Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)

2019-07-20 / 167. szám

Az ember, aki manzárdba ment fel Sajó László Dunakavicsok Christian Morgenstern: Hal éji éneke (Fordította Szabó Lőrinc) Lement, és kint maradt a Dunán. A sárkányhajósok most vittek el egy sárkányfejet, -farkat, a dobot. A sárkányt nem találták. Akácfa nőtt a terasz előtt! Min­denki ágyásában virágok, gondoz­zák szorgos bérlőtársak, K. Dezső­nél gaz, és akkor egyszer csak! A szél ott fii, ahol akar, magot, ahova nem akarják, nem várják. Sárkányhajóban gyerekek éne­kelnek: Kis kacsa fürdik, fekete tó­ban. .. Fekete a Duna, tán még ki is szalad, a Fekete-tengerig; ma szór­ták a Dunába a Hableány matrózá­nak hamvait. Egy embert még mindig keres­nek. Egy temetés, két esküvő: balról az étteremben és jobbról a hotelban. Az étteremben decens zongora: Pedro kocsmájában sárga lámpa ég ajtó nyílik és a matróz most belép, a hotelban úúúgy szeretném meghálál­ni! Vagy legalább megpróbálni. Reggel jön Mihály, megfőzte a debrecenit, hozza-e? Úgy kell nekem - mint tesfíiek a kenyér -, poénkodtam, hogy ebédet (kapros tökfőzeléket; mégse mondhattam, nem szeretem a kaprot), vacsorát (petrezselymes túrót - a petrezsely­met kiköptem) már kaptam, és a reggeli?! Erre hozna, Nem fogad­tam el - én hülye. Azóta kaptam citromos-zöldbabos-zöldborsós­­krumplis-sárgarépás-kukoricás levest, négy napig ettem (kivéve a répát, kukoricát). A kukoricát add a halaknak! Mihály néha hazamegy beteg feleségéhez, megfőz neki és (már nem vele élő, de hazalátogató) gyerekeinek, magának — nekem. Kijön, horgászik, hazamegy, a ma­radékot nekem adja. Ha ő nem lenne, örökös lacikonyha: porle­ves, rántotta/tükörtojás, bolognai/ milánói. Hétvégére kaptam dara­­galuska-levest, de nem ám a sárga, ádátszó, anyám főzte, gyomorme­lengető, gyönge; piros és van benne minden (lásd mint fent). Egy sárkányhajó nekimegy a Ficánkának (roncshajó, évtizedek óta itt áll, az étteremből besétálnak, megcsodálják; egy ablaka kitörve, belül kibelezve), senkinek nem esik baja, a sárkánynak se, a Ficánka észre se veszi a koccanást. A többi magára hagyott hajót elvitték, a roncsarmadából a Ficánka maradt, vezérhajó, utoljára hagyja el a kikö­tőt. Mellette vesztegelt egy nagyobb hajó, elsüllyedt, már csak a megfa­kult, tépett magyar zászló látszott belőle, az utolsó hajó, az utolsó előt­ti, megvették, elvitték. Az egyik, K. Dezső kabinjához közeli kuka körül (hogy alliteráljon, k betűkkel szól keményen) és benne legyek garmadája (döglegyek), bűz (biztos kibeleztek egy halat); a gondnok elviszi, kiüríti a kukát, de a fekete zsák benne marad, a bűz is, a bűz elűzheteden, a fekete zsákban. Azt se tudom, mitől döglenek a legyek — és mitől a halak? Mihály szerint nem kapnak levegőt a víz­ben. Akkor miért nem úsznak ki a partra? Ti-ti-ti, tá-tá-tá, ti-ti-ti! Jön Lajos, a szomszédoktól, megáll K. Dezsőnél, elindul, meg­­tántorodik, ittam, megmondom őszintén, le vannak szarva, és be­int, kinek? mindenkinek; vigyázz magadra, mondja K. Dezső, mire Lajos megfogja a karját, vigyázok, és másokra is, mióta meghalt a felesé­ge, nincs kire, elindul a Duna felé. Építési terület a part, építik az egyik csónakházat, nagyon bein­dultak; hétvégén is, szorít a ha­táridő. Jönnek-mennek a