Új Szó, 2019. augusztus (72. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-03 / 179. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. AUGUSZTUS 3. Hl György Norbert A bizonyosság jegyében (filozofikus regény j H asztalan minden segítő szándék és igyekezet. Az „emberélet” már csak olyan, amilyen. Embernek lenni a maga nemében csodás dolog, ám nem kis „feladat”. Mindenki megy a maga megszokott, önzés-vezette kerékvágásában a zűrzavaros feje után, bármi legyen is a következménye, mert azzal bizony senki nem számol. Makacsul, kitartóan ragaszkodva minden lényegtelenhez, mert csak ahhoz lehet igazán ragaszkodni, és csak azt lehet birtokolni. Gondolataidba mélyedve meg szavakra hagyatkozva keresed az „élet igazságát”, mintha gondolattal meg szavak segítségével megtudhatnád, mi az IGAZSÁG, vagy akár egy kicsivel is „közelebb” kerülhetnél hozzá. Az igazságot, ami kérdésre még Jézus sem tudott szavakkal felelni Pilátusnak. Arra a kérdésre, hogy mi az igazság, CSENDBEN maradt. Pontosabban a „csendben maradás” volt a válasz, s ugyanakkor az a bizonyos kérdésbe foglaltatott IGAZSÁG is, mint ahogy azt kinyilatkoztatta, ez esetben is maga volt az IGAZSÁG. Mester volt a javából. Ha mindenképp szeretnéd tudni, ki vagy valójában, ahhoz nem elég „csak valakinek”, mondjuk Jézusnak, Buddhának, Lao-Cenak stb. a tanait követni. Sőt, nem hogy nem elég, de alapvetően akár szükségtelen is. Eltávozott lelkek követőjévé akarsz válni, amikor te magad élsz? Van saját életed, ami sokkal fontosabb minden követésnél. Ok megtették a magukét, magukért, s ezáltal, átvitt értelemben, másokért is. A „külvilágod” tükör. Magad azonosságát látod mindenben és mindenkiben. Igen, ez a te valóságod, akármilyen is, mert te vagy az az öntudadan Isten, aki mindezt létrehozta, „megteremtette” magának, s most nemhogy gyönyörködnél a saját alkotásodban - az életedben -, inkább viszolyogsz, és sokszor elátkozod még a születésed percét is. Féled a fizikai halált, melyben Istent féled, vagyis magadat. Annyira eltévelyedtél a tér-idő labirintusában, hogy „önmagadfélő” lettél. Féled azt, aki-ami vagy, most és mindörökké, és „ismeredenként” tekintesz önmagadra, holott náladnál jobban senki nem ismerhet. Ismeredennek ismered magadat. Hát miféle élet ez? Az anyagban megtestesülés örök változás. Azt az egyet biztosra veheted, hogy ez a mostani földi megtestesülésed is egyszer véget ér. Úgy, mint ahogy minden eddigi. Testi megnyilvánulásodban EGYszeri és EGYedi részmegnyilványulás vagy, ám maga a „nagybetűs élet” az mindig és mindenkor EGY. Sosem rész, mint ahogy nem is egész. TELJESSÉG. Függedenül attól, hogy mit gondolsz vagy mit képzelsz róla. Olyan dolgokkal töltőd ki életed legjavát, ami nemhogy tudatosabbá tenne, hanem még inkább „eltávolít” igazi önmagadtól. Ahogy a jó öreg mondás tartja: nem látod a fától az erdőt. Egyre inkább nem, hiszen nemhogy az erdőt nem látod a fától, de nem látod a fát sem a szemedtől. Egész életed ennek a „vakságnak” a jegyében „múlik” el. Aztán valamikor, a neked megfelelő időben, „a köztes lét után” ismét „megtestesülsz”, de az a valaki, az az „Én” már nem az az Én lesz, aki előzőleg „Te” voltál, s mégis, micsoda azonosság, hogy ez is „Te” vagy. Az egész „megnyilvánult” világ, világok, szenvedést hordozó testek. Mindegy milyen „testekről” van szó. A változás bennük az élet. A te tested is „Egy” azon testek közül. Azok, mert kettősség alkotja őket. EGYénként, egyenként és összeségükben mindegyiket, akik Ok néven vagy Te. Ez így van rendjén. A szenvedés az élet nagy tanítója. Az embernek szüksége van a szenvedésre. Ha észreveszed ezt, a javadra szolgál, s gyarapodhatsz lélekben, önismeretben és a szenvedés áldás lesz számodra. Ha ezt nem veszed észre, hajlamos leszel azt hinni, hogy az egész világ öszszeesküdött ellened, és csak a véredet kívánja. Pedig semmi különös nem történik, csak annyi, hogy nem figyelsz kellőképpen. Nézd, hányán eveznek abban a csónakban, amiben