Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)
2019-10-26 / 250. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2019. OKTOBER 26. KÉPESLAP131 I mád utazni. 2014-ben bemutatott filmje, a Viharsarok berlini sikerét követően Sütő András a világ több pontjára eljutott, s a Hollywood Reportertől a Varietyig minden szaklap elismerően írt az alakításáról. Szabolcsot, a németországi focicsapatból hazatért fiatal focistát játssza a filmben, aki valahol az isten háta mögött örököl egy öreg viskót, s a felújítási munkálatok során komoly fordulat áll be az életében. Ha sok pénze lenne, egyfolytában utazna, állítja a nagy tehetségű fiatal színész. Látta már, hogyan nő a fii Guadalajarában és Tajpejben, milyen a homok Tel-Avivban, látott hegyeket, gleccsereket, de olyan kékeket és olyan zöldeket, mint az Azori-szigeteken, sehol másutt a földön. Tavaly járt először ezen a helyen, idén ott kérte meg kedvese kezét, jövőre ott szeremének összeházasodni. De minden országra kíváncsi, minden kultúrát szeretne megismerni, s minden helyen legalább egy emberrel hosszasan elbeszélgetni. Az Azori-szigeteket blogbejegyzések alapján fedezte fel. Látta, hogy az Adanti-óceán közepén, Lisszabon és New York között félúton kilenc sziget kapta ezt a nevet, köztük a legnagyobb Sao Miquele. Látva a sziget alakját, volt is egy fura asszociációja; „Formára majdnem úgy néz ki, mint a Balaton. Hosszúságában talán csak 2-3 kilométer a különbség. Sao Miquele 76 kilométer hosszú, a legszélesebb pontja 15 kilométer. Mintha a Jóisten emelte volna ki a földből, hogy lerakja az óceán közepére. Ez az én kis teóriám. Szívfácsaróan giccses érzést vált ki az emberből, amikor látja: a kék a zölddel úgy mosódik össze a ködben a szigetek bármelyikén, mint sehol másutt. Az ott a földi paradicsom. Nem hódította meg a nyugati világ, még nincs úgy beépítve, és ettől olyan szép. A portugál gyarmatosítás kora óta nem nagyon változott. Nem nőttek ki a földből üdülőparadicsomok, mint Tenerifén, nem egy partizós sziget, mint Ibiza, és nem a nyugati kapitalista világ kedvenc üdülőhelye, mint az amerikaiaknak Hawaii.” Ilyen értelemben, ahogy meséli, még érinteden a hely. Amerikából senkinek nincs kedve ide utazni, az európaiak pedig inkább a francia Riviérát, a görög vagy a horvát tengerpartot választják. A helyiek pedig hagyják, hogy a természet uralja a szigeteket, és burjánozva öleljék be fák, bokrok, virágok. „Nagy hortenziamezők pompáznak arrafelé. Sao Miquele belsejében van olyan része a dzsungelnek, ahol vadon nő az orchidea. Három különböző éghajlati öv találkozik a szigeten - ecseteli Sütő András. - Az őserdőkre jellemző éghajlat mellett a hegyi, tundrái hőmérséklet és az óceánparti meleg is érezteti hatását. Egész évben ádagosan 25 fokot mutat a hőmérő, de lent, az óceánparton lehet 27-28 fok is, ezer méter magasban viszont akár tízzel kevesebb is. Az óceánnak ez a része a bálnák találkozóhelye. Majdnem tíz bálnafaj úszik el idáig, de sok a delfin is. A búvárkodók 350-500-féle halban gyönyörködhetnek. Szörfözni, túrázni, a krátertavakban kajakozni lehet. Fürödni nem, mert nagyon erős a víz ásványianyag-tartalma. Három egymás melletti krátertó vizének egészen más a színe. Az egyiké moszatzöld, a másiké égszínkék, a harmadiké szürke. A gejzírek vize 36-40 fokos. Akinek nincs kedve az óceánban fürdeni, az az őserdőben, egy gejzír bugyogó vizében ücsörög. Közben a szigeten öt kilométerenként telje-Sütő András és az Azori-szigetek Esküvő lesz az óceánparton sen ingyenes grillezők várják a túrázókat. Sok helyen még a tűzifa is oda van készítve. Semmi mást nem kell vinned, csak húst vagy zöldséget és gyufát.” Drágának egyáltalán nem mondható a hely, vélekedik a külföldi produkciókban is komoly szerepeket kapó színész. Mivel kevés szálloda van a szigeten, családoktól lehet szobát bérelni. „Régi, gyarmatosítás korabeli portugál villák várják az idelátogató idegeneket. Ott lakik a család is, de mert nagy a ház, a szállóvendégek teljesen elkülönülve élnek. Az autóbérlés ára sem magas. A legdrágább éttermi fogások 10-20 euró között mozognak. A kajakbérlés egy órára, mentőmellénnyel együtt 5 euró. Két lovat béreltünk egy napra, vezetővel együtt, azért fizettünk 70 eurót. Ami a talajt illeti: sokféle magot hoztak a szigetre, hogy tudják, mi él meg és mi nem. Végül arra jöttek rá, hogy itt minden megterem. Náluk vannak az Európához legközelebbi teaültetvények. Az ananász, a maracuja, a papaja, a banán is helyben terem. De