hatal­mas, hosszú, billenős teherautók (SCHWARZMÜLLER), földdel, murvával, sóderrel. Zaj, por. Egy kátyúban elakadt az egyik billenős, tolatás közben, deszka alája. Mar­koló, targonca. Mobilvécé az ablak alá, a bűzlő kuka mellé. Reggel hét­kor kezdik, hiába a füldugó, K. De­zső nem alszik. A kavicsot leöntik a partra (kit zavar a fű?! Miért nő a fii, hogyha majd felszedik/beszánt­­ják?!), jut a vízbe is. Tiszta beach, homokos (kavicsos) tengerpart! Mária már ki is tűzte napernyőjét - egy méterre tőle önti a markoló a kavicsot a Dunába, Mária rezze­néstelenül horgászik tovább. Azért megkérdezi, nem zavarok?, miért, őt zavarják! Ne zavarjátok vízkörei­met! K. Dezső kabinja előtt állvány, vödrök, cementeszsákok, műanyag kannák, laticel, huzalok, csövek, vécécsészék (komfortosítunk? minek neked ennyi vécé?, bérlőtárs humo­ros kedvében). Még az utolsó perc­ben rendezte meg a névnapját, ki se tudnák tenni az asztalt, a tűzrakó helyen most rakás díszkő. Bogrács állott, most díszkőhalom. Naplemente, jön az este, K. Dezső kiül a partra; vadkacsamama (a hí­met még nem látta) mögött, mint vattacsomó, egymáson az öt (egyet megint elvitt a harcsa) kis vadkacsa, alvás következik. Könnyű álmot hozzon a szél, altass el, hús dunai szél... Lajosból jövő héttől biztonsági őr lesz (eddigi foglakozása: hor­gász), K. Dezső kap tőle egy Túrán (!) vörösbort, a névnapjára (Lajos nem iszik, bort). Most mondjam, hogy nem szeretem az édes bort? Még megvan. Dübörög (szó szerint) a meló, utolsó simítások (díszkőlerakás vége, földegyengetés, ftímagszórás, öntözőberendezés a legváradanabb pillanatban indul be, áznak a hor­gászok). Napok kérdése és ünnepé­lyes csónakházátadás. K. Dezső kiül a kabin elé, a me­lósok itt hagytak egy fúrnérlapos asztalt, korsó sör. Jön Mihály, K. Dezső invitálja, ülj le, széket hoz, sört, és valami likőrt (a házi elfo­gyott), 30 fokos (bocs), lengyel di­ós-mandulás (Mihály nézi a cím­két, fordítja), a névnapi buliból maradt. Jön Lajos is, elég részegen, neki is szék, likőr, sör. Jön András, helyet cserélnek (csak három szé­kem van) Mihállyal, aki vissza a halakhoz. András és Lajos beszél­get, K. Dezső nagyon figyel, de alig érti őket: Andrásnak nyelvrák­ja (leírni és kimondani is...) volt, műtötték, két napig nem tértem magamhoz, mikor bementem kont­rollra, az aneszteziológusnő a nya­kamba borult, „örülök, hogy él!”, „hát még én!”. Es nincsen alagút, meg fény, hülyeség; úgy halok meg, hogy észre se veszem. Lajos beszédét alapjáraton is nehéz megérteni, és ittasan... De azt megértettük, mégsem lesz biztonsági őr, ezeknek nem fogok! Eddig úgy tudtam, tud­tuk (kis falu ez, kihalóban, lakjuk néhányan, hétvégén tizenvalahá­­nyan), magas volt a vérnyomása, az orvos nem javasolta - és már 70 éves. 24 órás szolgálat, óránként körbejárni, csekkolni... Így be­szélgetnek; az egyiknek a műtét, a másiknak az ital miatt nem forog a nyelve, a harmadik, K. Dezső, da­dog; Démoszthenész nyelve alatt kavics, dunakavics. Lajos többször eldőlne, K. Dezső lábával tartja a széket. Társaság el, mosogat, szé­keket be. Mosogatás közben, a csapnál, mint egy látomás, elúszik a Gubacsi híd felé egy nagy hajó, MARGIT­SZIGET. Hogy’ került ide? Hova megy? Átemelik a zsilipen? Némán halad, hangja sincs, csak a hullá­mok parthoz