Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)

2019-05-25 / 120. szám

SZALON ■ 2019. MÁJUS 25. www.ujszo.com Es kint van A Dunánál. Délelőtt fél 10-kor temetés, jól kezdő­dik a nap. Kispesti temető, itt még nem volt. (Temetésen. Egy meccs után ide menekült a kispesti szurkolók elől.) Szál vörös rózsa, mint a nők­nek. A gyász színe fekete (fekete rózsát még nem látott, biztos van, az is, mi nincs?!; Fekete tulipán fil­men és kék rózsa a valóságban - a film nem valóság? de) és fehér. Áll a vörös rózsájával, mindenkinél fe­hér, vörös és fehérek. Farmerban, szürke, nyűtt pulóverben, kék vá­szoncipőben. Hova bújjak. Nem volt ideje (dehogynem!) hazamen­ni fekete nadrágért, cipőért. Fiam, vegyél egy öltönyt a temetésemre, mondta édesanyja. Nem. Nem! Ravatavalovozovó - tuvudsz teve ivígy meveghavalnivi?! Miért hü­lyülök mindig, temetésen?! Az Elet él és élni akar. A féleség beszél, ilyet még nem látott-hallott. Hozzák az urnát, zene, Kell egy szó... Zokszó, a sírás környékezi, pedig hát kije volt Laci? Bérlőtársa, sor(s)társa a Dunán. Minden temetésen eztjátsz­­szák mostanában, mondja valaki mellette, biztos sírkertész. Most már ez lesz, mondta valaki K. Dezsőnek, amikor meghalt édesapja. Leteszi a rózsát, részvét, el. Napsütés, pulóver se kell; tegnap esett, holnap is. Most a napsütötte temető. Hogy elérjek a napsütötte sírig. Sándor április végén halt meg, utoljára K. Dezső találkozott vele. Vasárnap volt, meccset néztek kocs­mában (Győr-MTK 1-0), a Nyu­gati-aluljáróban váltak el. Dolgozni kell!, mondta búcsúzóul K. Dezső, mint egy Csehov-paródiában. (Sándor dolgozott, nyomdában.) És itt vannak a nők! (mint Szind­­bád: Nem érdemes élni, csak a nő­kén!) Sándor mosolygon, elnézően. O már tudta. Eltűnt a metróban, a föld alá. Hosszú hétvége volt, május Költők városa XVI. Ahá, tehát itt sétálga­tott Radnóti! - ki­áltok fel halkan a Porte Dorée palota csarnokának felá­ra festett térkép előtt. Balról egy istennőalak Nikét nyújtja be a képbe, aljában Mercurius és Apol­lón (?) heverve tekint le ránk, köztük hosszú pergamenre írt fel­irat: Vue de l’exposition coloniale internationale, Paris, 1931. A vincennes-i erdőkben ma már semmi nem látható a térképen lát­ható pavilonokból, amelyek a francia gyarmatokat prezentálták a lokális stílusjegyek utánzataként. A gyarmati kiállítás után, ahogy korábban a világkiállítás pavilon­jait is, ezeket is lebontották. De ahogy utóbbiról az Eiffel-torony, a gyarmati kiállításból is maradt egy épület, a Palais de la Porte Dorée, ennek csarnokában állok a falfest­mény-térkép előtt. Radnóti Miklós először 1931- ben járt Párizsban, itt töltötte a nya­rat barátja, az itt megélhetést kereső Szalai Imre meghívására, aki egy visszaemlékezésében mondja: „Pá­rizs közelében, Nogent sur Mámé­ban laktam egy kis szállodában, s mindennap kijártam a gyarmati ki­állításra, mely a vincennes-i erdőben volt, közel Nogent-hoz. A kiállítás rendkívül mély hatást tett rám. A néger művészet szerelmese voltam.” Nogen sur Marne a belső Pá­rizshoz képest pedig éppen a vincennes-i erdő túlsó felén van, s Szalai rajongását sikeresen meg­osztotta Radnótival, ahogy maga is állítja, s úgy véli, ennek hatására született meg nem sokkal később az Ének a négerről, aki a városba ment. Szinte naponta kijártak a kiállításra, amelyről