ban a napóleoni Franciország követe volt, miután az Oszmán Birodalom Bosznia vezíri székhelyén, Travnikban nagykövetség nyílt. Ezt dolgozza fel Ivó Andric a Trávniki krónika, avagy Vezírek és konzulok regényében, amelynek egyik szereplője éppen des Fossés. Akinek könyve az egyik első nyugati munka, amely Boszniát a teljesség igényével igyekszik bemutatni. Mintha először pillantana be a felvilágosodott Nyugat a bosnyákoszmán sötétségbe. Bosznia két legszebb török hídját, a mostarit és a visegrádit des Fossésnek eszébe sem jut a törököknek tulajdonítani - azt állítja, a görögök emelték a 11. századi bizánci dominancia idején. Pedig mindkettő a 16. század derekán épült, a Szulejmán szultán által építtetett mostari hidat annak halála, azaz a szigetvári csata évében fejezték be. A visegrádi hidat Szokolovics Mehmed pasa építette, aki a közeli Sokolovici faluból származott, de Sztambulban a nagyvezírségig vitte. Mellesleg Szulejmán mellett harcolt Mohácsnál és Szigetvárnál is, így Zrínyi Szigeti veszedelmének egyik szereplője is egyben. Ugyanabban az évben, amikor a híd megnyílik, Rudolf császár Bécsből Prágába viteti a koronát. Szokolovics Mehmed budai pasa ekkor rendeli el, hogy a Szulejmán által dzsámivá konvertált budai katedrális mellé két minaretet emeljenek. Des Fossés munkája mellett még rengeteget említ meg Bozidar Jezernik, a szlovén kultúrantropológus. A Balkán etnológiájáról szóló A föld, ahol minden fordítva van című könyvében egy teljes fejezetet szentel annak a ténynek, hogy a nyugati utazók a török hidakat sokáig másoknak tulajdonították, nem az oszmanliknak. Leginkább a rómaiaknak. Hiszen ki más lett volna képes ilyen időtálló, előkelő építményt létrehozni? Olyan monumentális szépséget, mint a visegrádi, avagy olyan bájos kecsességet, mint a mostari híd szivárvány-íve. A vad törökök, akik csak pusztítani tudnak, vérben forgó szemmel kiáltva a takbirt, akik veréb módjára fészkelik be magukat a keresztény fecskefészkekbe, akik léhaságukban építés helyett csak leélni tudnak, biztosan nem. Jezernik persze egzaktabban fogalmaz, a nyugati antikvitás idealizált képéről, főleg a törökök démonizálásáról van szó. Pedig ha összevetjük a máig fennamaradt római hidakat, vagy Nyugat-Európa középkori hídjait, a török hidak ezekhez képest sokkal szebbnek, kecsesebbnek, finomabbnak, előkelőbbnek tűnnek. A mostari hidat Mimár Hajrudin építette, mestere Szinán, a szulejmáni birodalom főépítésze volt, aki a visegrádi mellett még hét másik hidat is épített. Éppen Szinán mérnöki tökélye és ízlésessége írja fölül a démonizált nyugati képet. Az épületek könyve (Tezkiretü’l- Bünyan) című fiktív, Sai Mustafa Qelebi által írt önéletrajzában áttekinti egész munkásságát. Karrierjét is egy hídnak köszönheti. Amikor ugyanis Szulejmán harcot indított Moldvában a hitedének ellen, a Prut folyó partján megállni kényszerült a sereg. Egyedül Szinán tudott hidat verni a két part közé. Ezt ragyogó mecsetek, középületek és a bámulatos aquadukokkal kiépített isztanbuli vízellátó hálózat megtervezése követte. „Híd e múlandó világ a pusztulás árjában áll / Azok, akik ma kelnek át rajta, Istenbe helyezik bizalmukat s megszabadulnak.” - olvashatjuk a verssort Szinán életrajzában a Büyük Cekmece híd leírásánál. Az építmény az egyik legelragadóbb török híd, s nem is egy, hanem négy. Szinán ugyanis három művileg kialakított szigetre húzta fel a négy, középen emelkedő hidat, mely alakjában kimerevített hullámokra emlékeztet. Szinán fényes karrierje túlszárnyalta a nyugati hídépítészetet. E szemszögből még groteszkebbnek tűnik, hogy a Nyugat később képtelen volt akárcsak elképzelni is, hogy efféle teljesítményre képesek lehetnek a vad törökök. A török híd viszont nemcsak építészeti artefaktum, de egy kultúra, egy múlt ikonja, sőt, szimbólum, amelyben a határok és átmenetek, a tovafolyó jelen és az örök maradandóság, a természet és kultúra szimbóluma. Értheteden rejtély, amelyről mondák regélnek. A török híd így válthatott a sok vallású és nemzetiségű, de egynyelvű, a kultúrák közötti határon átívelő Bosznia jelképévé, s nemcsak a visegrádi híd krónikása, Ivó Andric tollán, de költők során is. Délszlávul a „most” általánosan hidat jelent, de ha régi török hídról van szó, azt „cuprijá”nak nevezzük. Turcizmusról van szó: a köpni szó átvételéről. A híd perzsául egyébként „pul”, arabul pedig „kantara”. Ha azonban boltíves hídról van szó, akkor külön szót használnak: „kantara” - perzsául pul-i buzurg, törökül pedig büyük köprü, amely egyszerűen csak nagy hidat jelent. Egy ilyen kantara egyébként található Szlovákiában is. Kevesen tudják, hogy a legészakibb cuprija, a legelfeledettebb és a legmagárahagyatottabb török híd az Ipolyon található, Pohár részévé nőtt Zelenében, azaz Ipolyszelén. Az alatt a négy évtized alatt épülhetett, míg a régió török kézen volt, azaz a Fülek várának elfoglalása (1554) és a tizenöt éves háború egyik sikere, a vár visszafoglalása (1593) között eltelt. Noha írásos emlék nem említi a hidat, elképzelhető, hogy a szelei Ipoly-hidat a füleki bég építette, Musztafá Szokolovics (Szokolu), Mehmed unokaöccse, aki később sokáig budai pasa lesz, és aki ekkoriban a füleki szadnzsakban a legtöbbet épített: kikupáltatta a várat, Rimaszombat mellett erődöt emelt, dzsámit, karavánszerájt, hamamot alapított Füleken, Nógrádon, Szécsényben. Végezetül teljesen reálisnak tűnik, hogy az ipolyszelei cuprija egy időben épülhetett a mostari, de még inkább a visegrádi cuprijával, akár ezeknek elhagyott, távoli, és elfelejtett unokahúguk, akit a hitetlenek hadai rabságba ejtettek. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
