Új Szó, 2019. szeptember (72. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-14 / 214. szám
20 SZALON ■ 2019. SZEPTEMBER 14. www.ujszo.com Kisebbségi paradigmák T. Szabó Csaba kommentárját a maszol.ro rovatvezetője, Ambrus Attila „kiadói politikai szempontok” miatt nem közölte. Az esetet így vezette föl Sipos Zoltán az atlatszo.ro oldalon: ,„A régész végzettségű, jelenleg egyetemi tanársegédként dolgozó T. Szabó Csaba történelmi téma helyett igazán veszélyes vizekre merészkedett: a román-magyar viszonyok normalizálásáról mert anyagot írni annak kapcsán, hogy Dán Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) elnöke és az USR-Plus pártszövetség államelnökjelöltje szombaton Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának túl kell lépnie az etnikai megosztottságon, azon, hogy minden nemzetiség a sajátjaira szavaz A nyilatkozatra még aznap válaszolt Hegedűs Csilla, az RMDSZ nemrég kinevezett szóvivője, aki szerint az etnikai törésvonalakon nem túllépni kell, hanem azokat meg kell oldani. ” Tekintettel arra, hogy a fent idézett véleménykülönbség a szlovákiai magyarok körében is megvan, T. Szabó Csaba jegyzetét változtatás nélkül közöljük. D án Barna, a Mentsük meg Romániát (USR) pártszövetség elnöke Marosvásárhelyen azt nyilatkozta, hogy Romániának ki kell lépnie az etnikai kategóriák és diskurzusok bűvköréből, és Románia lakóinak elsődleges, közös állampolgári igényeire kellene fókuszálniuk a magyaroknak és a románoknak egyaránt. Az RMDSZ természetesen nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy az etnikai kérdésen nem túllépni kell, hanem meg kell oldani azt. A két nyilatkozatban nemcsak két, egymással alapvetően versengő párt folytatón szócsatát, hanem két érdekes ideológia is találkozott, amelyeket érdemes részleteire bontanunk. Az erdélyi magyarok 99 év alatt olyan jogi helyzetbe kerültek, amely sajátosan alakította politikai választásaikat, reprezentációjukat is. Ez, európai szinten azonban nem volt egyedülálló sem 1923-ban, az új román alkotmány idején, sem ma, 2019-ben, száz évvel a nagy egyesülés után. Európa sajátos demográfiai, kulturális és történelmi kontextusából adódóan mindig is heterogén, változatos és színes térkép volt, ahol etnikai csoportok jöttek-mentek az évezredek folyamán, néha apró kulturális szigeteket, enklávékat létrehozva egy-egy régióban. Románia kisebbségi politikája ugyan nem a legrosszabb Európában, és ezt a román anyanyelvű állampolgárok állandóan hangsúlyozzák, néha ironikusan „diszkriminatívnak” nevezve az erdélyi magyarok jogállását, ami gyakorlatilag az anyanyelvi oktatásban (I. osztálytól doktorátusig) és a néhol jelenlevő kétnyelvű táblácskákban kimerül. A románok - egyrészt a történelmi háttér, másrészt az ötmilliós diaszpóra miatt is - sokkal mobilisabbak, világot jártabb emberek, mint az erdélyi magyarok. Sokkal több román élt külföldön, tapasztalta meg az etnikai, kulturális és nyelvi sokszínűséget, mint erdélyi magyar. Ez elvitathatadan tény, amely ugyanakkor a diaszpórába került románokat vagy az onnan hazatért embereket nyitottabbá, a nemzeti identitással kapcsolatban legtöbbször flexibilissé teszi. Egy világot járt ember, aki 3-4 nyelvet beszél, tucatnyi kulturális közeggel találkozott, saját nemzeti, etnikai, kulturális identitását nem fogja olyan vaskörömmel védeni, és a Benedict Anderson által elképzelt közösségi identitásoknak nevezett nacionalizmusokba nem fog olyan erősen kötődni, nem ez fogja meghatározni hétköznapjait. A románok tehát egyrészt emiatt is látják radikálisan másképp az etnikai helyzetet, másrész ugyanakkor egy évszázada azt tanulják iskolákban, tankönyvekben, otthon és a sajtóban, hogy az