Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-21 / 220. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. SZEPTEMBER 21, 17 TÁRCA A SZALONBAN Szolláth Dávid A rettenetes Taubner Aszúk udvar mintha bezuhant volna a magas tűzfalak közé. Egymás hátát néző bérházak. Az egyik tűzfalba deréktájt ablakot vágtak, nyilván illegálisan. Ugyanehhez a falhoz olajzöld, kunyhószerű budi támaszkodik. Háromemeletnyi gang L-alakban. Kamionponyva kifeszítve árnyékolónak, alatta asztalok, székek, pincelejáró és egy régi szőnyegporoló állvány. Az udvar közepén lefolyó. Évszázadosnak látszó vörös malomkövet szorítottak be a sárga klinkertégla közé, tengelyfurata az esőelvezető. A lyukba hulladék betonvasból hegesztettek girbegurba rácsot szűrőnek. Elképzeled az ügybuzgó viceházmestert a hatvanas évekből. Leszázalékolt ezermester, esetleg hadirokkant. A gyűrűs- és a kisujja hiányzik a jobb kezéről. Ez az ő szerencséje, mondja, pont azok úgyse jók semmire. Ő a Taubner Feri. Csonkasága ellenére ügyes szaki, pár forintért bármit rendbe tesz a lakásban, és vannak nála veszélyesebb házmesterek is a környéken. Nem dob el semmit, jó lesz az még valamire. A malomkőnek is ő talált méltó helyet. Munkásköténye alatt nyáron nincs ing, csak adétatrikó. Borostás, nagy bagós. Ezüstkoronás szemfogát kacsintás közben kivillantja. A foci a mindene, Honvéd-drukker, de elnéző, ha más esedeg nem az. A focin kívül a lottószámokról, a rádióban hallott rémhírekről, a várható időjárásról és piaci árakról beszél, mert ő, kérem, se nem politizál, se nem „pletyizál”. Az inaskorát is gyakran emlegeti, a Beszkárt gépműhelyében tanulta ki az ipart. Néha hoznak hozzá ZIL-eket, azokat az utcán bütyköli, de a szódás lovát is megpatkolja. Nem árt vele jóba lenni. Handlék és ószeresek keresik a kegyeit. Az udvarban ma romkocsma működik, a Megálló. Az árnyékolónak kifeszített kamionponyva alatt három drótvázas kávézóasztal. A régi szőnyegporoló vetítővászon kerete lett. Esténként focimeccs, filmklub vagy VJ, mikor melyik, de bármelyik is, a lakók miatt csak tízig. A berendezés történelmi limlom, a padlásról lehordott kacatok közül nem egy magán viseli a harmincnégy éve halott Taubner keze nyomát. Például a páncéltörő lövedék hüvelyéből kikalapált váza, meg a régi villamosból kiszerelt ülések, amiket itt villamosszéknek neveznek. A falon megfakult Jávor Pál-portré. Mellette Rákosi búzamezőben kalászt morzsol. Üvege alá becsúsztatva egy „Mind- Control” tagsági igazolvány Jósé Silva fénymásolt aláírásával. A parapszichológia atyja Magyarországra látogat, 1992. Damó Árpi gyerekkorában sokáig retteg Taubnertől. A kemény, balkezes barackjaitól, csonka jobb kezétől, ezüstfogától. Retteg és közben lenézi, mert Taubner komcsi, és azokról tudja, hogy utáljuk. Közben persze érdekli is a cigarettaszagú, hangos, erős férfi, a kanyargós, fele-se-igaz történetekkel a füle mögött, és az indigókék „FERI” tetoválással az alkarján. Árpi anyja is kerüli, vagy csak kerülné, de nem nagyon lehet, mert Taubner mindig ott van az udvaron, söpröget vagy szerel valamit. Babakocsikereket szerkeszt Illésnének. Kiszuperált villanymotorról tekergeti le a rézdrótot. A kukákat mossa. Egész nap képes beszélni. Csak akkor lehet biztonságban elmenni mellette, ha már éppen szóval tart valakit. Negyvennégyben állítólag zsidókat is bújtatott a ház kétszintes pincéjében, bár