Radnóti még az ottléte alatt megjelent szelle­mes cikkben számol be (Tam-tam, monsieur Coty és egy kávéskanálnyi Spengler Párizsban). „Népség és katonaság tolong a gyarmati há­zak s templomutánzatok között, a franciásan elstilizált Bauhaus-épít­­ményű irodák, tornyok, lámpák és oszlopok alatt. És szórakozik. Ki-ki a maga módján.” - olvasom a cikkben, s a mobilomban kikeresve a Porte Dorée palotában látott fa­litérkép képére olvasom a sorokat. A Bauhaus építmény kétségtelenül a geometrikusán rideg és méltó­ságteljes, de kecses palotára vonat­kozik, a franciás elstilizáltság pedig a faiadé domborműveire. Ezek a francia gyarmatokat vonultatják végig, elefántok, tarka madarak, táncoló feketék, tevegelő arabok, evező bennszülöttek, a dzsungelból kibukkanó vadak, s a távoli vidékek terményei, melyeket vitorlások szál­lítanak, s nevek (Maroc, Algérie). A bejárat bal oldalán pedig Indokína, egy apró Angkor-másolat, a rizsa elseje kedd, hétfő is munkaszüneti nap. Sándor hazament, gyógyszere­ket be, egyszerre - egész éjjel tolo­gatta a bútorokat, mondta a szom­széd. Aztán csend len. Volt idő a meghalásra, másnap nem kellett dolgozni. Vasárnap volt, vasárnap volt, amikor elmentéL Azóta szomo­rú mindig a vasárnap. Szerdán este BL- (vagy még BEK volt?) meccs, csöng a telefon - ki az ilyenkor?! Sándor húga a halálhírrel. Édesany­ja találta meg délelőtt. Azóta nem ünnep a május 1., sörvirsli. Minden május elején vörös ró­zsákat visznek barátaival az Óbudai temetőbe (tavaly, szégyen, elma­radt), laposüveg, Sándor emlékére. És utána is, ok az ivásra. Na de sok itt a halál, temető. Ne várd a májust, hiszen közelít a nyár. Június lesz, s határtalan az Élet. Ki lehet menni Európába. A temetés másnapján esik, har­madnap is, és harmadnapra Jbltá­­madott a tenger, pocsolyák képében, K. Dezsőnek körbe kell mennie a vizes(!)blokkba, hogy száraz láb­bal. Szereti az esőt, a teraszról, nézni; hallgatni, úgy koppan az eső, a tetőn, de két napig, éjjel-nap­pal? Hol vagyunk, az esőerdőben, Macondóban?! Májusi eső aranyat ér, de már, Dárius, belefullad az aranyba. A parton csak Mária tart ki, egyedül, a horgászok közül, hall­gatja az eső dobolását, beöltözve, Manila bácsi esőkabátjában, nap(!) ernyő alatt. A veteránmeccs is esőben, fél 8-kor, Pestszendőrincen. A 36-os busz majd’ fél órát megy - Erzsébeti temető (még egy), Jahn Ferenc Kór­ház, ismerős; urológia, itt feküdt egy hétig; elküldjük Jogászaira, van ideje, ment az alagsorban csövek alatt, erre emlékszik. Otdik Iskolája tartotta benne a lelket, minden kora délután a rádióban, hallgatta az ágyon kór­házi fülhallgatóval. Gyógyultan sza­badult. Felszáll egy pár, szemben ül­nek le K. Dezsővel, de kiilön-külön, másik oldalra; egy hölgy felháboro­dik, amikor a férfi lepakolja mellé nagy szatyrát, talán bocsánat!, bocsá­nat, és innen szürreális beszélgetés a pár között, jó hangosan, beteg! Nem beteg bolond! Mire hazaérünk, lehet, meghalt. Dehogy, nézi a tévét! Ne­künk is sietni kell! Hogy lássuk? Hogy meghalt? Nem, a tévét!Az Ifjúság ut­cánál szállnak le. A meccsen zuhog az eső, ő persze csere, az uccsó tíz perGre beáll, hogy még jobban el­ázzon. És még kapunk három gólt. Öltözőben részvétem Sanyinak, meghalt az édesanyja, részvétem jeléül hátára teszem a kezem, hideg a kezed, átfagytam. Ha meghalok, ne