egykor bevándorolt, elnyomó, arisztokrata, arrogáns ám szorgalmas és szavahihető magyarok (ezek a legalapvetőbb sztereotípiák rólunk) mindenféle privilégiummal rendelkeznek, ők is románok, hisz Romániában élnek. Ezek, a rossz oktatási modellből fakadó sztereotípiák a francia nacionalizmust követik, ahol az állampolgár és a nemzetiség egyazon fogalom köré épül. Franciának lenni, francia nyelven beszélő embert jelent, aki Franciaország állampolgára. Románnak lenni tehát román állampolgárokat jelent, akiknek kötelességük jól tudni románul. Ez elsősorban a déli román megyék és a főváros lakóinak attitűdjében érzékelhető. De nemcsak a 19. századi francia modell, a rossz történelemtankönyvek és a teljesen hibás etnopolitikai narratíva miatt alakultak ki ezek a tévhitek, amelyek megfojtották az erdélyi magyarok és Bukarest közeledését, hanem az 1947 és 1990 között kommunistának nevezett (valójában nacionálkommunista, diktatórikus) rendszer homogenizáló politikája is. Djn Barna nyilatkozata sajnálatos módon, nem egy nyugat-európai vagy észak-európai ország «nőpolitikáját hozza modellként, hanem ezt, a történelmi traumáktól, Bibó István által leírt nacionál-frusztrációktól fertőzött narratívát ismédi. Ugyanaz a szöveg, amit száz éve hallunk, s amiből az RMDSZ harminc éve élhet. A gond az, hogy míg jelenleg a román politikai elit és a román pártok körében nincs egyetlen olyan személy vagy párt sem, akinek, amelynek részletes és jól kidolgozott terve lenne Románia kisebbségei számára (kisebbségi kerettörvény), addig a magyar képviselet - az 1990 óta több százra rúgó törvényjavaslaton és vitán, patetikus szoborállításokon és épületfelavatásokon kívül - semmit nem tudott tenni azért, hogy Kós Károly Kiáltó szava, az erdélyi önálló identitás, a Budapesttől független politikai, kulturális tér valóban létrejöjjön. Budapest-függők lettünk, onnan jön pénz, ideológia, politikai szerepvállalás - gyakorlatilag minden, ami az erdélyi magyarok életét meghatározza. 1990 és 2008 között volt egy enyhe közeledés Budapest és Bukarest között — elég itt az 1996-os temesvári nyilatkozatra vagy a két kormány közös gyűléseire gondolnunk. Sajnos, ez az egyébként formális, de szerintem jelentős kezdeményezés is elhalt 2010 óta. Ugyancsak elhalni látszik a románmagyar történelmi vegyes bizottság munkája is, amelyet mindkét országban kezd felváltani egy félelmetes, politikailag vezényelt történelemszemlélet és történetírás. Elég itt a Román Akadémia elnökére vagy Raffay Ernő üstököspályájára gondolnunk. Bármennyire hihetetlen is, a két ország államfője hivatalosan tíz éve nem találkozott. El tudjuk képzelni azt, hogy Franciaország és Németország, Svédország és Finnország vezetői tíz éven át ne találkozzanak, ismerve az országokat összekötő politikai és történelmi kapcsolatok hosszú történetét? A magyar-román diplomácia és közös tudománypolitika kudarca vezetett oda, hogy Erdély kulturális és pénzügyi szempontból is Budapest-kolónia lett. Dán Barna javaslata, mely szerint elsősorban állampolgári felelősségünk alapján kell politikai választásainkat megtennünk és az állampolgári helyzetünket veszélyeztető állapotokra kell figyelnünk, valóban egy racionális ötlet: románok és magyarok 90%-ban valóban, ugyanazzal a problémával küzdenek. A korrupt politikai rendszer, az állami szervek (rendőrség, posta, állami vasút) totális csődje, a nemzeti infrastruktúra teljes hiánya és középkori szintű állapota, az egészségügyi rendszer helyzete, a kórházak, idősotthonok, pszichiátriai intézetek kriminális állapota, az oktatási rendszer több évtizedes válsága, az egyházak túl nagy szerepe a politikában és a közéletben csak néhány olyan elem, amely