Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)

2019-06-22 / 144. szám

www.ujszo.com | 2019. június 22. SZOMBATI VENDÉG 9 Emberi egyenletekkel bíbelődik Simona Stasová: „Megelégeltem már azokat a szerepeket, amelyeket az elmúlt években mások láttak belém..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Híres színésznő és nevss geofizikus lánya. Nyolcvan­nyolc éves az édesanyja, kilencvenegy az édesapja, s bár már régóta külön élnek, mindkettőjükkel szoros a kapcsolata. Simona Staéová a cseh filmek kultikus alakja. Szenvedélyes életet élő, tempera­mentumos színésznő. Az a típus, aki szívét-lelkét színpadra viszi, de ka­mera előtt is ugyanolyan természe­tes, mint a hétköznapokban. Remek­be szabott, hús-vér alakításaival hó­dította meg a közönséget. Csehor­szágban elnyerte a legrangosabb színházi elismerést, a Thália díjat, Az önimádó című tévéfilmben nyújtott játékáért San Franciscóban a legjobb női alakítás díját. Filmes pályája - rendhagyó módon - túl a negyvenen indult be Jan Hrebejk Kuckók című rendezésével, amelyben egy meg­rögzött komcsi „szófogadó” felesé­ge, akinek a karácsonyi ünnepnapok egyikén egy csillagszórótól gyullad meg vattacukor-frizurája. Színpadi szerepei közül a Shirley Valentine-t jegyzi az első helyen. Tizenegy éve játssza, és nagy vágya, hogy még leg­alább ennyi ideig játszhassa. Három félje közül a második olasz. Mű­vészettörténetet tanít a római egye­temen. Gyorsan megtanulta a nyel­vét, s van is egy előadása, amelyben sokat beszél olaszul. A Római éjsza­kák, amelyben nagy példaképét, a hí­res olasz színésznőt, Anna Magnanit kelti életre. Vegyük sorra, hogyan festett az élete, mondjuk, harminc-, negy­ven- és ötvenéves korában. Friss diplomás színésznőként huszonva­­lahány évesen a Ceské Budéjovice- i színháza tagja lett, de egy évvel később már Prágában játszott. Előbb az E. F. Burian Színházban, ahonnan tizennégy év után lépett át az ABC társulatába. De már ennek is lassan három évtizede. Nem sokkal azután, hogy felszer­ződtem Prágába, találkoztam Jan Kacerrel, akit Frantisek Vlácil A méhek völgye című filmjéből ismer­tem. Tőle kaptam addigi pályám első nagyon fontos tanácsát, amelyre ma is szó szerint emlékszem. Azt mond­ta: „A színpad élő szervezet. Ne eről­tessék túl a dolgokat, ha nem érzik jól magukat! Mindig az aznapi lelki ál­lapotukból merítsenek. Önmagukat adják, azt, amit éppen akkor megél­nek, és a nézők érezni fogják, hogy őszintén játszanak.” Persze van né­hány szerep, amelynél ez nem válik be, de a legtöbbször igen. Jan Kacer azóta is az én rendezői istenem, de hasonlóképpen tekintek Jirí Men­­zelre, Jan Hrebejkre és Filip Rencre is. De ugye, arra kíváncsi, hogyan alakult az életem harminc és negy­ven között? Szomorú voltam. Tönk­rement az első házasságom. Az első válás pedig nagyon rosszul érinti az embert. Csalódott voltam, hogy el­múlt a nagy szerelem, és mindennek vége, senkit nem fogok már úgy sze­retni, mint őt, akivel most elválnak az útjaink. Szerencsére nem így lett. Az ilyen lelki karambol rengeteget for­mál az emberen. Új útra állítja. Meg­érzi, hogyan tud jobb, tartalmasabb életet élni. Olyat, amilyet valójában élni szeretne. Negyvenévesen már könnyebb volt? Inkább utána. Friss lendületet ka­pott a magán- és a szakmai életem is. Megszületett a második fiam. Ennél nagyobb boldogság nem is érhetett volna. Színésznőként is akkor lép­tem magasabb kategóriába. Felfe­deztek a filmesek. A Gyilkos Joe-ban játszottam az ötvenezer dolláros életbiztosításáért