kérdezd meg / mén hideg a lábfejem. Szerencsém van, a cséká hazavisz, a kiskapu előtt tesz le. Itt van a laká­sod?, kérdezi. A lakom. Kis lak áll a Kis-Duna mentében. A fagyosszentek közül Szervác szákban hozza a meleget, s a fo­gást: Zoli szákja teli, Guszti szedi ki és egy(-egy) ütéssel veri agyon a halakat. Élő hal (Sz. Z.). K. De­zső napozik a parton, egy hattyú a Duna közepén, most nem úszik és felrepül; fürdik, lubickol, ver­­des - mosakszik? Lemerül, vissza, verdesés, merülés, ez ismédődik; mögötte kis hattyúk, jól látom, há­rom?, Guszti ideges lesz, négy, a fene enné meg őket!, K. Dezső nem érti, a szépséges hattyúk? Mi a bajod velük? - A legszemetebb állat a világon! Ha szenved mintaki (!) meg akar halni! De megtámadja az emben is! Múlt­kor az evezősökre támadt a kompnál! És ül tovább a patton, estére elnyeri méltó jutalmát, tízkilós ponty. A csónakházon dolgozó ácsoknak ajándékozza, kollégák. Másnap Bonifác - eső, szél, hi­deg. K. Dezső a teraszról figyeli, a macska és a varjú (állatmese) kerül­geti egymást. A macskának (az egyik, de mondhatni, a, már csak ez van, kajak-, kenu-, kielboottárolásra) FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN (‘riz’) vizébe hajló csúcsos kalapos helyiek, halászok, vízi madarak, s megint csak elefántok, de ezek már ázsiaiak. Igazi koloniális álomvilág, amelyben nincs helye a szenvedés­nek, az elnyomásnak, a gyarmati háborúknak. A gyarmatbirodalmat dicsőítő Porte Dorée palota története re­mekül megmutatja a francia gyar­mati politika változását. A világhá­ború utáni dekololonizáció után ugyanis egyre cikibb lett az épület, amelynek freskói még a kinti bas­­relieftől is cizelláltabban mutatják meg az egzotidillt, kolóniák nap­sütötte oldalát (a nap pedig Párizs természetesen). 1960-ban a palota az afrikai és óceániai művészetek múzeumának adott otthont, majd zárva volt, kollekciója a quai Branly gyűjteményébe került, 2007-től pedig bevándorlástörténeti mú­zeum (musée de l’Historie de l’immigration) - ezért vagyok itt. A sok zsivajgó gyereket a hallban vi­szont a trópusi akvárium irányába viszik. Le monde tsiganes, veszem az irányt, nem sejtve, micsoda re­mek kiállítás lesz. A gyarmati kiállítás visszássá­gát, „a súlyos gyarmati komple­xum” láthatatlan árnyékos oldalát, „mely a kiállítás reflektorokkal ön­tözött falai mögött” húzódik meg, Radnóti cikke remekül érzékelteti. Mintha koloniális cirkuszban len­nénk: „Nos, a szelíd párizsi citoyen megbökdösi a dolgozó néger orrát, meghúzgálja a haját és kivigyorog­ja. [...] szeret ingyen szórakozni. Vagy elsomfordál, vagy kinyújtja a négerre a nyelvét. De a tányérba nem dob.” Mi más lehet ebben a kontextusban a párizsi balos lapok idézett sora („»az állati sorban élő színes elvtársaink között sikerült tegnap röpcédulákat osztogat­nunk...«”), mint a paródia paró­diája? Persze, hogy a holland pavi­lon ‘véletlenül’ leégett, már baljós jele a hatalmi nyomásnak. A cikk további részében, miután kijelenti, hogy a ‘négerek’ Párizs­ban nemcsak a verklit, de a párizsi nőket is meghódították, Spengler (A szerző felvétele) Nyugat alkonyára hivatkozva für­­csa sorokat olvashatunk: „Nos, hát mostanság nemigen hallani annyit a fekete veszedelemről, mint an­nak idején a sárgáról. Pedig ilyen is létezik. Tán ők váltanak fel min­ket, csődöt mondott