te! Természetesen ez csekély vigasz. Mindenség, TELJESSÉG vagy! Mégis világvégére vársz, meg valamilyen elmeszülte megváltáscsodára esküdözöl, ahelyett, hogy lámád azt, ami VAN. Ám nem látod, mert AZ túlontúl egyszerű. Olyanra vársz, ami sosem jön el, vagy ha mégis, gyorsan tovaszáll, mert csak a te gondolatod megtestesülésének tovasuhanó árnya. Meglehet, hogy a „Messiás” második eljövetelére voksolsz, miközben még az első sem érkezett el, és nem is fog, mert nincs is olyan, hogy „Messiás”, meg „Isten fia”, mert csak a te gondolatod megtestesülésének tovasuhanó árnya. A jövőre készülsz, miközben a jelenedben a napjaid meg vannak számlálva. Egy emberöltő nem nagy idő, a halál meg az ajtódon kopogtat nemsokára. Akkor hát mi a lényeg? A lényeg mindig az, amit ádényegítesz. És mindig a lényeg a fontos. Legyen az bármi, ismétlem, bármi. Példának okáért akár egy fűszál. Ha el tudnád hagyni a fűszálhoz mint megnevezéshez kapcsolódó formát és nevet, megtudhatnád a mögötte rejlő formátlan, vitális EGYeden energiát, ami a fűszálat megtestesíti az anyagban. Ha az ez irányú ádényegítés teljes, akkor valóban „MEGVILÁGOSODSZ”. Mindegy, mi által. Lehet az akár egy fűszál is. Önmagában véve azonban még ez sem elég, ha Isten és EGY vagy, mert még ez sem az, ami a Valóság, ami „VÁN”. Utóirat: Az évek folyamán sok olyan emberrel találkoztam, akik saját életük jobbá tételén fáradoztak és fáradoznak, de nem tudták igazán mitévők legyenek. Számukra lettem, vagyok egyfajta „útmutató”, egyfajta segítő a mai napig is - mondják Ok, mert valójában mindenki csak magán segíthet, és mindenki csak Önmagának lehet a Mestere. Amit tudok, azt átadni nem tudom, mert azt csak megélni lehet, átadni nem. A regény, ami rajtam keresztül létrejött - nos, ebből mindenki azt szűri le, amit képességei megengednek neki. Nem szükséges vele egyetérteni, vagy elfogadni, sőt, jobb is, ha nem ért vele egyet, csak vegye fontolóra a benne foglaltakat, és adjon magának még egy esélyt. Majdan úgy is a saját élete példáján keresztül jön rá arra, hogy ez valóban így van, ha még most nem is érti, de ez idővel majd igazolja önmagát. Nem mementóként írtam ezt a regényt, mert még nem vagyok teljesen „halott” -, csak voltak, akik kértek erre, s ezzel, gondolom, eleget tettem nekik, s mindazoknak, akik a jelenben olvassák vagy a jövőben olvasni fogják. A kkor is esett, amikor a legutóbb itt jártam egy másik időben - mondom Pének, amikor belépünk a sírkertbe. Eszembe jut a zizkovi ősz, az aszfaltra tapadó vörös juharlevél, az avar az idő marcangolta sírkövek tövében gyülemlik, esőcsepp gördül egy héber betű vésetéből, akadozva siklik lejjebb a durva kőfelületen, összemossa a megfejtheteden szöveg betűit, amelyekből csak a kőből kihulló neveket rakom össze: Dávid, Israel, Jitzák. A kövek tetejéről a lomhán szivárgó nedvesség mossa lejjebb és lejjebb a jelentést. Találtam egy kvidit is akkor - jut eszembe hirtelen. Osszeragadt az esőtől, de az írás nem mosódott még el. A kvitli kívánság feliratát tartalmazó papírfecni, ima, amelyet a szent jórcájtjára, halálának évfordulójára a sírjához való zarándoklat után hagynak a jámbor hívők, haszid szokás - lábjegyzetelem Pének. Nem tudtam elolvasni a betűket, a kurzív végképp nem megy. A zizkovi zsidótemetőben vagyunk, a tévétorony tövében, most nyár van, de ősziesen esik. Talán nem olyan öreg és nem olyan káprázatos, mint a régi zsidótemető, ahol a Maharal, azaz a prágai Löw rabbi, David Gans, a történetíró, avagy Avigdor Káró, a nagy pogromról szóló sirám költője nyugszik, akinek sírköve a legrégebbi a temetőben. A kövek faragványa (Mahenovy sady). Csak a temető északi része maradt meg a legrégibb sírokkal. A tévétornyot 1985-ben kezdték építeni a park területén, az alapok ásásakor újabb sírköveket találtak. Az ezredfordulón a temetőt rekonstruálták, a köveket restaurálták, s a megmaradt, félig felszámolt temető a nyilvánosság számára is látogatható. Egyszerre vált a kultúra és a barbárság mementójává. Esik, nincs mese, elő kell húzni az esernyőt, a rozoga, törött, piros esernyőt, a nyele is kicsúszik belőle. Ennek története van, magyarázkodom Pének, kibírta a szarajevói nyári záporokat, a párizsi tavaszi esőket. Az esernyő nyele párhuzamos a tévétoronnyal. A parababák, mondja Pé. Újra másszák a tornyot David Cerny babaszobrai, amelyek azon a prágai őszön tűntek el róla. Mintha a sírokból másztak volna elő a feltámadó arctalan babák, s meg sem akarnának állni az esőfelhőkig, melynek hasát a torony horzsolja. A toronyé, amelynek árnyéka körbejár a zsidó temető felett. Mit somolyogsz? Kérdezi Pé, miközben kilépünk a kapun. Azon gondolkodtam, hogy mit írnék a kvitlimre. És? Nem tudom, nem is tudok héberül. De azt a szót ismerem, az biztosan benne lenne. Azt le is tudnám írni, igaz, csak nyomtatott betűkkel: tcnn Száz Pál Felszámolt temetők IV. / Prága, Zizkov itt talán nem olyan pitoreszk, de e puritán letisztultságnak is megvan a maga varázsa. A kohanita áldásosztó kezek intenek egy kő csúcsáról, máshol a leviták kancsója gyűjti magába a követ átnedvesítő esővizet. A kancsó és tál képe előtt állunk meg Pével, amelyet két oldalról két oroszlán őriz (nem kétfarkú, nem cesky kocour, hanem Júda jele). Ezechiel Landau, Prága egykori rabbija, a tudós talmudértelmezések szerzőjének sírja előtt állunk. Talán kevésbé legendás alak, mint a régi temető Löw rabbija, mégis sokkal elevenebb. Keletről, Podóliából jött, s a rabbiválasztást követő szokásos fordulatok után az amszterdami rabbival szemben ő került a David Oppenheim halálával (az ő sírja a régi temetőben van) megüresedett székbe. Viharos idők vártak rá, negyven évig harcolt az ortodoxia nevében Moses Mendelson Tóra-fordítása ellen csakúgy, mint Sabbatáj Cévi, az álmessiás követői ellen. Az égi és a földi Császár (Mária Terézia, majd II. József) törvényeinek összehangolásán ügyködött. Prága 1757-es nagy ostroma idején híveivel kitartott a városban, az éhínséget mondhatni humanitárius szervezkedéssel igyekezett enyhíteni. Csak mikor továbbállunk, jut eszembe váradanul Landau egyik művének címe: Ahavat Cion, azaz Sión szerelme/szeretete. Ahava, kóstolgatom a szót, míg a kövek között sétálunk Pével, jobbrólbalról Prága főrabbijainak sírja, Salomon Juda Rapoporté például, orvosok, ügyvédek, kereskedők, ismeredenek sírjai, akik már mind Ábrahám kebelében nyugosznak, de feltámadnak, a Messiás Cionban összegyűjti Izráel népét. Ahavat Cion, a megváltás földje utáni vágy. Éppen Ezechiel Landau ideje alatt tiltotta be II. József dekrétumában higiéniai okokból a városfalakon belüli temetkezést, s a középkor óta használatos temetőket, amelyek általában templomok köré szerveződtek, bezáratta. Prága városvezetése ekkor a közeli Olsany község területén fekvő temetőket kibővíttette - az olsanyi nagy temető sarkában álló Szent Rókus-templom már ekkor is állt. Akár a keresztények, úgy a zsidók, ugyanis az 1690-es nagy pestisjárvány idején (szintén higiéniai megfontolásból), amikor a zsidó város lakosságának negyede elpusztult, kezdtek ide temetkezni, s szintén az 1713-as járvány idején, mely még több áldozatot követelt mint az előző. Ezt a temetőt és a hozzá tartozó ravatalozót bővítették ki, s ez vált később a régi helyett a prágai gettó temetőjévé. Egy 19. századi kép romantikus színekkel festi a kies dombon elterülő, békés temetőt. A zizkovi zsidó temetőt 1890-ig használták. Az utolsó temetés mégis 1848-ban volt itt, amikor 180 tóratekercset temettek el, amelyeket a náci megszállás alatt raboltak össze Amszterdamtól Prágáig. Az okkupáció alatt gyerekek bújócskáztak a sírkövek között, mivel a temető volt az egyetlen hely, ahol a nyilvános parkokból kitiltott zsidók tartózkodhattak. A temető pusztulását azonban mégsem a náci, hanem a következő rezsim okozta. Az ötvenes években lebontották a falát, ledöntötték köveit, s beszórták földdel a temetőt parkká alakítva FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
