Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. SZEPTEMBER 28. 21 György Norbert Travelling to Hodejov (kalandregény) B icajon a Livikával, Bratislavába, lassan haladunk, fura tájakon át, ellenszélben, nem tudjuk, jó irányba megyünk-e, olyan, mintha Hodejov volna, travelling to Hodejov, ez jut eszembe, és ez a rohadt autópálya, vajon hogy került ide, visszafordulunk, egy resti az út mellett, korábban lagzit videóztam itt, a tulaj lánya ment férjhez, megebédelhetünk, mondom, éppen lagzi van megint, úgy tűnik, ez egy ilyen hely, most maga a tulaj nősült meg, az ablakban smárolja az arát, bemegyünk, többen fölismernek, a nevemen szólítanak, nevetnek, mikor mondom, hogy resti, meg hogy kajálni, hirtelen elölről látjuk az épületet, és van is ott valami felirat, de tényleg nem resti, inkább biciklis bolt, erre ott hagyjuk a bicajunkat, kicsit felelődenül, nem zárjuk le, bízunk a helyiekben, javaslom, ha már itt vagyunk, nézzünk kicsit körül, aztán folytatjuk utunkat Bratislavába, eltévedünk egy városban, ez már rég nem Hodejov, szerintem, délnek tartunk, mondom, mire a Livika azt mondja, szerinte nem, egy templom- vagy kegyhelyszerű, márvánnyal kirakott helyiség előtt állunk, aztán bent, ahol sötét van, és van ott egy kút, elég mély az a kút, nincs korláttal elkerítve a pereme, szédülök, egy idősebb, falusi jellegű asszony, talán a lányával, állnak a fal mellett, imádkoznak, egy másik asszony a kút szélét takarítja, vizet loccsant ki egy vödörből, félek, hogy bele fog zuhanni, de úgy tűnik, mégsem, úgy tűnik, tudja mit csinál, mondom a Livikának, hogy kérdezze meg, merre induljunk Bratislava felé, de a nő egyre csak beszél, odalépek hozzá és megkérdezem, hogy merre, mire kiderül, hogy pont ezt magyarázza a Livikának, de nem értem, mit beszél, aztán kicsit ingerülten felém fordul és azt mondja, ha megváltozik a mobilunk térerő iránya, tudni fogjuk, hogy jó helyen járunk, és dobunk is rögtön egy szelficskát örömünkben, kicsit bóklászunk erre-arra még, egy vidám társaság, ahogy a tyúkszaros baromfiudvaron golfoznak, aztán a Livika cipője, ami úgy kopog, hogy kop-kop-kopkop-kop-kop-kopkorok, ritmusra csoszog, négynegyedes, viszont ekkor már megint a bicajon ülünk, de nem a sajátunkon, és bizonytalan vagyok az irányt és a tulajdon biciklinket illetően, ráadásul ezt az újat csak úgy eltoltam egy kerítés mellől, a biciklikeréknek hatalmas csőszerű tengelye van, és mindig valami sarat vagy maltert kell belerugdalnom, hogy azzal betapaszszam, és a Livika olyankor mindig a hátamra húz valamivel, talán egy korbáccsal, egyre jobban fáj, kezdek ideges lenni, észreveszem, hogy a közelben két gyerek játszik, az egyikük felismeri a bicajt, azt mondja, az övé, mondja is a nevét, de azonnal elfelejtem, egy felnőtt is megjelenik, valami moslékszerű löttyöt cipel egy vájdlingban, és nagyon mogorva, mondom, hogy nem fogom ellopni, csak kölcsönveszem, és hogy meg is szerelem, és megint belerugdalok a kerékcsőbe valami sarat vagy maltert, és a lábammal igyekszem a végét simára húzni, mintha spaldival vagy kőműves kanállal, aztán megkérdezem a mogorva embertől, hogy merre kéne mennünk, mire ő arrafelé mutat, amerre én is gondoltam, hogy kéne, hiányzik a középső- és a mutatóujja, nyilván asztalossegéd volt, vagy a pina harapta le, és mondom a Livikának, hogy most már menjünk, mert háromnegyed öt van, és elég messze vagyunk még Bratislavától, végül megkérdezem, hogy mennyi a veszteségünk, mire ő azt mondja negyven milliliter, sőt, lehet, hogy több, de semmiképpen sem kevesebb, én meg nem tudom, hogy az ereded bicajunkat hol raktuk le, és ha megtaláljuk azt a helyet, akkor vajon ott lesz-e még. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve II. / A felégetés „Cekao sam, da predemo Neretvu.” (Arra vártam, hogy átkeljünk a Neretván.) Mondja Ivan, azaz Lojze Rozman szerelmének, Danicának (Sylva Koscina) A Neretvai csata című filmben, miután megkéri a kezét. A jelenet sokkal őszintébb, mint egy partízánrománc ábrázolása, a filmművészet talán legeszköztelenebb és legsokatmondóbb lánykérő jelenete. A Neretva partján játszódik, mögöttük ott feszül, a két part között, a jablanicai vashíd. A hidak pusztulásának két oka van, egy prózaian lomha és egy drámaian hirtelen. Az egyik az idő. Ahogy a járókelők mindennapos forgalma lassan leéli a hidat, ahogy a folyó állandóan nyaldossa a pilléreket, lassan kikezdi az éves jégzajlás, aláássák az időszakos áradások A másik a háború, amikor a viszszavonulók, hogy időt és új esélyt nyerjenek, felégetik maguk mögött a hidakat. A hidaknak e két ellenségük van, akár a szerelemnek. Ivan és Danica jelenete után máris a híd vaskonstrukcióját látjuk, a partizánok huzalokat feszítenek közéjük. A következő jelenetben Ivan védeni próbálja a hidat parancsnoka előtt, azzal vádolva, hogy nem felsőbb parancsot teljesít. , A híd az egyetlen reményünk.” Az érzékenyen poentírozott jelenetet végül a következő partizánbrigád érkezése zárja le. A parancsnok pedig kimondja a varázsszót: „Tito rendelte el.” A hidakat nem passzióból égetjük fel magunk mögött. Kénytelenek vagyunk felrobbantani őket, ahogy szorul a hurok. Pozsony hídjait nézzünk M-mel a távolba nyúló Dunán, és az új zöld Öreg hídról egy régi utazás emléke jut eszembe. Amikor először mentem Mostarba Szarajevóból a Neretva teátrális kanyonjában kacskaringózva egy busszal, amely az apám lehetett volna. A légkondi rossz volt, a kanyaroknál a nyakamba csöpögött a vize és összekeveredett az izzadságommal. Nem a Dunát látom, hanem a zöld kiszögellések mögül előbukkanó égszínű Neretvát, ahogy felhág a busz az emelkedőn, és előbukkan a folyó torkában a kettétört híd. A két partot elszakító híd, a vízbe zuhant két vashasáb, mintha csak égy gyerek hagyta volna ott dacból szétrombolt játékát. Már csak az emelkedő kanyarén túl világosított fel Jé, hogy amit láttam, az nem igazi, nem igaziból lerombolt híd, illetve az volt, csak máshogy. Amit láttam, múzeumi reprodukció, a parton 78-ban épített partizánmúzeumhoz tartozik. A neretvai csatának állít emléket, annak az összetett hadműveletnek, amely a partizánok megszállók (a német, olasz és csetnik alakulatok) elleni harcának első kulcsfontosságú sikere volt. A legdurvább harcok után Tito négy Neretva-híd felrobbantását rendelte el. A partizánok a robbantás után Jablanicában kevesebb mint egy nap alatt pontonhidat építettek, hogy majd négyezer rokkantat és sérültet hozzanak át a partizánkórházból a túlpartra a folyamatos támadások ellenére. Innét kapta nevét a múzeum is (Muzej bitke za ranjenike). A hidat 1888-ban emelték, éppen Bosznia Monarchia általi megszállásának tizedik évfordulóján. A vaskonstrukciót Magyarországon gyártották, mint utóbb kiderült, rosszul, ugyanis négy méterrel rövidebb volt a kelleténél, így aztán Mostarban használták fel (Most cara i kralja Franje Josipa, később Titov most, ma Most Musala). Végül Angliából rendelték meg a konstrukciót. Fél évvel azután, hogy a partizánok felrobbantották, a németek új hidat építettek a pilléreire. Ez a híd is levegőbe repült 1968-ban, A neretvai csata minden (múlt) idők leglátványosabb és legsikeresebb jugoszláv filmjének forgatása alkalmával. A rendező, Veljko Bulajic azzal próbálta védeni a dolgot, hogy a rom turistaattrakció lehet. A sors fintora, hogy a porfelhő miatt egyetlen felvétel sem volt használható, a híd felrobbantását így egy prágai stúdióban asztalméretben kellett megismételni. Tehát mégsem igazi felrobbanó hidat látunk a képkockákon. A rom ittmaradt, mint egy túlméretezett múzeumi tárgy, igaz, egy darabját 1991-ben elvitte a Neretva, mintha csak a közelgő háborúra figyelmeztetne. Egy héttel később már a Duna partján álltam Jével Újvidéken, és az jutott eszembe, hogy Újvidék a felégetett hidak városa. Bámultuk Péterváradot meg az egykori vasúti híd pilléreit a folyóban. Először a visszavonuló jugoszláv hadsereg robbantotta fel 1941-ben, majd 1944-ben a németek A Tomiszláv királyról elnevezett, 1928-ben épített híd is így járt. Ennek helyébe épült a Varadinski most, amely régebben Tito nevét viselte, és amelyet két másikkal együtt (az 1961-ben épített Zezeljev most, az 1981-es Most slobode) az 1999- es NATO-bombázás elpusztított. Romjainak látványát Jé ecsetelte, mint kedves gyerekkori emléket. E hidat 2000-ben adták át az improvizált pontonhíd helyébe, 2005- ben a Szabadság-hidat, s a legújabb, a Zezeljev most két íve 2018-ban ért össze a két part között. Ekkoriban, a felégetett hidak városában olvastam Ivó Andric Híd a Drinán regényét. A hidak két ellensége, a lomha idő és a hirtelen pusztítás közül végül az utóbbi győzedelmeskedik: a híd közepét az első világháborúban a Monarchia visszavonuló seregei felrobbantják. Ha felrobbantunk egy hidat, megsemmisítjük a visszautat. Mondja M., míg a Dunát nézzük, miután elmeséli öregapja történetét. Katona volt, az utolsó emberek egyike, akik átkeltek a Mária Valéria hídon, mielőtt 1944 karácsonyán felrobbantották a szovjetek előli visszavonuláskor. Nem volt már visszaút, pedig a szíve a túlparton maradt. A háborúban odavesznek a hidak, s ahogy felégetjük hídjaink, úgy késleltetjük az egyre bizonyosabb véget: elvesztettük a háborút. A világháború egyik legnagyobb vesztese alighanem a Monarchia vágsellyei születésű hídembere, Feketeházy János volt. Nemcsak a Mária Valériát, de szinten minden általa tervezett hidat megrongáltak vagy elpusztítottak a visszavonulók. A példákat sorolhatnánk, de ugorjunk vissza Jablanica szomszédságába. Konjic gyönyörű török hídját is a visszavonuló németek robbantották fel. Semelyik égő híd nem múlja fölül azonban a költők által megénekelt, kecses mostari Öreg híd felrobbantását, amelyet a youtubeon is megnézhetünk - és ez a felvétel nagyon is igazi. Az Öreg híd az embertelen háború pusztításának, a kultúra lerombolásának pokoli monumentalitásának áldozata. Akkor ott még nem sejtettem, hogy két évvel később, amikor éppígy bámuljunk majd a túlparti Péterváradot Jével, a távolban a Dunán új híd közelíti , egymáshoz a két partot, és már csak a középső íve fog hiányozni. Másnap egy facebookos mémoldalon (Sta je novosacki?/Mi az újvidéki?) egy képet találtam a középen hamarosan összeérő hídról. Alatta felirat: Novosacki je da se ruutemo na pola puta. Újvidéki, hogy találkozunk félúton. A lerombolt hidakat mindig újjáépítik. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P, 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