európaiakat. (Ezt csak azok olvassák, akik hiszik is Spenglert.)” Nos, hát mostanság efféle és még rémisztőbb dolgo­kat a keleti unió egyes politikusai mondanak, akik új divat szerint nyugat-európai nagyvárosokba járnak bemutatni, milyen is a (fe­hér, keresztény stb.) Nyugat alko­nya. Radnóti persze félig ironizál, s a kijelentés a kultúra kontextu­sába helyezkedik, inkább szimpá­tiával vagy a gyarmatosította! való csónakház lépcsője alá kaját tesznek ki a bérlőtársak (én ugyan nem); á varjú ezt kifigyelte (okos állat, tud­juk), rájár; ha elzavarják, egy közeli fára száll, onnan figyel, és lecsap, a macskájára (bocs). Méregetik egy­mást, K. Dezső várja, mikor ugrik a macska a varjúra, de nem, csak elzavarja. Ám mikor visszatér, üres a macskaetető. Éjszaka fűteni kell, hangos hősu­gárzó, búbúgép, a fia mondta, ami­kor fürdették. Bú, bú, gép. Ha esik, ha fii, be kell menni a „városba”, dolog van - nagyanyja mondogatta, van dolog gyermek! Ugyan mi, nagymama?! Mi lehet fontosabb, ez széles föld felett (nem is alatta) az állatoknak az ő megfi­gyelésüknél? Éjszaka vissza; az utol­só 23-as busz, az mindig élmény. A Közvágóhídnál egy fekete bőrdzse­­kis, kapucnis fiú cigizik, részeg, fel­száll, megáll az ajtónál; a busz tele, de K. Dezső le tud ülni, egy hölgy mellé (vörös rózsa, leitmotiv, az ülé­sen, neki foglalta a hölgy, felveszi a rózsát); a következő megállónál ajtó nyílik, fiú kiesik, de nem el-, vissza; rózsás hölgy leszáll, a fiú mellém ül, ujjai közt cigarettacsonkot szo­rongat, nem dobta el, eloltotta, ,jó lesz még. És elalszik. A vállamon. Vállamra lehajtja fejét, / alszik... így utazunk, néhány megállót, le­szállók, ő tovább, eldől az ülésen. Jó utat, éjszakát, szép álmokat! K. Dezső fogat mos a csapnál, a Duna fölött eddig ismeretien ter­mészeti jelenség, hattyúk (mindig csak egyet látott és a kicsiket) úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magas­ban. K. Dezső megszámolja, nyolc. Nyolc hattyúk. Reggel, előírásosan, kevés folyat dókkal az nála egy feles, beveszi az antidepresszánst és a májvédő má­riatövist. Egészségemre! És várja a júniust. együttérzéssel szemléli a ‘négere­ket’. Ám felismeri azt a terméke­nyítő hatást, amelyet a bevándor­lás a kultúrára tesz: „hatalmas, friss szellemiség az, amit magukkal hoznak.” E politikusokat egyébként egy­szer szívesen elvinném egy sétára a Goutte d’Or negyedbe, aztán esetleg Saint Denis-nek is neki­vághatunk, de oda inkább nappal. Ebben az árnyékos diskurzusban szinte mindig elfelejtik azt a lénye­gi tényt, amely az EU nyugati és keleti térfelét elválasztja: a koloni­­alizmus és bevándorlás történelmi tapasztalatának hiányát keleten. Amelyből aztán olyan nempíszí kijelentések is születhetnek, mely szerint a dzsihádisták gyújtották fel a Notre-Dame-ot, vagy hogy nem kellenek nekünk ‘négerek’, van­nak nálunk ‘cigányok’, nógó zóna helyett oszadák. Ilyesmik jutnak eszembe elhagyva a Porte Dorée palota bevándorlástörténeti mú­zeumának a franciaországi és európai cigányságot bemutató Les mondes tsiganes című kiál­lításáról kilépve. Meg az, hogy a koloniális tapasztalattal nem ren­delkező kultúrából érkező magyar költők közül egyedül Radnótira hatott a Párizsban hozzáférhető törzsi művészet. De erről legkö­zelebb. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents