Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)
2019-07-27 / 173. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. JULIUS 27. TU TÁRCAASZALONBAN Szolláth Dávid Az úgynevezett igazibb élet Beregi albérletei. Mondom neki, hogy ezzel a címmel írhatna önéletrajzi regényt. M egint új lakásban. lő tudja, hányadszor költözik, csak amióta én ismerem. A Határ úti vizes odú az aládúcolt konyhával, ahol azt vette a fejébe, hogy a fűtésen fog spórolni, és mackóban-hálózsákban aludt. Vagy a kiszuperált párizsi mosoda a kurvák pettyezte rue de Clichyn, ahol villanyfénynél fordította Le Notre kertművészed traktátusát, mert nem lehetett felhúzni az utcára nyíló vasredőnyt. (Mi is volt a címe? Növények őfelsége szolgálatában? Majd megkérdezem.) No meg a vályogház Újpetrin, az ökofaluprojekt és a parasztromantika. Beregi meg a tyúkok, erre a képtelenségre valóban nem volt mentség. Igaz, Ujpetrit nem ő, hanem Andi forszírozta, térerőmentes szigetnek nevezte. Remélhetőleg nem jutott a fiilébe a gúnynév, amit Viola barátnőnk aggatott rá, mikor szörnyülködve mesélte az első látogatás tapasztalatait: Újputri. Ez most végre valami jobb. Igaz, udvari lakás, de meglepően tágas, jó állapotú és öt perc gyalog a Moszkvától. Gyerekesen büszke, mutatja a rigófészket az udvaron, meg a villanymotoros redőnyt. És neki is jobb lesz végre egyedül. Andi a végén szinte elviselhetetlen volt. Jelenetet csinált, mert Beregi egy pohár ásványvizet hagyott az éjjeliszekrényen. Először nem értem az összefüggést. Szénsavas víz volt, magyarázza Beregi, Andi nem tudott aludni a buborékok pattogásától. Felháborodott, mert Beregi madárcsontúnak nevezte Ritát, aki, most, hogy megnyúlt, tényleg nagyon vékony. Ez Andi szerint megbélyegzés, amitől Rita testképzaváros lesz, Beregi viszont nem értette, mi baj a madarakkal. Nem szeret Andira panaszkodni, de a baráti körben terjedtek a pletykák. Andi konyhájában állítólag csak pozitív irányba volt szabad kavarni az ételt, a mikrohullámú sütő használatát viszont a negatív sugarak miatt tiltotta meg. Viola, aki legélesebb kritikusa volt az Andi világképében időről időre felbukkanó furcsaságoknak, azt mesélte, hogy Andi szerint a fejünk fölött elzúgó műholdak elviselheteden kerregésétől van migrénje. Hogy már nem is halljuk, annyira megszoktuk. Viola esküszik, hogy Andi ezt a szót használta, „kerregés”. Fejcsóválva ismételgeti rekedt bluesénekesnőhangján, mint jelentéktelennek tűnő, mégis bizonyító erejű részletet. Mintha ez a szó döntötte volna el számára, hogy kész, vége: Andit elveszítettük. Beregi két kézzel legyint, ahogy szokott. Ez azért túlzás, Viola szokásos kavarása. Ezek persze apróságok. Andi, ahogy mindig mondta, igazibb életet akart. Beleszeretett az évfolyam legokosabb fiújába. A jó nevű orvoscsalád gyanakodva fogadta „az állítólag jófejű” lakótelepi kölyköt. Banális egy történet. Becsületére legyen mondva, Andi Beregiért harcolta végig a maga lázadását otthon. Egyetem, Párizs, Brüsszel, kalandok, de aztán öt-tíz év után fogytak az illúziók a valóban okos, de alkatilag karrierképtelen fantaszta mellett. Andi életmódreformokban és divatos bölcsességekben kezdte el keresni a bizonyos „igazibb” vagy „magasabb szintű élet”-et. Különbet annál, mint ami nekik Beregivel és a kislányukkal az ezredforduló Magyarországán adatott. Beregit persze valóban meg lehet unni, ez nem vitás, de azért nem ő tehetett minden bajukról. Andi azt se tudta feldolgozni, hogy Terestyéni professzor lányaként ő csak gyógyszerügynök - ahogy ő mondta, orvoslátogatő - lett. Itt is volt tehát némi hiány az elképzelt ideál és a valóság közt. De Beregi sosem tiltakozott elég határozottan a vádak ellen, így aztán az évek során hivatalosan is ő lett minden bajok oka. A veszekedések egyre gyakoribbak és egyformábbak lettek, Rita a galériaágya emeleti zugából és a fokozatosan köré záródó kamaszkori burokból hűvös utálattal nézte rikácsoló anyját. Az igazibbnak ígérkező életek általában két-három évig kötötték le Andit. És mindig volt egy főszereplőjük, egy mentor, egy csábító, az Amerikából hazatelepedett öregúr, a neoprotestáns lelkész, a mozgássérült pszichológus. Andi rendszerint intellektuális románcokba keveredett velük, majd rendre csalódott bennük és megtért Beregihez, aki ilyenkor rövid időre visszanyerte a szellemi magasabbrendűség nimbuszát. Hogy ő mégiscsak más, mint ezek a kóklerek, mégiscsak ő az igazi élet. Ez az ingamozgás adta kapcsolatuk alaplüktetését. Az aktuális kapcsolat - Mirko - azonban nem a megszokott forgatókönyv alapján alakult. Tavaly augusztusban Villányban, a Római teraszon, a kardiológiai társaság borkóstolóján, ahol Beregi az épp aktuális alkotói válsága miatt nem tudott megjelenni, Andi engedett a rámenős horvát érsebésznek. Másnap meglepve tapasztalta, hogy nem érez lelkifurdalást. A tanulságot hamar levonta, elváltak. Andi most lenézi a „lúzer exférjét”, akinek viszont jót tett a válás, írni kezdett, és Ritával is többet foglalkozik. Beregi helyet csinál az egyik kartondobozon a laptopnak, hogy megmutassa Andi legújabb Facebook-posztjait. Csattog a klaviatúra, ő még írógépen tanult meg gépelni, ujjai nem tudnak leszokni a kalapálásról. Az első képen narancsvörös lángfrizura, pedig régen arra volt büszke, hogy tízezerből egy nőnek van ugyanolyan árnyalatú bőre mint haja. Nem áll rosszul neki, el kell ismemi. A mosolya is igazinak tűnik. Hangversenyen a Royal Albert Hallban. Most úgy látszik, zeneértő lett a horvát pasi mellett. Mirko szerint a romantikával kezdődött a zeneirodalom hanyadástörténete. Szomorú szmájli. Mirkónak van egy klinikája Eszéken és egy másik Sopron mellett. Beregi egyre gyorsabban scrolloz az időben visszafelé. Borvacsora Badacsonyban, oda Ritát is elvitték. Beregi egyre izgatottabb, kezd kínos lenni a kukkolás. Végül elérünk ahhoz a képhez, ami Beregi szerint bizonyítja, hogy nemcsak a hallását finomítja, hanem a mellét is megcsináltatta neki ez a Mirko. Közös szelfi a Musikverein páholyában. De mintha nem is Andi volna. Erre mondják, hogy dekoratív nő. A smink, a frizura, az elegáns estélyi egészen átértelmezi az ismén arcot. És valóban, az estélyi dekoltázsából kissé szokadan ívben kerekednek a mellei is. Próbálom nyugtatni Beregit, hogy vannak már mindenféle trükkös melltartók, és nem hiszem, hogy Andi, aki viszolyog mindentől, ami nem természetes, belement volna abba, hogy szilikonzacskókat tetessen a bőre alá. Megint legyint, mint aki ezen az érven már rég túl van. Viola is rögtön rávágta, hogy műmell. Hagyjuk már Violát! Egyébként Andit a komolyzene se érdekelte sose, és tessék. Legfeljebb, ha egy-egy filmzene megtetszett neki, arra rákeresett. Tudod te, mennyibe kerül egy belépő a Royal Albert Hallba? Mindegy, hagyjuk is. A lényeg az, hogy Andi a horvátja mellett egy csapásra megváltozott, és Ritára is rossz hatással van, hogy az anyja dekoráció lett egy milliomos mellett. Most még jobban lenézi, közben azért cinikusan elfogadja a csecsebecséket, amiket Mirkótól kap. És neki most ezzel a business class pasassal kell versenyezni a lányáért. Rita miatt persze nem fél igazán. De nem árt felkészülni. Ezt a lakást is már úgy választotta, hogy jobb bázis legyen neki a bulizós évekre, mintha Anditől kellene ingáznia. így legalább többször alszik majd nála. Győztes fölénnyel közli, hogy holnap mennek az Ikeába, berendezzék a szobáját. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Felszámolt temetők III. / Split, Sustipan A nnyi nyelven káromkodom, ahányon csak tudok, mire épp a sustipani Borókás Szent István-templom (sv. Stjepan pod Borovima) elé gurulok a biciklivel, amelyet nem lehet hajtani. Ez az utolsó napunk Splitben. Bé és Ju némán és kissé megrettenve követi a haragom, csak a biciklijük kattogását hallom magam mögött. „Nézd a dolog jó oldalát” - szólal meg Bé bátortalanul, mire szégyenkezve elhallgatok, miután felfedeztem, hogy egy templom elé értem szitokszavaimmal - „...letörhetett volna akkor is, amikor dombnak felfelé tekertünk, így csak ereszkedned kellett.” „De vissza hogyan viszem?” - kérdezem feltörő kétségbeeséssel. Körbebicikliztük a Marjan-félsziget borókás, sziklás hátát, a Lucica kikötőnél béreltük őket, vagy hét kilométerrel előbb. „Majd a városon keresztül” - mondja vállrántva Ju, és ezzel annyiban hagyjuk a dolgot. A kilátást nézzük, a horizontot, amelyet Soha és Brac szigete elmosódó kék fellegként zár le a tenger és az ég kékje közé fúrakodva. Nincs ennyi kék a világon, mint ebben a képben. A vízen hajók ringatóznak, lentebb a kikötő, túl pedig a partra terpeszkedő város. A túlfélen a hét kastély öble nyúlik el. A tűző napot a borókák horgolótűi árnyékolják, a tenger visszfénye hullámzik rajtuk, a kabócák Steve Reich-szimfóniát játszanak. Citrusok ágaskodnak a sziklafal peremén, amely váradanul nyitja meg előttünk a tengert, és amelybe aloék kapaszkodnak. Hirtelen minden mindegy lesz, éteri közöny az azúr levegőben, csak a puszta egzisztálás marad. Vagy az sem. „Nem megyek tovább, ez legyen végső nyughelyem”, mondom patetikusan, mert ebben a metafizikus tájban is temető állt egyszer, egykor, a lábunk alatt. Talán a legszebb a Mediterráneumban. Ennek persze semmi nyoma, s csak akkor derül ki, amikor a tájból kifeledkezve rágúglizok Sustipanra. A városon kívüli temetőt a bencés kolostor mellett 1825-ben alakították ki, száz évvel később pedig egy újat Lovrinacon, de a sustipani temetőbe még 1943-ig temetkeztek. A világháborút követően a városvezetés felszámolásra jelölte ki a 42 000 elhunytat számláló temetőt, az utódok pedig átköltöztethették elődjük, hozzátartozójuk sírját (s akár maradványait) az új temetőbe. A sustipani elhanyagolt temető ezután lassú pusztulásnak indult, amelyet a parazitizmus siettetett: köveit, ércfeliratait, és mindent, ami újrahasznosítható a kölykök eladták - s bár tudták, honnét származik, mindezt át is vették a megfelelő helyeken. Még Mestrovic munkája, Milic, az egykori polgármester mellszobra is eltűnt. A sorsára hagyott sírkert úgy vadult el, a temető úgy erodálódott, ahogy a múló idő egyre fogyasztotta az öreg splitieket, növelve a városiak közönyét. Az újszülött Jugoszláv időkben egyébként hotelt terveztek építeni a temető helyébe, de ebből végül semmi sem lett - a morbiditás nagy veszteségére. Az egykori temető lakóinak kétharmada még ma is a földben nyugszik. Miroslav Krleza mesélt egy anekdotát, amely a Sustipanon esett meg vele. Két sírásó beszélgetésébe hallgatott bele. „Odaadtad neki a nénikéjét?” - kérdezte az egyik. „Előbb fizessen. Ahol van a templom oldalában, szépen becsomagoltam egy újságpapírba, nem hiányzik egyeden csontocskája sem” - válaszolta a másik. Juval és Bével visszabattyogunk Szent Istvánnak, az első vértanúnak felszentelt, „Borókák alatti” templomához. A kolostort, amelynek falmaradványai a park pálmái és ciprusai között kanyarognak, a 11. században alapították, területén római szarkofágokat és egy ókeresztény bazilika alapjait találták A források szerint kralj Stjepan (II. István), az utolsó horvát király a sustipani monostorba vonult be - húsz évvel később itteni békés halála után nem sokkal Szent László győzelmét követően a Horvát Királyság magyar uralom alá került. A kolostorkert kapuja felett régi dombormű néz a kőfalból: az elmosódott Krisztus trónját két angyal tartja. A templom zárva van, fejét vesztett kőszent mered ránk a bejárata fölül. Az épület felső sarkáról egy különös lény bámul minket. Elsőre a Notre-Dame kőszörnyei jutnak eszembe, meg a Saint Merry bejárata, amelyet ugyanilyen szögből figyel egy furcsa torzó - mindez persze apróban és minimáiban. De talán csak benéztem, egy megkopott régi velencei szárnyas oroszlánnak is beillik a furcsa emberarc felett térdelő, kémlelő kőalak, múlt korok s hajdan volt hatalmak tanúja. A Sustipani temetőt Dusko Keckemetnek köszönhetően ismerjük, akinek a városi múzeum munkatársaként ugyan nem sikerült — néhány sírkövet leszámítva - megmentenie a temetőt az 1959/60-as barbár pusztítástól, de ezt megelőzően részletes fotódokumentációt készített róla, később pedig több cikket is publikált. Névsora, a felszámolt temető lakóinak különös neveit tartalmazza, akik mintha egy dalmát Bodor Ádámregény szereplői lennének: Erich Majowitz, Nichichievich, Marin Tudoric, Ferdinando Grollitsch, Cumish, Spiridione Parapella, Giuseppe Fradellich, Boze Jadric, Gajo Bulat, Ante Alfirevic, Vincentius Valle, Bure de Brodski. • Duskónak hála, legalább a nevük fennmarad - gondolom megint a távolba merengve. Élnek e holtak a lábunk alatt egy korban, a sziget felhője előtt vitorlás velencei kereskedőhajók bukkannak fel, a kolostor feletti útról éneket sodor a szél, búcsút járó menekültek, akik a hegyormok mögötti szandzsákból szöktek. Nem marad az időből semmi, csak a semmitmondó nevek, meg a tenger és a sziklák közönye. Ezt a biciklit azonban fel kell tolnom a dombra, fordulok Béhez és Juhoz. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 I