csapódása; K. Dezső nem lát rajta, benne embereket, kísértethajó. Reggel, mikor K. Dezső megisz­­sza kávéját a stégen (mindig ott), előtte beleköp a vízbe, mindig há­romszor és a víz fölé hajolvamindig magát célozza meg (nem is egysze­rű, a dunai szélben), talált, nem süllyedt; szóval reggel félméteres, fényes fejű vízisikló a kavicsos par­ton, de a vízben élelmet keres. És ezt te honnan tudod, Dezső?! Sej­telmed sincs. Semmiről. Ami biztos: A Duna Budapestnél 201, 20. Hajóvonták pedig nincsenek. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Felszámolt temetők II. / A párizsi katakombák Qak másnap lá­tom át a Másik Várost, mely ár­nyékként rejlik a nappali, a fel­színi gazdatestéhez. Késésben va­gyok, a kapkodásban rossz irányba szálltam fel a kettesre, és a Gare d’Austerlitzig megyek. Jé, M&M már biztosan ott vannak, s el is kellett, hogy kezdődjön a tárlat­­vezetés. A Brochantnál jövök fel a metróból, a guglin ellenőrzőm a Porte de Clichy irányát. Beérek az iskola mellett street art galériaként is működő ART42 high-tech épü­letébe, s míg regisztrálok és kifújom magam, észreveszem, hogy már a második kép előtt állnak. Az el­sőt veszem szemügyre. Cím, név, kommentár nélkül. Abban tárul fel a másik város. A kép középen osztódik két térfélre, a jobb oldalon egy ráncos emberi arc, amelynek a bal térfél mintha csak folytatása lenne, s mintha a függőlegessé for­gatott városi tájkép felhőkarcolói a fej alakját folytatnák. A kettő talál­kozásánál, a szimmetriasávban, az arc mögött és a város alatt rejtőzik a Másik, a szubterráneus, a rejtett árny, metróval, lépcsőkkel, vezeté­kekkel, csövekkel, csatornarend­szerrel - s minden alatt ott a régi katakombák ürgeüregekként csa­pongó labirintusa, amelyek az arc ráncainak jótékony homályában bújnak meg. A tegnapi alászállásra gondolok. Az egész azzal kezdődött, hogy Jével végre két hete időre szóló belépőt vettünk a neten a Kata­kombákba, hogy ne kelljen az órákon és sarkokon át tartó sort kivárni, amellyel az utóbbi évek­ben a Denfer Rocherau-n („úgy hangzói, mint egy átok” - Radnóti) mindig találkozni szoktam. Nem. Az egész az Artadanok temetőjé­vel kezdődött. Pontosabban annak felszámolásával az elviselheteden­­né váló közállapotok, bűz, leomló osszuáriumok miatt, azaz higiéniai okokból a nagy Forradalom előtt néhány évvel. Párizs egykor élt polgárainak földi maradványait fél éven keresztül szállították a sze­kerek zászlókkal, énekekkel igazi féte vagy pompe du morte-ként új helyükre, keresztülvágva a városon az egykori déli városfalon túlra, az egykori római bányák nyílásaihoz, a Tombe-Issoire-hoz, amely ma már csak a nevében emlékeztet a Másik, az alsó város múltjára. A mészkőrétegek a földtörténeti haj­­dankor tengeri herkentyűit őrzik. Hosszú csigalépcsőn megyünk lefele a többi turistával. Ez már legalább három minaret magas­ságú - nem, mélységű -, morgok Jének, nem sejtve, hogy még csak félúton járunk. Közben egy brosú­rában nézem alászállásunk térké­pét, a földtörténeti korok rétegeit. Párizsban a régi római kőbányákat bővítve az első katedrálisok, a Saint Germain des Prés, a Notre-Dame, a Saint Martin des Champs köve­iért szálltak ide alá hajdan. Majd ezek a mély, elhagyatott járatok sza­­battak otthonná lenni a felszámolt temetők földjétől