Új Szó, 2019. július (72. évfolyam, 151-176. szám)

2019-07-20 / 167. szám

Sajó László tárcája a Szalonban 2019. július 20., szombat, 13. évfolyam, 29. szám A felvidéki magyar politika és az énvédő torzítás Zászlós Gábor vitain­dító írásának megje­lenése óta, amelyben a szerző széles körű nyilvános diskur­zust kezdeményez a magyar választási blokk kialakításáról, többen kifejtették már, mi kínálhatna igazi esélyt politikai képviseletünkre. I dőközben viszont lezajlott a felvidéki magyarság szá­mára súlyos fiaskóval vég­ződő EP-választás, amely a politikai kultúrának fittyet hányva egyik magyar érdekeltségű pártban sem járt személyi következ­ményekkel, mára pedig a túlélésre összpontosító előre menekülés je­gyében a politikusok között is meg­kezdődtek az egyeztető tárgyalások. Főképp az ezekről kiadott közlemé­nyek (vagy még inkább a kiszivár­gott információk) motiváltak, hogy én is hangot adjak véleményemnek, illetve felsoroljak néhány alapvető kérdést. Manapság már egyre többen érzik, hogy 2020-ban a szlovák politikában és a közéletben új időszámítás kezdődik, és hogy e téren az elkövetkező években mi­lyen szerep jut a magyaroknak, illetve hosszabb távon milyenné formálhatjuk mindennapjainkat, az elsősorban attól függ, milyen formációban, milyen módon és milyen kondícióban vágunk neki a parlamenti választásnak. Intő jelből az utóbbi időben volt már épp elég, ezekből okulva, a kincstári optimizmust és a pót­megoldásokat félretéve, valamint elsősorban a közösség hangjára figyelve kellene stratégiát és egysze­rűen kommunikálható jövőképet alkotni. 2019 különböző vokso­lásai ugyanis kellő bizonyosságot szolgáltattak arról, hogy a magyar politikai képviselet súlya, ha min­denki külön méretteti meg magát, egy (főképp az északi régiók révén megnyilvánuló) magasabb arányú választási részvétel esetén gyakorla­tilag a nullával egyenlő, és jelenleg csupán arra volna elegendő, hogy az egyes pártokra leadott szavazatok arányában járó állami támogatásból egy ideig még elvergődjenek a párt­központok. A helyzet tehát több mint ag­gasztó. Az se tévesszen meg senkit, hogy mindössze pár száz szavazat hiányzott az MKP EP-képviseleté­­hez, hiszen a parlamenti választás során a májusban elért eredmény­hez képest nagy valószínűséggel még legalább nyolcvanötezer (!) voksra lesz szükség a mandátum­szerzéshez. Szlovákiában jelenleg négy olyan politikai tömörülés működik, amely magyar nyelven is megne­vezi és definiálja önmagát. Ennek fényében érdemes picit elidőzni a tapogatózó tárgyalások alapján kör­vonalazódó helyzet kapcsán. Kissé leegyszerűsítve: a Most-Híd (egy­előre) ragaszkodik a párt szlovák pil­léréhez, a Magyar Közösség Pártja kitart a nevében meghatározott tö­rekvés mellett, vagyis etnikai alapon képzeli el a politizálást, a Magyar Fórum elutasítja a kormánypárttal való mukietnikus együttműködést, illetve a Fh'ddal kötendő magyar­magyar megállapodás felelősségét az MKP-ra hárítja, az MKDSZ pedig bárkivel hajlandó megegyezni, ha helyet kap a listán. Ehhez hozzájön még, hogy a kaotikus konstellációt a szlovák pártok is megkísérlik kihasználni, és főképp az újonnan alakult kép­ződmények, mint ahogy 1989 után is jellemző volt, igyekeznek majd megtalálni a saját „díszmagyarjai­kat”, akikkel megpróbálnak lehető­leg minél nagyobb részt kiszakítani