valóban, románt és magyart ugyanúgy, súlyosan érint. Az emberi „boldogság” alapvető igényei (anyagi biztonság, társadalmi, fizikai épség és biztosítás, a gondoskodó, működő állam ideája) Romániában igencsak ingatagon állnak, és ezek működésképtelensége miatt, az alternatíva Dán Barna világképében csakis a magánszférából érkezhet, ahol az etnikai kérdések elvegyülnek, eltűnnek, jelentéktelenné válnak. Ez a modell sajnos nem állja meg a helyét Romániában, hisz átugrik számos olyan társadalomevolúciós fázison, amely nálunk még nem érkezett el, és figyelmen kívül hagyja a jelenlegi romániai realitásokat is. De ugyanúgy elavult sajnos az RMDSZ etnopolitikája, amely továbbra is azért várja az erdélyi magyarok szavazatát, mert „csak ők foglalkoznak velünk”. Mindkét üzenet hibás és semmitmondó. A megoldás a kettő között lenne egy normálisan működő, európai demokráciában. Nem magától értendő az, hogy magyarként Romániában kötelességem (?)magyar pártra szavaznom. Ennek az ideológiának a kora lejárt. Ahogy az sem magától értendő a 21. században sem, hogy az etnikai, kulturális identitásokat fel tudják oldani a neoliberális gazdasági rendszerek skatulyái és új fogalmi, ideológiai kategóriái. A két „ajánlat” között ebben, az ideológiáktól túlfeszített világban nehéz a józan észt megtalálni. Nehéz kimászni a „Soros- Orbán”, „jobboldal-baloldal”, „nemzeti-nemzetromboló” beteges dichotómiák világából. Sajnos, mind a magyar, mind manapság, a román politikai közgondolkodás - egy globális tendenciát követve - ebben a kettős paradigmában fortyog. Mintha nem lenne más: mintha a világ fekete-fehér filmben peregne előttünk, az emberek csak románok vagy magyarok lehetnek, de nem romániai magyarok, vegyes házasságban élő magyarománok, vagy románomagyarok, románul tudó székelyek vagy magyarul is tudó szórványmagyarok. Ezernyi identitást összemosunk és általánosítunk úgy, hogy abból politikai tőkét tudjunk csinálni, hiszen a politikában minden csak a letisztult kategóriákról, jóról és rosszról szól, mint a Gyűrűk Urában, vagy bármelyik mitikus toposzban. Mi lehetne a megoldás? Először is el kell felejteni a kettős kategóriákat. A világ több mint kettő. Másodszor, Romániának és . Magyarországnak nemzetpolitikai szinten barátságra kellene törekednie: száz év után, 2020-ban erre pontosan megérne az idő. Budapestet és Bukarestet több minden köti össze, mint ami szétválasztja: EU- és NATO-tagok, mindkét országban élnek magyarok és románok, történelmünk, hagyományaink, néprajzi és gasztronómiai hagyományaink, építészetünk, zenei és sportvilágunk alapvetően hasonló, közös szálak - még ha nem is mindig erősek és pozitívak - kötik össze. Olyan ez, mint a lengyel-német, francia-német, angol-francia, koreai-japán, mexikói-amerikai kapcsolatok. Elválaszthatatlanok, akármennyire akarták is külön utakra terelni ezeket. A két országnak nemzeti és diplomáciai szintű megújhodásra, történelmi kiegyezésre van szükségük. Ez közös kisebbségi kerettörvényt igényelne, amelyet mindkét ország ratifikál, és szavatolja, hogy ezeket valóban, ténylegesen a gyakorlatban is betartja. Szükség lenne egy új, radikális oktatásra is: ahol nem ősi, történelmi ellenségek, furcsán beszélő népességekként tekintünk egymásra, hanem a közös kulturális örökséget építjük és használjuk fel. Közös tankönyvek, székely programok a déli megyékben és román kulturális események sokasága Székelyföldön. Üj román nyelvű oktatás, napi több románóra a székelyeknek, ahol nem irodalomtörténetet tölcséreznek a diákok fejébe, hanem a beszélt nyelvet gyakorolják egymás között, román osztályokkal. Magyar napok Bukarestben és Jászvásáron, román napok Székelykeresztúton és Csíkszeredában. Közös román-magyar örökségvédelmi intézkedések a szász és magyar örökség védelmére Erdélyben és a román kulturális örökségek (kelet-magyarországi települések, ereklyék, iskolák, Gozsdu-hagyaték és alapítvány) revitalizálása. Ezekkel az intézkedésekkel el lehetne jutni oda, hogy egymást valóban megismerjük, megértsük, toleranciát tanuljunk a tudás révén. A tudás mindig hatalom, de a politika ettől mindig fél, hisz a politikában nem a komplexitást, nem a változatosságot, hanem a letisztult, egyszerű, a botrányra építhető kettősséget kell hangsúlyozni. Nem kérünk többet ebből a politikából, de a valóság tagadását sem támogatjuk. Erdélynek új Kiáltó Szó kell: egy román-magyar közös kiáltó szó. T. Szabó Csaba Sorozatgyilkosok testközelből Dexter, True Detective, The Alienist, Hannibal... Sorozatgyilkosossorozatokból régóta nincs hiány, de a Netflix Mindhuntere még ebben a túlzsúfolt szcénában is képes valami újat nyújtani. D avid Fincher amúgy is a téma szakértője az olyan filmjeinek köszönhetően, mint a Hetedik vagy a Zodiákus, és a fickó a sorozatgyártáshoz is ért, ahogy azt a Kártyavárral már bizonyította. A Mindhunter első évada leginkább azáltal tudott kitűnni a mezőnyből, hogy nem a nyomozás állt a középpontjában, hanem az, hogy valóban megismerjük eme szörnyű gyilkosságok elkövetőit, és egy teljesen hétköznapi helyzetben, beszélgetések közben láthassuk őket. A Mindhunter hősei ugyanis azok az FBI-osok, akik a hetvenes években elkezdték kidolgozni a profilozás alapjait, és majdnem minden, amit a sorozatgyilkosokról tudunk az ő módszeres munkájuknak köszönhető. A kutatáshoz pedig egy nem mindennapi módszert választottak: a börtönben látogatták meg a már elfogott elkövetőket, és mélyinterjúkat készítettek velük a motivációikról, a hátterükről és a módszereikről. Az első évad - az FBI-osok magánéletének bemutatása mellett - nagyrészt megelégedett azzal, hogy megmutatta nekünk ezeket a sokkoló beszélgetéseket, ahol aztán tényleg semmi sem volt tabu, valamint abban is elmerült, hogy a nyomozóknak milyen bürokratikus akadályokat kellett legyőzniük ahhoz, hogy végre komolyan vegyék a munkájukat. Már az első évad is jó kritikákat kapott, és komoly rajongótábort épített ki magának, de Fincher a folytatásban képes volt tovább fokozni az izgalmakat. Bár a sorozatgyilkosokkal folytatott beszélgetések továbbra is a magját képezik a Mindhunternek, ezúttal már fontos szerep jut annak is, hogyan tudják a gyakorlatban felhasználni az így megszerzett tudást. Ehhez pedig nyomozni kell, és Fincherék a hírhedt atlantai gyerekgyilkosságokat választották ehhez. A Mindhunter nagy előnye, hogy csak valódi, tényleg létező sorozatgyilkosok történeteit mutatja be, így amikor ledaráljuk az évadot, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy az internet mély bugyraiban kutatunk rémisztő cikkeket olvasgatva Amerika legádázabb bűnelkövetőiről. Az adantai gyerekgyilkosságok azért is volt jó választás Finchertől, mert a Trump óta ismét előtérbe került faji feszültségeket helyezi előtérbe, ráadásul egy olyan gyilkosságsorozatról szól, amelyik nyomozásának eredményét máig sokan kétkedve fogadják. Ez olyannyira igaz, hogy idén újra megnyitottak néhány ügyet, hogy a modern DNS-vizsgálatokkal precízebb eredményekhez jussanak. Az új Mindhunter évad egyszerre pompás karaktertanulmány három lelkileg meggyötört, elfáradt és lassan teljesen a munkájába temetkező nyomozóról, izgalmas krimi egy szerteágazó nyomozásról, valamint egy tabló a korabeli (a nyolcvanas évek legelején járunk) amerikai társadalom feszültségeiről, melyek a feldolgozadanságuk révén tovább élnek és velünk vannak mind a mai napig. Tóth Csaba
