Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ 2019. SZEPTEMBER 28. KÉPESLAP 15 Gloeden-könyvet büszkén árusítja a városka szívében, a dóm közelében álló szuvenírboltok egyikének középkorú tulajdonosa. A taorminai fények és színek, főleg a görög színház páradan színvilága a Napút festőjét, Csontváry Kosztka Tivadart is elvarázsolta. „Ez a város nem festmény, hanem lenyomata mindannak, ami a Földön teremtetett, hogy gyönyörködtessen szemet, lelket, képzeletet” - vélekedett a jeles francia író, Guy de Maupassant, akit ugyancsak foglyul ejtett e szépséges hely. Főképp annak legfőbb látványossága, a Teatro Greco. Megfestésére évekig készült a magyar festőzseni. A taorminai élmények alapján kellett megismernie a görög művészetet, s ehhez kapóra jött neki a kultikus eredetű dolgok iránti erős vonzódása. Tanulmányozta a színek intenzitását, kereste azok dekoratív fokozásának lehetőségeit, a színház, a tenger, az Erna geometriai rendjének egységét. S hogy milyen hatást váltott ki a kész művel az alkotás színhelyén? Erről ő maga tudósított 1912-ben. „Meg kell jegyeznem, hogy a húszméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre olyan hatással volt, hogy tombolt meglepetésében: az utca tele volt azzal, hogy il maestro ungherese trovato nostro teatro greco. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani. Ezzel az eredménnyel búcsúztam el a hosszú vajúdás után Taorminától.” Ne legyenek illúzióink: Csontváryt a mai városlakók egyáltalán nem ismerik. Nem is hallották a nevét. A görög színház sokféle képével díszített ajándéktárgyak közül egyetlenegyen sem láthatjuk a nagy művet. A város sétálóutcáján levő múzeumban tettem fel naivan a kérdést, hogy miért nem büszkélkednek a magyar festővel, akinél szebben senki nem festette meg városuk látványosságát? Értedenül néztek rám. Nem mintha megnyugtatott volna, de Ferdinand Georg Waldmüller és Thomas Cole festményéről sem hallottak, pedig ők is megörökítették a látványt. Ligeti Antal nevével elő sem álltam. O az 1850-es években festette meg a taorminai görög színházat. Ötven évvel korábban, mint Csontváry. Taorminában a művészettörténészek megállapítása szerint háromszor járt Kosztka Tivadar. Először 1901-1902 telén, másodszor 1903- ban, harmadszor pedig már a görög színház csalogatta vissza 1904- 1905 telén. Második látogatása során ugyanis képtelen volt úgy megfesteni a színházat, ahogy szerette volna. Lélekben is nagyon készült a munkára. ,A festészetben előbbre jutni Isten adta képesség nélkül nem lehet - írta -, maradandó, történelmileg jelentős dolgot alkotni az égi mester hozzájárulása nélkül lehetetlenségszámba megy. Pusztán akarattal, iskolai képességgel monumentális motívum előtt hiába töltjük az időt, hiába kenünk fel színeket a vászonra, abból ki nem kerül Isten segítsége nélkül a napút-távlat soha.” Egyiptomban és Görögországban járt a harmadik taorminai útja előtt. Távolból akarta átgondolni mindazt, ami festőként foglalkoztatta. .Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye” - jegyezte fel naplójában. Első és második taorminai útjáról hét festmény ismeretes. A Füstölgő Erna, a Holdtölte Taorminában és a Mandulavirágzás Taorminában azon az útszakaszon készült, amely a tengerpartról vezet fel a városba, a hegy oldalán sétálva. A második csoportba tartozó négy kép egy hosszabb séta négy megállója lehetne. A közel hetven évig lappangó Olasz halász, amely a Szent Katalin-templom mellett álló Palazzo Corvaia udvarát mutatja az isteni gondviselést szimbolizáló idős férfi alakjával. Az arab, román és gótikus stíluselemeket magán viselő kis palota udvara mitikus atmoszférájával valósággal benyeli az idegent. A lépcső mellett álló, botjára támaszkodó halász azúrszínű sapkája és palástja Csontváry mesterien kikevert kékje. Ehhez kapcsolódik a Piazza San Antonión festett Olasz város, a Mandulavirágzás és a Hegyi út Taormina felé, amely Villa Pompeji néven is ismert. „Taorminából két évi tartózkodásom után világ körüli útra kellett mennem, és viharos tengeren napokig bolyongva mindent felejtenenj” - jegyezte fel nagy valószínűséggel azután, hogy a görög színház rendkívüli világító erejét elsőre, az első tanulmányában nem tudta kihozni. Harmadik taorminai útjához már a Teatro Grecót ábrázoló két kép kapcsolódik: a Kis Taormina és A taorminai görög színház romjai. Kis utcák, szűk lépcsők vezetnek az 5400 nézőt befogadó arénába, ahol egykor gladiátorjátékok és színházi előadások zajlottak. Ma inkább komolyzenei koncertek és operaelőadások színhelye, ám ha éppen „szabad a pálya”, 10 eurós belépőjeggyel a turisták veszik birtokukba. Itt ülni, ezen a domboldalba illesztett, félköríves nézőtéren kétségkívül életre szóló élmény. Még előadás nélkül is. A színpadot és a mögötte emelkedő falat a római korban építették. Az ülőhelyeket direkt úgy vájták a sziklába, hogy az előadás háttere a természet legszebb része legyen. A tenger kékje, az égbolt vöröse, az Erna fehér kúpja, a távolban Calabria hegyei, a közelben romantikus, régi épületek, virágoktól pompázó kertek. Két és fél évezredes kultúra ölel körbe bennünket. Oldalépületek, árkádos folyosók, bolthajtások, szoborfülkék, esővíz elvezetésére szolgáló csatornák, oszloptöredékek gazdagítják az amúgy is gazdag látványt. És az akusztika! Ülhet az ember a nézőtér legfelső peremén, ott is mindent tisztán hall a színpadról. A színekről nem is beszélve! Azok a sárgák, azok a zöldek, azok a vörösek, azok a kékek...! Taorminában valahogy minden földöntúlivá válik. Itt még karácsonykor is tűz a nap, érik a gyümölcs. A világ legfinomabb carbonaréját ettem itt, közvedenül a város kapujában, egy sarki kis étterem teraszán. A borok, a sütemények is rendkívül ízletesek A főutca végén, Kristina delikáteszboltjában mirtuszlikőr, mandulabor és rummal ízesített narancsdzsem is kapható. S akinek ez is kevés, az sétáljon fel Castelmolába, a csend hegyi megállójába, és üljön be a Bar Turrisibe, ahol még a leghűvösebb napokon is átmelegszik a teste. És lesz egy felejtheteden, kézzel fogható élménye. Szabó G. László A szerző a Vasárnap munkatársa