a magyar nemzetiségű választók tá­borából, esetleg magyarok híján szél­sőséges vagy épp progresszív ígéretet tesznek mondjuk (átvitt értelem­ben) a kenyér árának csökkentésére. (Tegyük hozzá: akivel egyszer már elhitették, hogy nem számít a pék nemzetisége, könnyebben hitelt ad annak, hogy a képviselő anyanyelve sem mérvadó...) V Közös lista nélkül marad-e parányi esély a felvidéki magyar érdekképviseletre? Sajnos, az elmúlt esztendők árok­ásása a pártjaink és azok szimpati­zánsai között olyan intenzívvé vált, hogy már a választók sem hisznek az őszinte, barátságos párbeszéd lehe­tőségében, az esetleges megegyezés mögött pedig alantas hátsó szán­dékot feltételeznek. Ha különböző korábbi választások előtt voltak is kísérletek az MKP és a Híd együtt­működésére, de ezek folyamatosan fiaskóval végződtek, miért gondol­nák, mi alapján feltételeznék, hogy ezúttal másképp lesz? Eközben pe­dig minden újonnan alakuló párt, mozgalom vagy kezdeményezés az összefogást hirdeti, mégis létéből adódóan eleve megoszt. A közös­ségi média az egyik legjobb fokmé­rője annak az elutasításnak, amely mára az egyes politikusokkal és az ő hirtelen összeborulásukkal kapcso­latban kialakult. Ebben a kontextusban örömmel tapasztaltam, hogy olyan komoly és higgadt civil kezdeményezések lát­tak napvilágot, amelyek nagyon he­lyesen látják, hogy nem a politiku­sok titkos megállapodásaira, hanem elsősorban a polgárok összefogására van szükség. Jelenleg ugyanis még mindig csak ott tartunk, hogy mindegyik politikai szubjektum dominálni akar, a célja érdekében a másikra kényszeríteni akaratát. Csakhogy egyre kevesebb idő van, hiszen vár­hatóan idén novemberben le kell adni az indulók listáját. Ráadásul a politikusok szem­szögéből gyakorta másképp jelenik meg a szándék és a vágy (vagy ta­lán csak rosszul kommunikálják?!), mert nemegyszer azt tekintik cél­nak, ami normál esetben csupán eszköz a céljaink eléréséhez. így vol­tak anno néhányan pl. a komáromi egyetem létrehozásával, nemrég a kisiskolák helyzetének „rendezé­sét” szabályozó törvénnyel (azóta is egyre-másra kapjuk a híreket, hogy mely településeken szűnnek meg az iskolák, és válnak feleslegessé a pe­dagógusok...), és kicsit más dimen­zióban, de így vagyunk most a honi magyarság parlamenti képvisele­tének kérdésével is, amely ugyan tényleg rendkívül fontos, ám va­lójában csupán az egyik lehetséges eszköz a célok eléréséhez. Persze, gyorsan tegyük hozzá, hogy ehhez az eszközhöz viszont most gyakor­latilag minden áron hozzá kellene jumunk, mert annak hiánya rend­kívüli következményekkel járhat. Nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, hogy ezért mekkora kockázatot vállalhatunk. Közös lista nélkül marad-e parányi esély a felvidéki magyar érdekképvise­letre? És ki-ki hogyan képzeli el a közös listát? Ha a pártközpontokra marad a jelölés, és elérkeznek a névsor össze­állításához, akkor kezdenek sorjáz­ni igazán (a teljesség igénye nélkül) az újabb kérdőjelek. Milyen kulcs alapján készüljön a lista? Legye­nek-e egyáltalán bármilyen elvek? Elfogadják-e feltétel nélkül egymás jelöltjeit? Hangoztassák-e egymás vélt vagy valós vétkeit, esedeg a cél érdekében szemet hunyhatnak felettük? Kezdjenek-e személyvá­logatásba, bélyegezzenek-e meg egyeseket, akikkel nem kívánnak együttműködni? Játsszanak-e zsi­­gerből