ezt csak Sulténszkyné állítja, többen kédik. Damó nagyanyja a folyosón nem nyilvánít véleményt a tárgyban, csak jelentősen hallgat. Azt mondják, a harminc év alatt egyeden egyszer azért beolvasott neki a nagymama. Az előszobában aztán kipirulva csippentgetí a kesztyűt ujjairól és fejcsóválva megjegyzi, „ez a rettenetes Taubner”. Enynyit mond, nem többet. Ez viszont állandó jelzője lesz a családban a házmesternek. Van Taubnernek egy recsegős, rossz rádiója, a hétórai hírekre kapcsolja be, és sötétedésig az szól az udvaron. A nagymama kijön reggel kávét főzni, meghallja a rádiót, és már mondja is: „ez a rettenetes Taubner”. Amikor este elzárja a rádiót, a konyhájában fföccs mellett „danol” egyedül, a felesége a háború után hagyta el. „Lássa Margitka, minek nekem kettő gyűrűsujj, én meg nem nősülök még egyszer”, mondta egyszer Árpi anyjának. Ilyen szavakat hasznán sparhed, plajbász, reterát, slaug. „Margitka, nekem a ház a családom, a lakók. Maguk is, tetszik-e tudni?” Damó anyja olykor kicsit elnézőbb Taubnerrel, mint a nagyanyja, futó mosollyal rázza le az öreget. Beregi ott ül az egyik villamosszékben, a kamionponyva alatt. Idegesen dohányzik, söralátétet gyűröget. Késtem. Látom rajta, hogy negyedórája folyamatosan gyűlik benne az aggodalom. Megkönnyebbülten, izgatottan, neheztelve, gondterhelten fogad - mindez egyszerre. Ki fogják tenni a tanszékről, ez már biztos, mondja. Sajtótörténetet és stilisztikát tanít médiaszakosoknak. Hallgatói többsége fiatal nő, akik úgy tervezik, hogy hamar befutnak valamelyik kereskedelmi csatornán. Beregit komoly aggodalommal töltik el a csillogó ajakfények és a strasszberakásos műkörmök. Nem találja az átmenetet Szomory Dezső tárcái és a Viva tévé világa között. Ügy érzi, csapnivaló órákat tart, és időnként leissza magát. Nem tudom megvigasztalni, mert fogalmam sincs, milyen órákat tarthat. Gondolom, hajlamos^ elveszni a részletekben. Sovány vigasz, hogy a leépítés nincs összefüggésben óráinak minőségével. Persze, hogy leépítenek minket, másfél éve mást se mondanak, hozzászokhatna végre a gondolathoz. Nem tudott nyomtatni, úgyhogy itt, a monitoron kell olvasnom az újabb fejezetvázlatot, magyarázza, miközben várja, hogy mély álmából magához térjen a Windows. Tavasszal nekiláttunk közösen megírni szegény Damó barátunk történetét. Beregi kezdte, csak aztán belerángatott. Sejthető, hogy nem lesz az egészből semmi, mivel eltelt fél év, és ez a harmadik találkozó. Mindegy, játéknak azért nem rossz. Ez most nem a kosztól ragacsos, őskori IBM-gépe. Üj laptop, kérdezem. Az exneje lecserélte a sajátját, és megkapta a régit, hogy a gyerek tudjon mesét nézni, amikor nála van. Egyelőre képtelen kapcsolódni a tanszéki nyomtatóhoz. A Windows-szignál fülsértő hangerőn szólal meg, szánakozó mosolyok a környező asztaloktól. Abból a kevésből tudunk dolgozni, amire Damó sztorijaiból emlékszünk. Annyi biztos, hogy volt náluk egy csonka kezű házmester, nagy kommunista, és tette volna a szépet Damó egyedülálló anyjának. Csakhogy a családban gyűlölték, mert a nagymamának az volt a meggyőződése, hogy ötvenhat után ő jelentette fel Damó nagyapját. A megvetést ez a Taubner (valójában Galambosnak hívták) nem feltéden érzékelte, mert a polgári érintkezés udvariassági formáiról Damó nagyanyja és anyja semmi áron nem mondott volna le. Eleinte Damó is tartotta a távolságot. Am nem lehetett egész nyarakat eltölteni a szűk udvaron úgy, hogy ne álljon szóba a mindig beszédes Taubnerrel, nem lehetett kibírni, hogy a Schaffer Öcsi festheti vele a budit, ő meg nem. Damó hát szóba állt vele, sőt, jóba lettek, és megtanult tőle biciklit szerelni, fát hasogatni, bicskával enni, cigarettát sodorni. Otthon persze haragudtak rá ezért. Mi ez a prolitempó? - csattant fel a nagyanyja, amikor meglátta, hogy Damó gyufát táncoltat a foga közt, pont ahogy Taubner szokta. Nagyjából ennyit tudunk, ebből kell a gyerekkori fejezetet írni. A többit megpróbáljuk hozzáképzelni. „Kiszálltunk terepre”, a Megállóban írjuk, mert itt nőtt fel Damó, ide tudjuk mozizni, ahogy kilencévesen a poroló tetején ül, utálja Taubnert és zsíros kenyeret eszik. Ahogy Taubner begörgeti a mázsás malomkövet az udvarra, Damó pedig a nagy zajra kiszalad a konyhájukból, és nézi az értelmezhetetlen tárgyat. Jó játék, legalább egy darabig. Addig sem kell Beregi válásáról vagy a tanszéki leépítésünkről beszélni. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Hidak könyve / A pillér Néhány éve még fakón emelkedett a pozsonyi Öreg híd, az első, a legrégibb, s mióta felújították, zölden terpeszkedik a két part között. Néhány éve még kopaszon meredtek a folyóból a kőkockákból rakott pillérei, s ugyanott állok most is, ahol akkor, a nyári szezonban működő italmérés helyett (mely mögé a konstrukció elemeit gyűjtötték a markológépek) csillivilli koktélozó, babának homokozó és minijátszótér épült, papának tequila sunrise, mamának kerevet és kilátás a parton a naplementére. Bennem a meztelen pillérek látványa kísért. Az a nagynak álmodott ikonikus ufóhíd, mint oly sokaknak, az első pozsonyi emlékem, amelynek a váralja szép része áldozatául esett, mögötte az íves Apolló, amely a kisöcsém lehetne, s itt ez az újrafestett régi veterán, mint egy helyrepofozott világháborús bringa az ószerestől. Nincsen híd az út íve és a pillérek támasza nélkül. Az árva pillérek Üjvidékre emlékeztettek, a régi vasúti hídra, amely Budapestet és Zimonyt kötötte össze, míg a világháború alatt fel nem robbantották, amely jellegében megtévesztően hasonlított erre a hídra, és amelynek pillére még mindig ott áll a folyóban. Közben feljebb épül az új híd a Zezeljev most helyett, amelyet 1999-ben bombáztak le. Jé emlékszik a romokra. Sétálok a parton, nincs velem sem Jé, sem Ju, sem Ja, de L, Zé, és Pé sem. Nem magam, de egyedül vagyok, mint egy pillér az árban. Egy töredék, amelyről hiányzik az átívelő út, egy bálvány az idő sodrában. Azon töprengek, ahogy a neveket elsodorja az idő, és újakra cseréli. Az 1890-ben befejezett Ferencz József híd a gyalogos-, utas- és vasútforgalom (az ekkor megnyíló Pozsony-Szombathely vonal) számára építtette a vasminiszter, Baross Gábor, előtte csak pontonhíd volt, kissé feljebb. A köztársaság létrejötte után Stefánik nevét viselte, rajta haladt át a várost Béccsel összekötő villamosvonal. A pillérek először a világháború végén árvultak el, a visszavonuló németek ugyanis április 2-án felrobbantották a szovjet seregek előtt az egykori Ferencz József hidat, egy emberöltőnyi idő után. Aztán nem sokkal később Vörös Hadsereg hídjának hívták A hetedik gárda, a második ukrajnai front és a román tankezred katonái és főleg a német hadifoglyok ugyanis már augusztus 6-án elkezdték a munkálatokat. Néhányan talán a folyóba vesztek végelgyengülésben (is), erről persze nem szólnak források Az ideiglenesnek szánt új híd fél év alatt el is készült, emberéletnyi ideiglenessége pedig néhány éve ért véget, amikor az italmérés mögött polcolták fel a darabjait. Ekkor már Öreg hídnak hívták, pontosan a rendszerváltás óta. A villamos már nem közlekedett Bécsig, a síneket 1968-ban szedték fel, a vonatforgalom pedig 1983-ban szűnt meg a hídon. A vasúti forgalmat a Kikötői hídra irányították, a gépkocsiforgalmat pedig az Űj híd, az ufós, megnyitása enyhítettél 972-ben. Már évek óta használaton kívül állt a híd, mire az átalakítás elkezdődött. Előbb korlátozták, majd kivonták a forgalmat, végül a városi közlekedést is. Maradtak a gyalogosok meg a bringások. Emlékszem a masszív deszkák ugrálására a biciklikerekek alatt. Aztán már sehol senki. Majd lassan elindult az Öreg híd újítása. Két pillért lebontottak, a hajóközlekedés miatt (a megelőző években már két osztrák hajó is nekiment), egy újat pedig felépítettek, s a vízszintes híd ívet kapott. Aztán vesztegeltek is egy ideig a pillérek körül, avval a gyanúval, hogy a fürcsa objektumok a folyó medrében talán világháborús aknák. Nem azok voltak. A két oldalon szerencsére megmaradtak a vámházak. A pozsonyi parton vámtörténeti (?) múzeum volt, mire azonban elkezdett érdekelni, bezárták. Talán már kinyitott. A ligetfalui oldalon pedig remek étterem volt, ettem ott egyszer. Vissza kéne menni. Talán semmi sem változik, egy-két pillér ide vagy oda. Három éve működik a híd a kerékpárosok és a gyalogosok, meg a Ligetfalu felé meghoszszabbított villamosvonal számára, amelynek végállomása az urbánus remények szerint egyszer majd újra Bécsben lesz. Egyébként pillért építeni a legnehezebb. Egy mesterséges szigetet kell létrehozni a folyó áramában, majd gödröt ásni, és rögzíteni az alapot. így volt ez a Károly híd, a visegrádi Drina-híd és a pozsonyi új Öreg híd építésénél is, immár a régi rómaiak óta. A második legnehezebb dolog nem a technikai trouvaille, hanem az alkalmazott matematika titka, hogy a két partról épülő híd középen találkozzon. Ezt mondtam Jé-nek az épülő új újvidéki hidat kémlelve, Zé-nek a Neretva mellett, ezt gondoltam, míg Pé-vel átgördültünk a Libenyi hídon, eszembe jutott, amikor Ja-val átsétáltunk a kecskehídon. Mindig elszámoltuk magunkat. Meg kellene írni a hidak könyvét, jut eszembe a sodrást bámulva. Egy-egy híd egy-egy szócikk? Lehetne egy igazi hidipédia. Regényt lehetne talán írni egy-egy hídról, egy törökhídról, ahogy Ivó Andric tette. Vagy legalábbis verset, mondjuk a vén kőhídról, ahogy Vítézslav Nezval, vagy az új felavatásáról, mint Arany János vagy Guillaume Apollinaire, esetleg a híd pusztulásáról, mint Jasna Samic tette. Sorolni kezdem a hidakat, amelyek elmesélték történetüket, amelyeken áthaladtam, és amelyek a Miljackán, a Moldván, a Neretván, a Szajnán, a Drinán, meg a Dunán ívelnek át. És amikor azon töprengek, mi is volt akkor, amikor áthaladtam rajtuk, rájövök, a híd a történetek két partját kapcsolja össze. Pillérei az emberi mikrotörténetek foszlányaiból épülnek, ívei áthidalják a pillanatnyiság sodrását. Az én apró és röpke mostom vagy akkorom története beépül egy korokat átívelő mesébe. Száz Pál A mell éklntnt v«írkfes2ti: bánfa Szilárd, f ma ti: vilar&vinte®<uj9ZO.CO*K. Lew-kím: DUEI-PPFSS í.r.o., Uj Szó Szalon, P. 0. 60/ //'/, 830 SO Bró?:'.fo/ü 3
