Új Szó, 2019. október (72. évfolyam, 228-254. szám)
2019-10-21 / 245. szám
6 KULTÚRA 2019. október 21.1 www.ujszo.com Kiállítás a budapesti Műcsarnokban: Sylvia Plachy magyar szülők gyermekeként lett neves amerikai fotóművész SZABÓ G. LÁSZLÓ Dalok fekete-fehérben. Ezt a címet adta műcsarnokbeli kiállításának Sylvia Plachy, a magyar származású, amerikai fotóművész. Adhatta volna azt is, hogy Versek feketefehérben, mivel minden képe, minden felvétele egy-egy költemény. Még a portréi is. Mindszentek a Sandy hurrikán után. A magnólia édes illata. Elégett erdő. Az ég felé törve. Napfelkelte Aticantében. Medveölelés. Egy vasárnap délután Bronxban. Suttogó fák. Képcímek, amelyek verscímeknek is beillenének. Sylvia Plachy arra jár, amerre az élet árnyékos oldalára is kíváncsi, érzékeny lelkű emberek járnak, és azt látj a meg, amit közülük is csak azok, akikhez nem mindig volt kegyes az élet. Mert neki is vannak fájó, szívbemarkoló emlékei, évtizedek óta gyógyíthatatlan lelki sebei. Budapesten született, a második világháború idején. Tizenhárom évesen, nem sokkal az 56-os forradalom után, lovas kocsiban elrejtőzve, a szüleivel együtt hagyta el az országot. Menekülésük történetét meg is írta Önarckép hazatérő tehenekkel című albumában, amelyet 2004-ben rangos szakmai díjjal jutalmaztak Amerikában. „Sötétség volt mögöttünk, és sötétség előttünk” — emlékezett a végtelennek tűnő útra. Itthoni emlékei közül egy levél is szerepel a kiállítás képei között. 1953 őszén írta neki szeretett Ilonka nénije. „Kedves kis Szilviának, tanítványomnak. Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, mely ha a fát kivágják alóla, nem a mélységbe zuhan, hanem a magasba szárnyal.” Utravalóként értékesebb biztatást nem is kaphatott volna. Ilonka néni talán sejtette: kisdiákja alól nemsokára tényleg kivágják a Knausgaard új regénye a Jövő Könyvtárában London. Kari Öve Knausgaard norvég író is ír egy könyvet a Jövő Könyvtárába, amelynek könyveit csak száz év múlva lehet majd elolvasni - számolt be róla tegnap a The Guardian. Knausgaard, aki tavasszal a Budapesti Könyvfesztivál sztárvendége volt, 2009 és 2011 között írta hatrészes, önéletrajzi regényfolyamát, a Harcom című művet. A norvég író új regényét a Jövő Könyvtárába szánja, amelyben mások mellett Margaret Atwood vagy David Mitchell írásai is szerepelnek majd. A különleges könyvtár kortárs szerzők új írásait gyűjti, amelyeket 2114-ig senki sem olvashat el. A Jövő Könyvtárának ötlete Katie Paterson skót művésztől származik. Knausgaard a könyvtár első norvég szerzője. Paterson a 21. század egyik legkivételesebb írójaként beszélt róla. Kari Öve Knausgaard elárulta, hogy már dolgozik a kéziraton, de mást nem mondott róla. (MTI) Sylvia Plachy: Adrien Manolete szerepében, 2006 (Műcsarnok) fát, és nem törhetnek el a szárnyai. Bizonyára sejtett, érzett, látott benne valamit, amiről úgy gondolta, kár lenne veszni hagyni. Két évig sodródott a család Európa nyugati oldalán, miután megérkeztek az Óperencián túlra. Előbb New Jerseyben, majd New York Qeens negyedében telepedtek le. Szilviából akkor lett Sylvia. Hatalmas űrrel a lelkében. Mindent elveszített, amit addig a magáénak tudhatott. Biztonságot, barátokat, szeretett helyeket. Az új hazában minden idegen volt számára. * A fotográfusi pálya mellett akkor döntött, amikor beiratkozott Arthur Freed kurzusára. O tanácsolta neki, hogy keresse fel André Kertészt, az akkor már világszerte ismert, magyar származású fotóművészt, aki New Yorkban élt. „Szelíd ember volt - emlékezik Sylvia Plachy. - Csodálattal nézte az élet minden apró örömét. Különleges látásmódja rám is nagy hatással volt. Egy felröppenő madár, egy finom fénysugár vagy egy neki tetsző gesztus láttán azonnal félbeszakította a beszélgetésünket. Mély barátság szövődött köztünk. Élete végéig gyakran találkoztunk.” Sylvia Plachy képei közül nem egy földi üzenet André Kertésznek. Például a lombok fölött szárnyaló gólyapár. A sírkövekre borult, derékba tört fák. Vagy akár az Apu táncol. Szívet melengető vagy éppen fájó versek, halkan előadott dalok ezek. Hétköznapi és mégis figyelemre méltó, nem egy esetben rendkívüli pillanatok vadásza a művész. Sasszemekkel jár a természetben, kiélezett figyelemmel a nagyváros sűrűjében. Portréi is beszédesek. Andrej Tarkovszkij lágy kontúrokkal megörökített profilja. Vagy Antonioni, Jean-Michel Basquiat, Giancarlo Giannini fénnyel és árnyékkal festett arca. Almodóvar képébe egy női lábat komponált bele. Voltaképpen csak a lábfejet látjuk, magas sarkú cipővel és a filmrendező fél arcát, mégis úgy érezzük: a kitárulkozás intim pillanatát kaptuk el. Harminc év ugyanannál a lapnál. A New Yorkban megjelenő Village Voice 1974-től foglalkoztatta Sylvia Plachyt. Vezetés nélküli városnézés című rovatával képekben mesélt a városról. Ezekből a felvételekből állította össze később azonos című albumát, amelyhez egy Tom Waits-lemezt csatolt a kiadó, s a kettő együtt magas szakmai kitüntetésben részesült. Richard Avedon, a világhírű amerikai sztárfotós, aki a Nurejevről készült aktjával robbantott talán a legnagyobbat pályája során, a következőt írta a kötetről: „Megnevettet és megszakad tőle a szívem. Erkölcsi lény. O minden, aminek egy fotográfusnak lennie kell.” Nem a véletlen műve, hogy objektívje előtt korunk legnevesebb fdmrendezői állnak. A hölgy ugyanis otthonosan mozog filmes berkekben. Elsősorban a fia, Adrien Brody révén, aki Roman Polanski Cannes-ban díjazott filmje, A zongorista címszerepét játszotta. O formálta meg Harry Houdinit, a világ leghíresebb szabadulómüvészét is. A Műcsarnokban látható képek közül kettőn is látható. A Manhattani Sylvia Plachy otthonosan mozog filmes berkekben, elsősorban a fia, Adrien Brody révén, aki Roman Polanski filmje, A zongorista címszerepétjátszotta. kilátás egyik kőrakásán ül, a háttérben felhőkarcolók. A másik képen Manolete, a híres spanyol torreádor, akit egy romantikus drámában, Menno Meyjes filmjében formált meg. Van egy párját ritkító felvétel is az anyagban. Joszif Brodszkij, az emigráns orosz költő képe 1990-ből. Háttal ül egy asztalnál, csak a testtartásából tudunk olvasni. Nehéz sorsról beszél a kép, gömyesztő lelki súlyokról. Tömören fogalmazva, szigorúan megválasztott szavakkal. Sylvia Plachyt csak a lényeg érdekli. Két-, három-, négysoros dalaival mégis egész életutakat, emlékezetes pillanatokat, hangulatokat énekel meg. Értelem és érzelem, szépség és szomorúság keveredik minden alkotásán. Képversek költője, a női lélek legyőzhetetlen erejével. MOZIJEGY A szerző a Vasárnap munkatársa Talán övék a világ Tudom, hogy az ősz, vagy legalábbis az október a Jokerről szól, és én sem akarom tagadni, hogy Arthur Fleck eredettörténetéig számoltam vissza a napokat, viszont van itt egy film, amelyről szintén érdemes beszélni. Indiából érkezett, szerelmesekről szól, de rögtön el is lehet felejteni a sztereotípiákat, ebben a moziban nem táncolnak és nem énekelnek, nincsenek indokolatlanul túlcsorduló érzelmek vagy színes ruhák. Van azonban egy szép történet, amely már-már mesébe illik, ám közben mégsem érzi azt az ember, hogy átverik, és valami hollywoodi-hollywoodi tündérmesét adnak el neki. Mondhatnám úgy is: A fénykép magával ragadja a nézőjét, elviszi egy utazásra, amely sok szempontból teljesen hihetetlennek tűnik. Mert ugyan mennyi esélye van annak, hogy a szegény fotós véletlenül találkozik egy középosztálybeli lánnyal Indiában, és a konvenciók ellenére együtt tudnak maradni? Nem sok, de közben a film nem is akarja tagadni, hogy mi tősen visszafogott, ugyanakkor roppant tehetséges ember ül egymás mellett a taxiban, és alighanem mindketten azon gondolkodnak, hogy megfogják-e egymás kezét. Mondanám, hogy ma már nem ilyenek a filmek, ennél gyorsabbak, nem így mutatják be a szerelmet, és valószínűleg igazam is lenne, ám éppen az a csodálatos ebben a moziban, hogy mer lassú lenni, mer elszakadni a berögződésektől, és meri azt mondani, hogy én nem ezt az utat választom. Megyünk tehát együtt Ráfival és Miloniva! közel két órán keresztül, és ha csak ennyi időre is, de próbáljuk elhinni, hogy együtt maradnak, hogy nem számít semmi, csak az, hogy övék a világ. Lehet, hogy hiú ábrándokat kergetek, de mire való a mozi, ha nem erre? Gera Márton A fénykép (Photograph). Indiai-amerikai-német romantikus dráma, 2019,110 perc. Rendezte: Ritesh Batra. Szereplők: Nawazuddin Siddiqui, Sanya Malhotra, Sachin Khedekar, Denzil Smith. mindennel néznek szembe: látjuk, ahogy a rokonok szeretnék eldönteni, kihez menjen hozzá a lányuk, utalásokat tesznek a másik bőrszínére, Ráfit, a fotóst a nagymamája pedig folyton azzal nyaggatja, hogy mikor nősül már meg, na, meg azzal, hogy mikor fizeti vissza a hitelt. Mindez így, leírva talán közhelyesnek tűnik, de a vásznon mégsem az: Ritesh Batra lassan bontja ki a történetet, van, hogy csak azt nézzük, ahogy ez a két, meglehe-Sok szempontból teljesen hihetetlennek tűnik, hogy a szegény fotós véletlenül találkozik egy középosztálybeli lánnyal Indiában, és a konvenciók ellenére együtt tudnak maradni (Fotó: Cirko Film)