fezabált marad­ványoknak. Míg összerakom a Másik város történetét a kiállításon, amely te­rembe a lépcsők vezettek, Jének nyoma veszik. Egyedül kell végig­mennem, remek. Perceken keresz­tül haladunk a város alatt a szűk alagútban, a kanyaroknál a fenti utakat jelzik a régi táblák. Sok a turista, kevés a hely, gyöngyözik a homlokom és lihegek, egyszerre van klausztro- és szociofóbiám. Itt fogok megdögleni, megemészt a város mélye, pedig még sehol a csontok. A bejárat felett, a hosszú alagút végi csarnokon túl felirat: ,Arréte! C’est l’empire de la Mórt”. A vájat­­ban plafonig felrakott, típus szerint összerendezett csontokból alakza­tok rajzolódnak ki, a koponyák a csontfalban keresztet, majd szívecs­­két mintáznak. Az egyik koponyán filctoll felirat: POKUS. Aztán már csak fölébük hányt csonthalom. Kőtáblákon vésett feliratok mu­tatják a (salakjanyag származási helyét, a parókia nevét, amelyhez a felszámolt temető tartozott, meg a költöztetés évszámát - hiszen az Aprószentek temetőjének a követ­kező évtizedekben mintául szolgált a belváros régi, templomok mel­letti temetőinek felszámolásához. De több márványtábla hirdeti a vég győzelmét, irodalmi idézetek vezetnek a csontok mellett, a bib­liától és Vergiliustól Lamartineig válogathatunk köztük. A Forra­dalom áldozatainak maradványai is itt nyugosznak, Dantoné és Villoné összevegyülve a kétmilli­ós tömegben. Találkozhatunk egy csontokból rakott hordóval is. A legkülönösebb látványosság a ka­takombákban mégiscsak a Szama­ritánus asszony kútja. Az evangé­liumi élet vizének forrása helyett a halál kútját találjuk a csontfallal ke­rített üregben. Bár talán ennek vize olyan mélységekből fakad, amelyet már nem jár át a romlás. A labirintus végül része lett a városi legendáknak, azoknak a történeteknek, amelyeket a város álmodik magáról. Már a Forrada­lom idején mendemondák jártak egy fantomról, a zöld emberről (l’homme vert), a katakombák később filléres regények helyszínei­ként bukkantak fel, s a XIX. század végének nekrofil ‘dekadenciájában’ a borzongás és a véggel való szem­besülés olcsó hozzáférését kínálták. 1897. április 18-án például koncer­tet adtak az egyik csontteremben (a hordó), meglepő módon Chopin mellett Camille Saint-Saéns Danse macabre-ejét is játszották. A fin de siede halál iránti epe­kedésére épül ma is a globalizáci­óval mindenki számára elérhető és online hozzáférhető (nem any­­nyira olcsó) formája a nekrotu­­rizmusnak, a katakombák látoga­tása. „Egyszerre temető is, cirkusz is ez a hely, kegyhely, ahol a halál mutatványoslegényei profanizál­­ják a végső, emberi ésszel nehezen fölfogható misztériumot. Akik megnyitották a katakombákat, a mindörökre lezárultat tárták ki; ide lejutni annyi, mint bejáratosnak lenni a halálba” - írja Tóth László. A hajdani Párizs állítólag több mint kétmillió lakójának mutogatása, hogy jusson egy kis bizarr borzon­gás a kirándulásba, a végesség morbid megtapasztalása, csontok a szcénán, teátrális koponyák, mor­bid mesék a csontok erotikájáról, az ámyékbirodalom, a halottak felfog­hatatlan tömegének zsúfolt mély­sége, a mélységek, ahonnét nem hallatszik fel a kiáltás. Ott a másik, amelyet álmodik magáról. A Város arcráncának árnyéka. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents