Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)

2019-07-26 / 172. szám

NAGYÍTÁS Már nem volt kő a szájunkban Duba Gyula: „A Memorandum a kisebbségi jogok bővítését, a nemzetiségi intézmények megerősödését, a politikai gyakorlat igazságérzetének és nagyvonalúságának gyarapítását, hiteles és igaz értékrendet szorgalmazott" MIKLÓSI PÉTER 1989-ben a tüntetők tízezreit mozgósítóján Palach­­emlékhét után (J. P. '69 januárjában önégetéssel tiltakozott az 1968-as szovjet katonai megszállás ellen), Csehszlovákiában már eresztékeiben repedezett a kommunista rendszer. Bár a karhatalmi erők még szilárd nyeregben érezték magukat, nyáron az NDK-állampolgárok tízezrei menekültek hazánkon át Nyugatra; júniusban megdőlt a kommunizmus Lengyelországban és a Szolidaritás mozgalom győzedelmeskedett; Magyarország határain már ta­vasszal lebontották a vasfüggönyt, és megtartották az emlékezetes Páneurópai Pikniket; júniusban a cseh Literámí listyben megjelent a kétezer csehszlovákiai művész és értelmiségi által jegyzett Néhány mondat című ellenzéki felhívás (a hazai magyar sajtóban egyedül az Új Ifjúság közölte!); július 17-én pedig Milos Jakes, a CSKP KB főtitkára egy Pilsen környéki beszédében tette magát nevetségessé ország­világ előtt. A szlovákiai magyar ér­telmiség egy szűk csoportja viszont már február elején előrukkolt az úgynevezett harminchármak Me­morandumával. „Most, harminc évvel később egy külön hangulatot ad e téma felemlegetése” - állapítja meg eltűnődve a 90. életévében járó Duba Gyula. Hogy láttátok a világot ti, akik nyolcvankilenc legelején a szóban forgó dokumentumot aláírtátok, és amellyel egyenesen a prágai, il­letve pozsonyi központi pártveze­tés legfelső szintű vezetőihez for­dultatok? Akkoriban már javában benne jártunk az emlékezetes Gorbacsov­­érában, amit a szocialista rendszer elbizonytalanodása, fellazulása és demokratizálásának igénye jellem­zett. Vajúdott a megújulás szándé­ka, de senki nem tudta, mindez ho­gyan történjen! Kaotikus idők vol­tak, alkalmasak arra, hogy közössé­gi igények is megfogalmazódjanak. Mintha újjászülettek volna a hat­vannyolcas „emberarcú szocializ­mus” dubceki eszményei. A CSKP tagjaként hogyan egyeztetted össze magadban a ki­sebbségi jogok bővítését követelő Memorandumot jegyző értelmi­ségi „lázadó“ szerepét? A dokumentum szövege törvé­nyesen járó jogokat követelt. Hiteles és igaz értékrendet kért számon. Kö­telességemnek éreztem kiállni mel­lette és érte, akár a pártfegyelem el­lenében is. Annál is inkább, mert a politikai vezetés bizonytalankodó lett, és a fegyelem helyébe az igaz­ságérzet, a kötelességtudat, a válla­lás kényszere lépett. Ha visszapillantva most újra­gondolod az 1989 novemberét megelőző hónapok mozgalmas eseményeit, miként érzed: politi­kai és szellemi értelemben mit képviselt azokban az időkben a szlovákiai magyar értelmiség egy szőkébb köre? Min'ek tekinted magad abban a közösségi erjedés­ben, amely az akkori Új Mindenes Gyűjtemény körül, az írószövet­ség magyar szekciójában, a Cse­­madok vezetésében, ősszel pedig a szókimondó Fábry Napokon 1968 óta lényegében először tapasztal­ható volt? A kisebbségi léthelyzet javítását, a nemzetiségi intézmények kialakítá­sát, a politikai gyakorlat igazságér­zetének és nagyvonalúságának meg­nyilvánulását szorgalmaztuk, illetve annyi emberi és közösségi jogot, amennyi alanyi jogon természet­szerűen jár. Mint a Madách Kiadó akkori irodalmi vezetője/főszer­­kesztője és az írószövetség vezető­ségi tagja, mindezekben magától ér­tetődően kellett részt vennem. A múlt század harmincas éveiben született nemzedékemnek eleve az lett a sor­sa, hogy a felelősségvállalás jegyé­ben kikövetelje és megteremtse mintegy önmaga létének feltételeit, s ezzel megalapozza a jövőjét, tehát az anyanyelvi élet és kultúra intézmé­nyeit, a szlovákiai magyar írásbeli­ség esélyeit. Az itteni magyar értelmiség 1989 tavaszán megélénkült akti­vitásában szerepe lehetett a Ma­gyar Televízió Panoráma című, áprilisi műsoraiban a csehszlová­kiai magyar kisebbség helyzetéről két részben sugárzott adásnak, il­letve a szintén két részben közölt és a két ország között diplomáciai szinten is nagy politikai vihart ka­varó Dubcek-interjűnak? Bizonyára igen, és komoly erővel. Hiszen a csehszlovák nemzetiségi politikát tükröző összeállítás köz­vetlenül, közvetve pedig a Dubcek­­interjú is rólunk és hozzánk szólt. Ezek az itteni kommunista párt kö­reiben sokak által sértőnek és eret­neknek tartott műsorok a mi ki­sebbségi sorsunk hivatalos szintre emelt témakörei voltak. így tágul, így lép a történelem, így alakult a Kárpát-medencei magyar tudat és nemzeti érzés - amit ma természe­tesnek veszünk. Az internaciona­lizmus gesztusán felülemelkedve, a nemzeti-közösségi felé tágította érzésvilágunkat, a magyar szellemi tudatot. Napjainkban már „csak” histó­ria, de Gorbacsov hatalomra ju­tásával az 1980-as évek második felében sokat változott a világ, a nagypolitika, s ezzel együtt értel­miségünk közege és környezete is. Bő három évtized elmúltával ho­gyan vélekedsz erről az akkor új helyzetről? Joggal kezdtem azzal, hogy a po­litikai viszonyok fellazultak, és min­den elbizonytalanodott. Négy évti­zedes „emberidő” valóságérzéke­lése és közösségi viszonyrendszere rendült meg, és a jövőkép is még homályosnak tűnt. Mindenki átala­kulást, demokratikus változást várt, a megmerevedett rendszer reform­ját remélte. Érzésem szerint, azt azonban senki, még a nyugati ha­talmak és a politikusaik sem gon­dolták, hogy a változás mindenre kiterjedő lesz, a szocialista rend­szer összeomlik! Hogy mintegy magától, az alkalmatlansága miatt máról holnapra levitézlett! Akkori­ban az egy új, a diktatúrák termé­szetéről szóló kelet-európai életta­pasztalat volt, a nyugati népek nem ismerik. A mának üzenő tanulsága pedig, hogy az olyan demokrácia, amelyben mindent szabad, éppen úgy „élhetetlen”, ahogy az olyan autokrata diktatúra is, amelyben szinte semmit nem szabad. Ti hogyan tekintettetek önma­gatokra? Forradalmárok még nem voltatok, de már szlovákiai magyar értelmiségi ellenzék? Úgy érzem, az én nemzedékem alkotásvágya tiszta lapra épült. Ar­ra a kiindulópontra, amikor az öt­venes évek legelején, Pozsonyban, véletlenszerűen összeverődtünk pár tucatnyian. Tudatosult bennünk, talán ösztönös kényszerként is, hogy itt kell megalapozni egy ma­gyar anyanyelvi és történelmi tuda­tú kultúrát, amely kisebbségi kö­zösségünk érdekeit szolgálja s kép­viseli. Ez lett ennek a generációnak a krédója, munkássága célja és éle­te értelme. Tudatában voltatok annak, hogy ez tulajdonképpen csak egy kis csoport? Úgy vélem, minden kor értelmi­ségije érzi, hogy egy szűkebb cso­port tagjaként sejti tennivalóinak ér­telmét. Hogyan gondolkodtál 1989 tavaszán-nyarán a tőled húsz­huszonöt évvel fiatalabbakról? Tudtam, hogy mások, de elismer­tem ehhez való jogukat. Többen az Irodalmi Szemlében, a Madách Ki­adóban a szerkesztőim voltak, és az úgynevezett husáki konszolidáció hetvenes éveiben is igyekeztem se­gíteni a tehetségük kibontakoztatá­sát. Röviddel később, már a gorba­­csovi időkben sem szóltam a dolga­ikba. A fiatalságnak teret kell adni, hogy önmaga lehessen, illetve a pártjukat fogni, amíg lehet. Úgy vé­­íem, is megtettem értük mindent, amit tehettem. Az a hatalom negyven éven át erőből politizált, az elfogadható­ságára mit sem adott. Ebben a lég­körben milyen volt az értelmiség szerepe a (cseh)szlokáviai magyar közgondolkodás formálásában, a rendszer merev kisebbségi politi­kájának felbontásában? A kisebbségi politika alapja az internacionalizmus eszméje-dog­­mája volt. És mint minden ilyen eszme, ez is lehetővé tette a sema­tikus felfogást, a formalizmust és a bürokratizmust. így elvben és lát­szólag ugyan minden rendben volt, az érzések, az emberi jogok és a szülőföld, a haza értékei viszont el­­hanyagolódhattak. A kisebbségi sorsból kiinduló értelmiségi gon­dolkodás ellenben a nemzeti érzés és hovatartozás kérdéseit feszeget­te. A haza értelmezésében a szülő­föld jelentőségét hangsúlyozta, az anyanyelvi gondolkodás és oktatás lehetőségeit helyezte előtérbe, a nemzetiségi öntudat, a közösség fontosságát hangoztatta. Elmondható, hogy ’89-ben ne­kibátorodtak a sokszor semmibe vett „kicsik”, a többséggel szem­ben a kisebbségek, s köztük a ma­gyarok is? A többségi hatalom pe­dig „ébresztőt” fújt magának? Minden bizonnyal. Amikor a nyolcvankilenc februári Memoran­dum aláírói közül a párttagokat Po­zsonyban becitálták a pártközpontba, érezni lehetett, hogy ott már nem is számon kérni a akarják rajtunk a do­kumentumot, hanem az elbizonyta­lanodott, ingadozó hatalom tájéko­zódni szeretne: mi is történik tulaj­donképpen. Ehhez fűződő személyes élményem: amikor az általam is aláírt dokumentumról kisebbségi jogelem­ző tanulmányként szóltam, akkor nyomatékkai a „Memorandumáról beszéltem. A párt kultúrosztályának a vezetője - akivel egyébként a főszer­kesztői eligazításokról jól ismertük egymást - kritikusan megjegyezte, hogy az csak puszta szöveg, nem me­morandum! Számunkra viszont az, igenis memorandum, válaszoltam. Tovább nem vitatkozott. A szlovákiai magyarság nyolc­vankilencben, ha nem is tömege­sen, de kiállt a saját ügyeiért, és kockáztatott is. Volt ebben radi­kalizmus is, vagy „csak” civil ku­rázsi? Én mélyebb öntudatra ébredésnek gondolom! És ahogy a mondás szól: nem volt kő a szájunkban. A kornak megvolt a maga „reneszánsz” jelle­ge, szükségszerűen éreztük az elkö­vetkező változást, bár senki nem sejthette, hogy az mikor és milyen lesz. A dolgok mélyén valahol az együvé tartozás és a demokratikus szabadság érzése tudatosodott. És hát a kisebbséget - helyzete folytán - amúgy is a teljesebb jogok igénye, a megmaradás gondolata fűti. Ez a lét­helyzetének és sorsának kényszere. Ami akkor megnyilvánult, az a ter­mészetes érzés volt, amelyben a szűkebb körű nemzeti eszmény és az egyetemes szabadságvágy egymást kiegészítve volt jelen. Közben már a csehszlovákiai magyarságban élő és a jövőre vonatkozó elvárásokat is megfogalmaztuk. Ugyanakkor fon­tos tudatosítani, hogy a Memoran­dum fogalmazói és aláírói nem ön­magukra, hanem a kor valóságát és az élet alapjait szolgálva, a közössé­günkre gondoltak. Végül, de nem utolsósorban, hogy illeszted 1989 első tíz hónap­ját a saját önképedbe? Mint egy több évtizedes alkotó­munka záró fejezetét. A változások­kal az addigi pozícióimtól termé­szetszerűleg meg kellett válnom, a nyugdíj közelébe kerültem, végre „egészen” író lehettem! Munkám fo­kozatosabban az alkotásban nyert ér­telmet. De a közösségi érzés megma­radt bennem, a sejtelmeimről pedig már 1990-ben nyílt levelet írtam Václav Havel köztársasági elnöknek, és azt akkoriban az Új Szó is közölte. Érzéseim és benyomásaim szerint, némely negatív vonást helyesen sej­tettem meg a jövőről. De ez már egy másik történet... (Somogyi Tibor felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents