Új Szó, 2019. június (72. évfolyam, 126-150. szám)
2019-06-08 / 132. szám
www.ujszo.com SZALON 2019. JUNIUS 8. 31 Hazudtak reggel, délben, este, és kis híján mind belepusztultunk Az HBO ötrészes minisorozata, a Csernobil látszólag egy katasztrófa bemutatásáról szól, ugyanakkor a fő témáját a hazugság és a hazugságban élés jelenti. A#fakenews korában nem is lehetett volna aktuálisabb témát találni egy sorozathoz a csernobili atomkatasztróíanál. Természetesen Putyin Oroszországától nem várhattuk, hogy önmagába nézve, a saját hibáit beismerve maga dolgozza fel a tragédiát, így nincs igazán csodálkoznivaló azon, hogy angol és amerikai filmesek nyúltak a témához. Az azonban már kétségtelenül meglepő, hogy milyen odafigyeléssel, pártadansággal, humanizmussal és alapossággal dolgozták fel a 20. század egyik legnagyobb katasztrófáját. Ä széria ráadásul az orosz sajtó nem Putyin zsebében lévő részében is meleg fogadtatásra talált, ugyanakkor a hivatalos pártmédia minden erejével azon van, hogy hazugságok sorozatának állítsa be a Csernobilt, sőt már rohamtempóban dolgoznak egy saját változaton is, amit már októberben be akarnak mutatni, így bizonyára komoly és alapos kutatómunka előzte meg. Természetesen az ő verziójukban egy beépített CIA-ügynök tehet majd mindenről. A vicces az, hogy ezzel a húzással csak azt bizonyítják be, hogy mi sem változott arrafelé a Szovjetunió ideje óta: az orosz állam még ma is hazugságok egész láncolatával tartja magát hatalmon. A netes trollok általában azzal hozakodnak elő a széria kapcsán, hogy az Pártatlansággal, humanizmussal és alapossággal dolgozták fel a 20. század egyik legnagyobb katasztrófáját. amerikai kormánynak is bőven voltak/vannak sötét és mocskos ügyei, és ez így is van. A nagy különbség azonban az, hogy ezeket az amerikai média rendszeresen leleplezi, és a saját országukban írhatnak könyvet vagy készíthetnek filmet/sorozatot róla az amerikaiak anélkül, hogy állami retorziótól kellene tartaniuk. Craig Mazin író és Johan Renck rendező elképesztő bravúrt hajtott végre. Öt részben dolgozták fel azt, mi vezetett az atomkatasztrófához, kiknek az áldozatos munkájával és önfeláldozásával sikerült elérni, hogy ne legyen belőle ennél is sokkal nagyobb tragédia, és még az is belefért, hogy Csernobil utóéletével is foglalkozzanak. A minisorozat persze nem dokumentumfilm, így itt-ott sűríteniük, dramatizálniuk kellett, de még így is egészen hátborzongató módon, pusztán az akkori valóság hiteles megjelenítésével elérik, hogy úgy érezzük magunkat a tévé előtt, mintha a világ legdurvább, leglélekmarcangolóbb horrorfilmjét néznénk. A Csernobil azt mutatja be, hogy hová vezet egy rendszer, ami hazugságok láncolatára épül, és minden problémára egy újabb hazugság a válasza. Az igazság azonban előbb-utóbb úgyis előbukkan, és minél nagyobb réteg hazugsággal próbálják eltakarni, annál nagyobbat szól, amikor egyszer csak mégis előkerül. A sorozat a szovjet rendszer kritikája mellett hőstörténet is. Azt mutatja be, hogy még a legmocskosabb rendszerben is vannak olyanok, akik tudják, mi a helyes, és akár az önfeláldozás árán is megteszik, amit meg kell tenniük. Ha már a sajátjaiktól nem kapták meg a tiszteletet, legalább most az angolok és az amerikaiak meghajolnak a bátorságuk előtt. Tóth Csaba Kognitív forradalom JÉ állati intelligenci-/I _ ával kapcsolatos LJk kutatómunka í ^ t eredményeinek JL m Í.U ismerete nélkül nem alakítható ki releváns kép az emberi fajról. Darwin legfontosabb észrevételei közé tartozott, hogy az ember és az állatok közti eltérés nem szubsztanciális, hanem fokozati. Ennek ellenére az ember egyediségének mémje óriási karriert futott be a civilizáció történetében, és az emberi kultúra számos területén a mai napig tartja magát. Az állatok képességeire vonatkozó tudományos munkák azonban cáfolják ezt a kirekesztő logikát, ugyanakkor nem merülnek ki a szimpla antropotagadásban, hiszen az evolúció elmélete nem támogatja a fekete-fehér megkülönböztetéseket. A helyzet tehát bonyolultabb, s ez bizony az ember újradefiniálását sürgeti. Frans de Waal Elég okosak vagyunk, hogy megértsük, milyen okosak az állatok? című könyve valószínűleg minden idők egyik leghasznosabb útikönyve egy állatkerti sétához. Természetesen nem szó szerinti értelemben vett útikönyvről van szó, hanem a tudományos irodalom egyik maradandó teljesítményéről, de a párhuzam találó. Frans de Waal rendkívül sok megfigyelést kapcsol össze, fajok széles skáláját vonultatja fel, és ezek fényében veti fel az emberi tényező problémáját. „Mára már - írja - impozáns vizsgálatok állnak rendelkezésre az utánzásról majmoknál, kutyáknál, varjúféléknél, papagájoknál delfineknél. Ha egy kicsit szélesebb kört tekintünk, akkor még több fájt kell számításba vennünk, mert a kulturális átadás igen elterjedt.” Rengeteg példa bizonyítja, hogy az emberközpontú kultúradefiníció ideologikus és tarthatadan, a Földön valójában több kultúra él egymás mellett. Nézzünk röviden néhány érvet arra vonatkozóan, hogy milyen fejlemények megkerülhetedenek a korrekt kép kialakításához. Az emberi és az állati viselkedés kétosztatú rendszere, mely szerint az egyiket a tanulás, a másikat a biológia határozza meg, a kogníció figyelembe vételével átalakult.,gV kogníció tárgya, hogy egy organizmus milyen információt gyűjt össze, és hogyan dolgozza fel és alkalmazza ezt az információt.” A tudás felhalmozása, a tanulás, vagyis a kognitív vívmányok számos állatban közösek, az egyes organizmusok viszont leszűlutik az információáramlást, olyan speciális képességeket sajátítanak el, melyekre szükségük van. Innen nézve minden élőlény ennek a speciális perspektívának (életkörülmény-rendszernek) a függvényében vizsgálandó. „Egy fejlábú - hozza a példát Frans de Waal -, amely eszközt gyűjt a jövőbeli védelem érdekében, akármilyen egyszerű legyen is az eszköz, azt mutatja, milyen meszszire jutottunk attól, amikor a technológiát a saját fajunk egyik meghatározó tulajdonságának gondoltuk.” Eszerint minden kognitív kapacitás régebbi és elterjedtebb, mint hittük; az egyik fajról a másikra átvitt elvárások ugyanakkor értelmedének (ilyesmikre gondoljunk, hogy lám-lám a majmok nem írnak szonetteket). A kognitív tulajdonságok fényében tehát az a döntő, hogy az egyes élőlények hogyan igazodnak el a saját világuk komplexitásában. Az ember egyik fontos képessége innen nézve abban ragadható Az állatok többsége olyan nem verbális élőlény, amely gondolkodik, sőt, tanulási műveletekre is képes. meg, hogy az érzékelési küszöbén kívül is képes gondolkodni, ami összefügg a tervezéssel és a kooperációval. Ennek a képességnek azonban többféle változata van az állatvilágban, melyek ugyancsak speciális agy által támogatott információfeldolgozást tesznek lehetővé. „A csimpánzok — írja Frans de Waal — akár öt különböző pálcából álló eszközkészletet vihetnek magukkal, és ágakat, amelyekkel föld alatt élő hangyákra vadásznak, vagy rajtaütnek a méhkaptárokon a mézért. Nehéz elképzelni egy emberszabású majmot, amelyik keresi, és magával cipeli a szerszámait, miközben nincs terve.” Ugyanígy, ha egy bonobó felvesz egy követ, majd azután szedi össze a magokat, melyeket fel fog törni egy harmadik helyen, egy erre alkalmas üllőszerű kövön, arra utal, hogy a tudat jövőbe vetítésének képessége nem emberi privilégium. (Másfelől a tudatosság tükörkép nélkül is elképzelhető.) Mindezt persze az idegi homológiák is bizonyítják, ahogy az empátia vagy a nyelv sem tekinthető szimpla humánkritériumnak. Frans de Waal könyvében lényeges szempont a nyelv és a gondolkodás szétkapcsolása, ugyanis a széles körben elterjedt nézet, mely szerint a nyelv az emberi gondolkodás gyökere, ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy az állatoknak lehetnek gondolataik. „Ma már széles körben elfogadott - érvel Frans de Waal -, hogy bár a nyelv segíti az embert gondolkodást azzal, hogy kategóriákat és koncepciókat ad, mégsem a gondolkodás anyaga. Valójában nincs szükségünk a nyelvre ahhoz, hogy gondolkodjunk.” Az állatok többsége olyan nem verbális élőlény, amely gondolkodik, sőt, olyan tanulási műveletekre is képes (fajon belüli tehetségüktől függően), melyekről azt feltételeztük, hogy az elsajátításukhoz szükség van nyelvre. Ha ezt a pár szempontot figyelembe vesszük, világossá válik, hogy az emberről mértéket vevő álláspont az állatok egyediségének fényében minimum korrekcióra szorul. Ennek belátásához Frans de Waal könyve példák garmadáját szolgáltatja, melyek megismerése után - igaza volt a könyv egyik kritikusának - az állatkerti séta már sohasem lesz ugyanaz. H. Nagy Péter