agresszív kiszorítósdit? És bármilyen végkifejlete legyen az ügynek, cseppet sem lényegtelen: a választók alávetik-e magukat bár­milyen párthatározatnak? Ha más oldalról közelítjük a problémát, és a pártok helyett a közösségre testáljuk a célmegha­tározást és az előválogatást, a leg­nagyobb gondot akkor is minden bizonnyal a jelöltlista összeállítása okozza. Egyáltalán ki kezdemé­nyezheti az összefogást? Hogyan alakítható ki egy konszenzusos lista? Ki lenne jogosult rá, hogy jelöljön? Milyen kritériumoknak kellene megfelelnie egy képviselő­­jelöltnek? Hol és hogyan kérdezzük meg a választókat arról, hogy kik lennének elfogadhatók? Milyen módon nyilváníthatnánk róluk véleményt? Ki döntheti el, hogy végül kik élveznek bizalmat és kik alkalmadanok? Mely polgári társu­lások vagy szakmai szervezetek kap­csolódhatnának be, és ki garantálná az ő pártsemlegességüket? És így folytathatnánk a sort... Ráadásul ez a folyamat kizárólag a pártok önkéntes háttérbe szoru­lásával képzelhető el, ami viszont normál helyzetben nehezen feltéte­lezhető és minden politológiai alap­elvnek ellentmond, hiszen egy pár­ton belül a legfontosabb döntések a pártelnök megválasztása, a képvi­selőjelöltek kiválasztása, valamint a politikai program meghatározása. Nagy valószínűséggel tehát patt­helyzet alakulhat ki, amiből legna­gyobb eséllyel csak a már mások által is felvetett preferenciaszavaza­tok jelenthetnének kiutat. Ennek sikerét talán előmozdíthatná még egy regionális előválasztás, amely révén biztosítható lenne, hogy ne sérüljön se a szakmaiság, se a terüle­ti képviselet elve. És ez politikai vonatkozásban még mindig csak az újratervezés kezdete lenne. Sok társadalmi és ideológiai kérdést kell ugyanis megválaszolni, hiszen nem mellé­kes például az ország külpolitikai irányultsága, de ezúttal a lényeg sokkal inkább a határokon belü­li érdekérvényesítés mikéntje és minősége. Most fontosabb, hogy lesz-e egyáltalán, aki a törvényho­zásban hallatja hangját a specifikus magyar szükségletek és elvárások kapcsán. Lesz-e valaki, aki a nyelv­­használat vagy a kultúra támogatá­sa, esedeg az oktatási programok te­rén érdemben léphet? Lesz-e olyan személy, aki a déli országrészek inf­rastrukturális fejlesztéséért lesz fele­lős? És ami a leglényegesebb: Lesz-e végre az államigazgatási posztokon és a Személyes kapcsolatokon túl intézményes és jogi garancia olyan kisebbségi gyarapodásra, amely meghaladja a status quót? A magyar közösség igazi jövő­jének építése ugyanis csak ezután kezdődhet. Ezután (és nem az etnikai politizálás elutasításával) kell megtalálni majd a megfele­lő szlovák partnereket is, akikkel szimbiózisban fejleszthető az élet minden területe. Hiszen a többség támogatása (vagy legalább tűrése) nélkül soha nem lehet kézzelfog­ható érdemi sikereket elérni, de ha már egy közösségen, elsősorban a politikai érdekképviseleten - akár párton vagy parlamenti frakción - belül nem csupán a sajátosságok kidomborításáról, hanem még az anyanyelv használatáról is le kell mondani, ott lényegesen nehe­zebb eredményeket produkálni, nehezebb megértetni a sajátos tar­talmi célokat. (Jól szemlélteti ezt a Mózes Szabolcs által idézett példa a vasútállomások megnevezésének kétnyelvűsítése kapcsán, amely a téma menedzselése során végül nem az első lépcsőfok lett, hanem a