még dohányültetvényeik is vannak. Saját szivarral büszkélkedhetnek, mint a kubaiak. Olyan boldog teheneket, mint ott, legutóbb gyerekkoromban, Zalamerenyén láttam. Szabadtartásban élnek a szigeten, ami azt jelenti: oda mennek, ahová akarnak, és ott fejik meg őket, ahol éppen tartózkodnak. A chip alapján követik az útjukat, és ha éppen a sztráda közepén állnak, akkor oda viszik utánuk a fejőgépeket. Sajtjaikat a franciák is dicsérik, teáikat a japánok is árusítják. Aki nem szereti a halat, megtalálja a maga sajtját, marhahúsát. Életemben először ott láttam fekete lábú dzsungeltyúkokat és -kakasokat. Bent, az erdő mélyén szabadon kószálnak.” A helybeliek közül majdnem mindenki beszél angolul. „Voltam moziban Sao Miquelén. Minden filmet eredeti nyelven vetítenek, feliratozva. Ilyen vagy olyan szinten a gyerekektől a nyugdíjasokig minden generáció beszél angolul. Természetesen portugálul is, bár a lisszaboniak fülének az olyan, mint a kínai. Nem értik. Annyira erős a helyi dialektus. Kicsit franciásan ejtik a szavakat. Az emberek nagyon segítőkészek. Sétáltunk vagy öt kilométert egy szurdokban. Hegyek között mentünk le az óceánpartra. Ott horgászott egy idős bácsi. Cipő nélkül, fekete zokniban a tűző napon. Helyi szokás, magyarázta. Ötpercenként belemártja a zoknit a hideg vízbe, így nem égeti a lábát az átforrósodott kő. Könynyebben viseli a hőséget. S amíg ezt elmondja, észreveszi a barátnőmön, hogy tikkadt. Már indulnánk fel, a szurdok irányába, erre leint egy kocsit. Ismeri az embert, megkéri őt, hogy vigyen fel bennünket a hegyre, ne kelljen felgyalogolnunk a meredek lejtőn. És kedvesen, mosolyogva tessékel be bennünket a kocsiba a számunkra ismeretlen férfi. Mondok egy másik történetet. Ananászt akartunk venni a boltban. Kiválasztottunk egyet. Szól a pénztáros néni: ne azt vegyétek meg, azzal még hét napot kell várni! Es feláll, elvisz hátra, megmutatja, melyik az érett. Senki nem volt ideges, hogy a sorban megvárakoztattuk őket. Hiheteden hely!” Ezért is ment vissza idén, hangsúlyozza. Kíváncsi volt, jól érzékelt-e mindent, vagy idealizált szűrőn keresztül látta a dolgokat. És vártak rá felfedezetlen részek is. Ezúttal már tizenöt napra utaztak vissza. „Megnyugodtam. Nem én láttam rózsaszín filteren keresztül az ottaniakat. Ok tényleg mindenhez máshogy viszonyulnak, mint mi. Iszonyatosan büszkék arra, hogy ott élnek, ahol. A sziget egyik végéből sokan még el sem jutottak a hetven kilométerrel távolabbi túlsó szegletbe. Európába vagy máshová a világba pedig végképp nem. Kérdezték, hol jártunk az előző napon. Nordestében, mondtuk. Ó, Nordeste! Az nagyon messze van, felelték. Igen. Kocsival háromnegyed óra. De ők még soha nem voltak ott. És nem idős emberekről beszélek, hanem húsz-harminc év közötti fiatalokról. Szép hely lehet, mondták, de nekik a világ vége. Ők ott érzik jól magukat, ahol élnek. És büszkék is nagyon a helyre. Alkalmi idegenvezetőként meg is mutatják boldogan.” Hogy milyen úton jutott el először az Azori-szigetekre? Nagy túrázó lévén újabb és újabb helyeket keres. Közeliket és távolabbiakat egyaránt. A lényeg: a természet. „Julival, a kedvesemmel a Viharsarok bemutatója után ismerkedtem meg. Ő is elég sokat utazik. Multikulturális családból jött. Belgrádban született, édesapja óceánjáró hajón dolgozik, a bátyja Vancouverben él, a nagymamája Bécsben, édesanyja külföldi idegenvezető Horvátországban, Szerbiában és Szlovéniában. Én a Viharsarokkal utaztam sokat, majd Julival együtt kezdtük felfedezni a világot. Első évben Pomoriében voltunk, Bulgáriában. Gyönyörű hely. Aztán Róma, Milánó, Párizs következett, majd jöttek az egzotikus helyek Én Ázsiát és Mexikót szeretem, Juli Peru-párti. És sokat túrázunk. Nekem minden héten el kell töltenem valamennyi időt a természetben. Ha csak egy órát sétálok a Margit-szigeten, az is helyre tesz. Az Azori-szigeteken is vannak túraútvonalak. Szerelmesek lettünk ebbe a helybe. S ha már ott történt tavaly a lánykérés, akkor jövőre ott kötünk házasságot. Ezt már eldöntöttük. Egyházi esküvő lesz, szűk családi körben, az óceánparton. A polgárit, a nagy lagzit itthon tartjuk majd.” Hogy milyen nyelven mondják majd ki a boldogító igent? Angolul vagy portugálul. Ezt még nem beszélték meg. Az útvonal mindenesetre a régi lesz, mert az jól bevált. Budapest-Lisszabon, Lisszabon-Ponte Delgada. Ez utóbbi az Azori-szigetek legnagyobb városa. Hihetedenül szép hely, ajánlja Sütő András. Szabó G. László A szerző a Vasárnap munkatársa
