Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-18 / 217. szám
www.ujszo.com KÖNYVESPOLC ■ 2019. SZEPTEMBER 18. ml T együk fel, bevezetőként egy rövid tételmondatba szeretnénk foglalni, miről is szól Závada Pál legújabb regénye. Például így: a Hajó a ködben Weiss Maníféd örököseinek 1944-es (meg)menekülését beszéli el. Vagy: arról mesél, hogyan vásárolta ki magát vagyonával a zsidó sorsból Magyarország leggazdagabb családja. De mondhatnánk azt is: a Weiss- Chorin-Kornfeld-Mauthner rokoni csoport élete fejében végül is kölcsönösen előnyös alkut kötött a gonosszal, konkrétan az „SS-művek” megbízottjával, közvetetten magával Heinrich Himmlerrel. Esedeg: a friss Závada-könyv témája az, a történelmi-társadalmi események viharában miként kénytelen szembesülni pozíciójának és identitásának végzetes változásával, végső soron világának pusztulásával egy évtizedeken át kivételezett helyzetet élvező dinasztia. Mindezek a közelítések sorra fel is bukkannak a könyvben. És nyilván azon sem lepődünk meg különösebben, hogy a mű egyik tétje - ahogy Závada korábbi regényeiben is - a távolságtartó, de egyáltalán nem érzékeden elbeszélhetőség keresése, annak a narrációnak a lehetősége, amely igyekszik lefaragni a prekoncepció éleit és sarkait, ugyanakkor a maga többszólamúságában a nézőpontok, dilemmák, értelmezések sorát kínálja fel. Mindeközben persze megpróbálja nem relativizálni azoknak a döntéseknek és a nyomukban kibontakozó történéseknek a súlyát, amelyek akár az egyén, akár a tárgyalt család, akár a szélesebb társadalom viszonyait meghatározták. Závada Pál a témában végzett minden tisztes kutatómunka dacára nem dokumentum- vagy dokumentarista regényt ír, hanem fikciós prózát. Olyannyira, hogy azok a szereplői, akiknek a mindentudó narrátor(hang) a nyomába szegődik, s akiknek olykor átengedi a szót, mindannyian kitalált személyek, a szerző toldja őket hozzá a famíliához. Kohner Artúr nem volt Weiss Manfréd veje, már csak azért sem, mert az alapító atyának nem volt Helén nevű lánya, és hiába keresnénk a családfa Mauthner-féle leágazásán a „kicsi özvegyet”, Valériusz Lolát. Mégis, a Hajó a ködben szövetében tulajdonképpen az ő hármasuk adja a regény regényes keretét. Ez a tulajdonképpen banális szerelmi háromszög - a mindkét nővel ugyanazt a szenvedélyt kereső, idősödő férfi, a kapcsolatukban a maga számára is értheteden okokból kitartó, jóval fiatalabb titkos szerető, a megsértett és megalázott feleség - teremti meg az emberi, helyenként zsigerileg ható személyes dimenziót. Általuk válhat a regény egyik vitathatadan csúcspontjává az a jelenet, amelyben a szűkebb családi kör tagjai összegyűlnek, hogy eldöntsék, ki szállhat fel velük az életet jelentő hajóra (pontosabban: repülőgépre) - és ilyen vagy olyan megfontolásból, ki nem... (A másik csúcspont — a lágerből frissen hazahozott Chorin Ferenc első komolyabb tárgyalása Kun Becher SS-alezredessel, aki időközben a szeretőjével együtt birtokba vette a Chorin-villát és az immár egykori házigazda italkészletét - a történet egy másik vetületét, a már-már bizarr anekdotaszerűséget hozza felszínre.) A cselekmény a már emlegetett mindentudó narrátorhang által elbeszélve bontakozik ki. Ez a hang nagyobbrészt Kohner Artúr nézőpontjából tájékoztat (olykor egyes szám harmadik személyben számol be a gondolatairól, a napi történésekről, általa emlékezik vagy éppen hosszas — fiktív — vitákba HAJO A KÖDBEN AZ ÚJ SZÓ AJÁNLATA Zavada Pál Kossuth-dijas iro, szerkesztő, szociológus. 1954-ben született Tótkomlóson. Az ELTE szociológia szakán szerzett diplomát, első megjelent könyve, a Kulákprés család- és falutörténeti szociográfia volt. Jadviga párnája című első regénye 1997-ben jelent meg, és a magyar irodalom élvonalába emelte a szerzőt. Ezt követte a Milota (2002), A fényképész utókora (2004), az Idegen testünk (2008), a Természetes fény (2014), valamint az Egy piaci nap (2016). Közben egyebek mellett népmese-feldolgozásai, drámái is megjelentek. Főszerepben: az elveszett dolgok Wéber Anikó ezúttal a kamaszkor küszöbén álló gyerekeknek írt meseregényt. Egy olyan családot mutat be mesés eszközökkel, amelynek életében minden megvan, kivéve a legfontosabbat: az egymásra való odafigyelést. Cinke igazán jó gyerek, megtanulta az önállóságot is. Nem zavarja a szüleit, akik nagyon elfoglaltak, és mindent megadnak neki: van a szobájában távcső, hogy nézhesse a csillagokat, a kertben madáretető, ahova szeretett madarainak szórhatja az eleséget. De egy nap Cinke eltűnik. Útja a titokzatos Visszhangországba, az elveszett dolgok földjére vezet. Vajon aki belép Visszhangország földjére, azt örökre elfelejtik a másik világban lakók? Cinke és új barátja, Gréta, megpróbálják megmutatni a többieknek, hogy milyen fontos dolgokról feledkeztek meg, és közben maguk is megtalálják, amit elvesztettek, és ami láthatatlanná tette őket. „Visszatekintve a saját kamaszkoromra, tanulva az egyetemen, majd tanítva az iskolákban azt tapasztaltam, hogy a tinédzserkorra jellemző a legtöbb probléma. Navigare necesse est bonyolódik Chorinnal stb., máskor jelölten vagy jelöletlenül, egyes szám első személyben engedi át neki a szót); erőteljes szólama van a családhoz lazább szállal kapcsolódó, végső soron inkább kívülálló Lolának, és kisebb mértékben szót kap Helén, a feleség is. A narrátorhang időről időre „mi”-ként pozícionálja magát, mintegy a család kollektív tudataként mondva ki közös tapasztalatot, közös dilemmát, közös felelősséget. A dinamikusan változó, a szövegnek különös feszültséget kölcsönző megszólalások által széles panoráma - bár talán pontosabb azt monda- f ni, széles panoptikum - 1 bontakozik ki előttünk, 1 amely a tárgyalt néhány 1 hónap (az 1943 decentbérétől 1944 tavaszáig tartó, Magyarország német meg szállását is magába foglaló időszak felszínre hozott magatartási forrná iból számos lehetséges változató mutat: pragmatikus hozzáállást értetlenséget, érzékedenséget, hi deg számítást, önző gonoszságot bűntudatot, felelősségvállalást jó szándékot, megértést, megbo csátást... Részben a történelmileg adott szereplők útját követhetjük, részben a történetbe vélhetően fiktíven fűzött, de valós személyek szólamai kerekítik tovább az értelmezési teret (pl. Heltai Jenő, akinek a vérzivataros időkről írt naplója a közelmúlt egyik szenzációja volt), és persze akadnak további fiktív figurák is a megidézettek között (pl. a család lelkiismereteként, „szociális nővéreként” funkcionáló - és a végén a menekülést másként értelmező - Weiss Judit). Navigare necesse est, vagyis: hajózni muszáj. Ezzel Valériusz Ákos főmérnök érvel egy viszonylagosan boldogabb időben, miközben a Weiss-örökösök éppen a Harmadik Birodalommal körnek szerződést a stratégiailag fontos termelésről Berlinben, a Szovjetunió lerohanásának előestéjén. A latin mondás egyébként így folytatódik: Vivere non est necesse. Vagyis: élni nem muszáj. Vagy mégis. Ha lehet. Lakatos Krisztina Závada Páb Hajó a ködben Magvető, 2019, 408 oldal A könyv megvásárolható a Panta Rhei könyvesboltokban. Ilyenkor, mintha kinyitnánk egy lezárt szekrényt, kiömlenek ránk a megválaszolásra váró kérdések, megoldásra váró problémák - mesélte könyvéről a szerző. - Itt is felmerül sok olyan téma, ami érinti a fiatalokat: az önállósodás, a szorongások leküzdése, a megfelelni vágyás magunknak, másoknak, szüléinknek, vagy önmagunk keresése, tehetségünk megtalálása. Vannak azonban olyan problémák is, melyek teljesen függetlenek a kortól: a magány, a feledés, az egyedüllét. Az elveszett tárgyak földje ráébreszthet arra, milyen Weiss Manfréd és örökösei Weiss Manfréd nagyapja a cseh területekről vándorolt be Magyarországra. Neki pipakészítő műhelye volt, a fia szilvalekvárral kereskedett, az unoka pedig 1878-ban alapozta meg a vagyonát, amikor Bosznia- Hercegovina elfoglalása idején a hadsereg fontos beszállítójává vált. A későbbi évtizedekben jó érzékkel látta meg a jövő nagy üzleteit: hol ingatlanba fektetett, hol bank alapításához társult, hol konzervet gyártott, fémszerelvényeket, gépeket, hol pedig lőszert - mikor mire volt igény. Az egyre terjeszkedő Weiss-birodalom központja 1892-től a Csepel sziget volt. Az anyagi gyarapodást a tudatos házasodási politika is segítette. Weiss Albert von Wahl osztrák vasúti nagyvállalkozó lányát vette el. Négy lányuk közül Elza a Mauthner terménykereskedő cég egyik tulajdonosához, Marianne Kornfeld Móric bankárhoz (a budapesti tőzsde megalapítójának fiához), Daisy pedig Chorin Ferenchez, a keletmagyarországi szénbányákat ellenőrző cég vezetőjéhez ment feleségül. A legkisebb lány, Edit hajadon maradt. A két Weiss fiú közül Alfonz a dohánykirály, Herzog Mór Lipót lányát vette el, akinek révén a Hatvany-Deutschokkal is rokoni kapcsolatba került a család; Jenő felesége, Annie von Geitler-Armingen pedig „tiszta árja” vért vitt a famíliába, ami a későbbiek folyamán szintén hasznosnak bizonyult. Az első világháború konjunktúráját (amely a bevételek mellett bárói címet is eredményezett) átmenetileg megszakította Csak két dolog vált be: fiaink hősiessége és Weiss Manfréd teljesítőképessége. Tisza István az I. világháborúról a Tanácsköztársaság: a kommunista hatalom államosította a csepeli gyárkomplexumot. Mikor minden veszni látszott, Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg. Életben maradt, de egészsége sosem állt helyre. 1922-ben, 65 évesen hunyt el. Fiai és vejei kezében a korabeli Magyarország legnagyobb vállalatcsoportja összpontosult, amely becslések szerint a nemzeti GDP 10 százalékát termelte. könnyedén engedünk el embereket, akik szeretnek, és akiktől igazi boldogságot kapnánk, milyen könnyen válunk meg állatoktól, akiknek szükségük van ránk, és akiktől tanulhatnánk, és milyen könnyedén feledünk és dobunk el tárgyakat, amikhez emlékeink kötődnek." 7-12 éves kor között ajánlott. Wéber Anikó: Visszhangország - Az elveszett tárgyak földje Bíró Eszter illusztrációival Pozsonyi Pagony, 2019 128 oldal