záróakkord, mert az újabb és szé­lesebb körű igényeket egyesek már telhetetlenségnek vagy provokáció­nak veszik.) Végül, de nem utolsósorban, van még egy probléma, amellyel szem­be kell nézni, és amelyre megoldást Zászlós Gábor Magyar választási blokkot című vitaindító írása, melyben a szlovákiai magyar parlamenti képviselet jövőjéről értekezik, április 7-én jelent meg. A vitában azóta Mózes Szabolcs, Tokár Géza, Mészáros András, Petőcz Kálmán, Huncík Péter, Gál Zsolt, Csonka Ákos, Tárnok Balázs, Rigó Konrád, Bárdos Gyula és Öllös László szólalt meg. kell találni, ha sikerül a közösségi összefogást megteremteni, ez rész­ben megoldódik. Ez pedig egyrészt a magyarság fogyása, másrészt a szavazókedvének csökkenése, ami veszélyeztetheti a politikai képvi­seletet. E téren pedig különösen sajnálatos, hogy ennek az apátiának javarészt a fiatalok körében tapasz­taljuk a legmarkánsabb jeleit. Országunk egyeden magyar ta­nítási nyelvű magángimnáziumá­nak alapító igazgatójaként is látom, hogy a középiskolás tanulók jelen­tős részét egyre kevésbé érdekli a politika, ebből fakadóan (a társada­lomismereti tananyagot leszámítva) sokszor alapvető ismereteik hiá­nyoznak. Ha nem serkentjük őket a közügyek iránti érdeklődésre, ha nem teszünk meg mindent az ob­jektív tájékoztatásukért és mozgó­sításukért, éppen a legfogékonyabb réteget veszíthetjük el az aktív és legitim, demokratikus akaratnyil­vánítás (ezzel együtt a felvidéki magyarság képviseletét zászlójukra tűzök) számára. Jómagam elsősor­ban az oktatás területén mozgok otthonosan, ezért a felvidéki ma­gyarság lehetőségeit és kilátásait is ezen az optikán keresztül szoktam láttami. Ézért állítom, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a köz­oktatási statisztikákat, hiszen azok rendkívül beszédesek a tekintetben, mennyi magyar identitású polgárt „termel ki” a társadalom (családok, iskolák, egyéb közösségek), és kik, illetve milyen számban alkothatják majd az érintett politikai szubjektu­mok leendő szavazóbázisát. Tájainkon jó ideje mindenféle választás általában nem racionális, hanem érzelmi kérdés. A magyar választót, ha nagyobb arányban já­rult az urnákhoz, eddig leginkább a félelem motiválta. Most ezen is változtatni kell! Pozitív jövőképet kell adni a közösségnek, erre pedig csak felkészült, hiteles személyek képesek. A pszichológia énvédő vagy elhá­rító torzításnak nevezi azt a folya­matot, amikor eredménytelenség vagy egy konfliktus során nem veszünk tudomást a valóságról, szerepet játszunk, közben máso­kat hibáztatunk saját kudarcaink miatt, és részvétet remélünk. Az EP-választás ékes bizonyítékát adta annak, hogy politikusaink milyen magas fokon művelik ezt a tevé­kenységet. Az egovédő mechaniz­musnak persze vannak előnyei is, de gyakran csapdát jelent. Most pedig egy ilyen kelepce előtt állunk. A jó hír, hogy az énvédő mecha­nizmusok mindegyike a politiká­ban is felszámolható. Ehhez főképp rendszeres önvizsgálatra, helyes önértékelésre, őszinteségre, pozitív gondolkodásra, bátorságra, empáti­ára és alázatra van szükség. Ezt kell elérni társadalmi nyomással. Olyan személyekre kell bíznunk a jövőn­ket, akik erre képesek. Tegyünk érte minél előbb! Nehogy végül csak az egymásra mutogatás maradjon... A. Szabó László Dunaszerdabely város alpolgármestere

Next

/
Thumbnails
Contents