meggyilkolt anyát a Őinohemí klubban. Ott látott meg Jan Hrebejk, és másnap felhívott, hogy volna egy kisebb szerepe szá­momra a készülő filmjében. Ez volt a Kuckók. Ez a mellékszerep aztán akkora sikert hozott nekem, hogy onnantól fogva más filmrendezők­nek is érdekes lettem, és jobbnál jobb feladatokkal láttakel. Ötvenévesen mi volt a legna­gyobb döntése? Hogy kezembe vettem a színészi sorsom irányítását. Megelégeltem azokat a szerepeket, amelyeket má­sok láttak belém, és lelkileg semmi közöm nem volt hozzájuk. Olyan figurákat akartam játszani, ame­lyekben első olvasásra felfedezhet­tem magamat. És akkor azt mond­tam, mostantól fogva nem az lesz, hogy engem választanak, hanem én választok - a saját ízlésemnek, a sa­ját vágyaimnak, a saját elképzelé­seimnek megfelelően. Bátorságból igazán jól vizsgáztam, úgy érzem. Bejöttek a számításaim. Rengete­get olvasok, keresgélek, válogatok, de mindig megtalálom a nekem va­ló gyöngyszemet. Ha például Shirely Valentine-t játszom, az­napra nem is vállalok semmilyen munkát. Még az angol nyelvórát is kihagyom, hogy ne terheljem meg az agyamat. Olyankor legfeljebb tákarítgatok, ablakot mosok, vagy a kertemet szépítgetem. Az önimádó című tévéfilmben, amelyet Filip Renc rendezett, egy ötvenöt éves nőt játszik, aki fej­vesztve, lángoló szívvel rohan bele egy hirtelen jött szerelembe. Bol­dog, hogy lerázhatja magáról a magány koloncát, s hogy ismét megélheti mindazt, amit fiatalon, ám a végén hatalmas csalódás és kiábrándulás vár rá. Nekem három nagy szerelmet adott az élet. Pontosan az történt ve­lem, amiről Hemingway beszél az egyik regényében, hogy életünk so­rán legfeljebb háromszor remeg meg alattunk a fold. Háromszor voltam férjnél, háromszor voltam eszeve­szettül szerelmes. Most egyedül élek, de nem mondom, hogy nem vágyom egy igazán mély, értelmes kapcso­latra. Most, túl a hatvanon azonban ezt már csak egy olyan férfi oldalán remélhetem, akit igazán régen isme­rek. Ami azt jelenti: ő is ismer en­gem, tehát tudja, mit várhat tőlem. Édesanyja, Jirina Bohdalová 88. születésnapján azzal keltett nagy feltűnést, hogy második férjével, az olasz Eusebio Ciccottival jelent meg az ünnepségen. Sorsszerű volt a mi találkozásunk Eusebióval. Harmincéves voltam, amikor egymáséi lettünk. Ez nem di­ákszerelem volt, annál sokkal, de sokkal több. És nem azért mentünk szét, mert kiszerettünk egymásból, hanem mert nem tudtuk összeegyez­tetni az életünket. Belőlem sosem lett volna hibátlanul beszélő olasz szí­„Kivételes szüleim vannak..." nésznő. Ha Rómába költözöm, véget vetek az itthoni pályafutásomnak. Eusebio pedig Rómától nem tudott megválni. Olasz nyelvet még tanít­hatott volna Prágában, de művészet­történetet olaszul kinek? Neki pedig az a mindene. Nem maradt más le­hetőség számunkra, mint földrajzi­lag elengedni egymást. A fiunk ter­mészetesen összeköt bennünket, és találkozunk is elég gyakran, azt vi­szont egyikünk sem kívánhatta a másiktól, hogy a maga városában egyedül élje az életét. Minden kap­csolat bonyolult. Az évek múlásával sok mindent átértékel az ember. Eu­sebio belakta a szívemet, sosem sza­kítottam ki belőle. Még az is lehet, hogy öreg napjainkban együtt fo­gunk élni. A legnagyobb születésna­pi meglepetést épp azzal szereztük az édesanyámnak, hogy együtt men­tünk felköszönteni őt. Nagyon bol­dog volt, hogy mindkettőnket ki­egyensúlyozottnak látott. Nyáron is (Talabér Tamás felvétele) együtt töltünk majd pár hetet Euse­bióval. A kapcsolatunk hibátlanul működik. Pedig nyáron sem pihen sokat. A színházat akkor sem tolja félre. Az már olyan erősen része az éle­temnek, hogy elképzelni sem tu­dom, hogy két hónapig szüneteltes­sem. Jirí Menzel rendezését, A windsori víg nőket tíz éve játsszuk már megunhatatlanul. A színház az életem hajtóereje. Egy motor, amely sosem állhat le. Hosszú időbe telt, míg eljutott odáig, hogy már nem akart bizo­nyítani híres édesanyjának, ami­kor már nem feszélyezte a tudat, hogy egy élő cseh legenda lánya? Engem ez a kérdés szerencsére el­került. Anyám huszonnégy évesen szült. Gyakran vitt magával a szín­házba, láttam, mi zajlik a kulisszák mögött, de ami igazán elvarázsolt, azt a színpad nyújtotta. Főiskolásként inkább a drámai figurák felé hajlot­tam, hogy mindenkinek bebizonyít­sam: nem akarom utánozni az édes­anyámat, én nem komika vagyok, hozzám a tragédiák állnak közelebb. A tanáraim is a kedvembe akartak járni, így a legtöbbször súlyos drá­mákba raktak. Később aztán megta­láltak a tragikomédiák, és ma is azokban érzem a legfelszabadul­­tabbnak magam. Édesanyám is gyorsan elfogadott maga mellett a pályán. Látta bennem az alázatot, az odaadást, a szorgalmat, látta, hogy mennyit tanulok tőle is, másoktól is, hogy soha nem vagyok elégedett magammal. Nem voltak fájó beszél­getéseink, amelyek sebet ütöttek volna a szívemen. Épp ellenkezőleg: ha elbizonytalanodtam, anyámra mindig számíthattam. Édesapjától mit örökölt? Imád­ta a fizikát, az ábrázoló mértant, vagy érdekelte a földrengéstan, a csillagászat? Tőle is sokat kaptam, mint az édesanyámtól, csak mást. O.a reál tantárgyak felé fordított. Nem én voltam az osztály legjobb matekosa, de elveszve sem voltam soha. Kivé­teles szüleim vannak, ki merem je­lenteni. Két gőzmozdony. Volt mit tennem mellettük, hogy ne én legyek a vagon, amit húzniuk kell. Mind­ketten nagyon erősen formálták a vi­láglátásomat. A mi családunkban mindenki dolgos ember. A kibeszé­­lésnek, a tehetetlenségnek nálunk nincs helye. A szüléimét az a kor edzette meg, amelyben felnőttek, engem pedig ők formáltak erőssé, talpraesetté. Még az édesanyám ha­sában voltam, amikor a baráti köré­ből valaki azt jósolta neki:, Jifinka, a te gyereked a színpadon fog nehéz egyenleteket megoldani!” Igaza lett. Emberi egyenletekkel bíbelődöm. Két itthoni fia mellett van két tá­voli, fogadott gyermeke is. Ho­gyan tartja velük a kapcsolatot? Levélben. Régi történet? Tizenöt évvel ezelőtt bejött hoz­zánk valaki a színházba, és mutatott egy fényképet huszonnégy fekete kisfiúról. Azt mondta, mind a hu­szonnégy örökbefogadható. Ami azt jelentette: anyagilag támogathatjuk az iskoláztatásukat. Azonnal ugrot­tunk. A kollégáim rögtön elkapkod­ták előlem a legkisebb és legbájo­­sabb gyerekeket, nekem maradt a legnagyobb, a kilencéves Mamadou Guineából. Ma már huszonnégy éves egyetemista. Úgy tekintek rá, mint a harmadik fiamra. De van már egy negyedik is. Őt ötéves korában adop­táltam. Osman Kenyában él. Nem­sokára betölti a tizedik évét. Nyom­tatott betűkkel úja a leveleit, és min­dig küld valami rajzot is. Mamadou is rendszeresen hírt ad magáról. Gyönyörűen, meghatóan fogalmaz. Tavaly kenyai árvízkárosultaknak gyűjtöttem. Égyetlen előadásom be­vételéből fel tudtunk építtetni egy is­kolát. Sokan kérdezik, hogy miért csinálom. Természetesen együttér­zésből. De nem ezt szoktam vála­szolni. Szeretném, ha majd ott fent, a nagykapu előtt protekcióm lenne. Hogy ha már ott leszek, ne várakoz­tassanak, gyorsan beengedjenek. A szerző a Vasárnap munkatársa

Next

/
Thumbnails
Contents