Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-25 / 120. szám
Diktátor fehér kötetben Hogy születik egy diktátor? Karakteresen diktatórikus zöngék döngik körbe már kezdő gyermeki lépteit is, vagy csak speciális körülmények és különféle szerencséden társadalmi impulzusok hatására válik azzá? Csillapíthatatlan hatalomvágy, akarnok jellem, folyton ugrásra kész cselekvőkészség, mérheteden sikeréhség és dagadó önbizalom jellemzik-e, vagy épp ellenkezőleg: visszahúzódó, frusztrált lelki alkat, csekély, korlátozott képességű személyiség, akit alkalmazkodási képessége és manipulációs tehetsége emel mások fölé és röpít magasra. Hogyan tudja túlélni és javára fordítani a vargabetűket, elkerülni a buktatókat? Az életútban mikor érkezik el az a pont, amikor már nem lehet letérni a választott útról? Ormos Mária most új kiadásban megjelent biográfiájában Benito Mussolini példáján keresztül a diktátorrá válás természetrajzát rajzolja meg. Ormos Mária mára - remélem, nem tűnik illetlenségnek - a legidősebb aktívan alkotó magyar történésznemzedék képviselője. Szakmai pályáját olyan fontos kötetek gazdagítják, mint az Európai fasizmusok. 1919-1939 című - Ince Miklóssal írt - 1976-os munkája, a trianoni békeszerződés egyik első tudományos, gazdag levéltári forrásokon nyugvó és nemzetközi folyamatokba ágyazott feldolgozása (Padovától Trianonig 1918-1920), 1983-ban, a Magyar Távirati Irodát létrehozó és majd két évig vezető Kozma Miklósról írt kétkötetes biográfiája (Egy magyar médiavezér I—Il), vagy Németország története 20. században címmel 2008-ban megjelent vaskos monográfiája. Ormos a két világháború közötti szélsőjobboldali nemzetiszocialista és fasiszta mozgalmak egyik legavatottabb hazai ismerője. Az olasz fasizmus vezéralakjával, Benito Mussolinivel évtizedek óta foglalkozik, az olasz fasiszta diktátorról már több mint három évtizeddel ezelőtt, 1987-ben jelent meg első politikai életrajza szintén a Kossuth Kiadónál. A kiadó tisztelegve az egyedülállóan gazdag szakmai életmű előtt külön sorozatban adja ki Ormos Mária köteteit, a mostani Mussolini-biográfia az életrajz már harmadik kiadása. Hatvankét év hat fejezetben Nemcsak az olasz diktátorról szóló kötetek, hanem Mussolini munkássága is jelentős: írásai és beszédei több mint ötven kötetre rúgnak, sorsa és gondolatai pedig nemcsak saját követőit, de politikai ellenlábasait és ellenségeit is elemzésre késztették. Ormos hat fejezetben tekinti át az életutat Mussolini gyermekkorától egészen a bukásáig. Az eredetileg forradalmárok nevére keresztelt Mussolini (Benito Amilcare Andrea) szegény északolasz családban nőtt fel, gyerekkora mondhatni ádagos fiúgyerek történet: hároméves koráig egyáltalán nem beszélt, sokat csavargón és csínytevéseivel keserítette szüleit. Például gyakori verekedésekbe keveredett, osztálytársai szerint a zabolátlan kölyök egyenesen olyan volt, mint aki „nem beszélt, hanem ütött”. Csakhamar jó iskolába íratták, befejezte a tanítóképzőt és eljutott Svájcba is, világot látni és nyelvet tanulni. Apja anarchista-szocialista politikai nézetei hatására baloldali elköteleződése szinte természetesen alakult ki és egyenesen harcos szocialista lett. Szocialista korszaka 1914-ig tartott, amikor kitört az első világháború, pálfordulásra késztetve a harcos szerkesztőt. Mussolini korábbi államellenes nézeteit átdolgozta és szakított az addig hirdetett passzivitás és semlegesség álláspontjával, és támogatta Olaszország hadba lépését a Monarchia ellen, maga pedig bevonult katonának. Az olasz háborús győzelem - bár borzalmas ára volt - Mussolini nacionalista nézeteinek nyújtott utólagos igazolást, ő pedig sikerrel aknázta ki a megnövekedett ázsióját. Jó érzékkel hozott létre fasiszta mozgalmat (és nem pártot), hogy időt nyerjen, noha manőverei politikai kudarcokat is hoztak. Bölcsőtől a totális állam felé Ormos szépen építkezve mutatja be, hogyan sikerült Mussolininek az első választási kudarcából újrakezdenie és hogyan tört 1920-21 Mussolini fordulójától könyörtelenül a politikai főhatalomra. Sokszor volt remek (kétarcú) taktikus, kockázatokat is vállalt és remekül tudott manipulálni. Ennek volt köszönhető, hogy az ötszáz képviselő közt kisebbségben lévő harmincöt fasiszta politikus mozgástere és a mozgalom csekély társadalmi befolyása nőni tudott, sikerük ugyanakkor leginkább mégsem maguknak, hanem az átalakulásra képtelen liberális olasz államnak volt köszönhető. Mussolini sikerrel hitette el nemcsak az uralkodóval, de az olasz elit javarészével is, hogy a fasizmus tűnjön bármilyen radikálisnak is „nem veszedelmes sem a dinasztiára, sem a hadseregre”, ő maga pedig diktatúrára nem törekszik. Ezért volt, hogy amikor meghirdette, nagy tömegdemonstráció élén Róma ellen vonul, nem számított számottevő ellenállásra - noha a király és a hadsereg álláspontját nem tudhatta bizonyosan. Lépése bejött, III. Victor Emánuel - Luigi Facta miniszterelnök kérése ellené-Benito Mussolini (1883-1945): Olaszország miniszterelnöke (1922-1943) és a nemzetiszocialista Németország szövetségeseként működő rövid életű olasz fasiszta bábállam, az úgynevezett Salói Köztársaság (1943-1945) miniszterelnöke. Az Észak-Olaszországban született szegény családi hátterű fiatal férfi ideológiai nézeteire előbb az anarchizmus és a szocializmus hatott, majd szocialista párttag is volt és az első világháborúig az Avanti! (Előre!) lap társszerkesztője. A háború alatt létrehozója volt és szerkesztőjeként működött a szélsőséges jobboldali Popolo d'Italia (Olaszország népe) lapnak. Újságíróként tevékenységét feladta, majd szakított a baloldallal és radikális jobboldali militáns mozgalmat hozott létre, a hamar hírhedtté vált „feketeingesek" fasiszta osztagait. 1922. október 31-én szimpatizánsai élén bevonult Rómába („Marcia su Roma"), majd az uralkodó jóváhagyásával az ország miniszterelnöke lett. Kormányfőként létrehozta a Fasiszta Nagytanácsot, majd a többpártrendszer felszámolásával diktatúrát épített ki. Az egykori Római Birodalom példáját idealizálva aktív külpolitikai működést fejtett ki: célja a Földközi-tengeri olasz pozíciók erősítése és újabb afrikai területek megszerzése révén az ország befolyásának növelése volt. 1935-ben sikeres háborút indított Etiópia ellen, és támogatta Franco jobboldali erőit a spanyol polgárháborúban. A nemzetiszocialista Németországgal szembeni kezdeti ellenérzéseit fokozatosan feladta és a külpolitikailag egyre elszigeteltebb Olaszországot Németország szövetségesévé tette. Németország oldalán belépett a második világháborúba, de az elmaradt olasz győzelmek hatására a Fasiszta Nagytanács a parlamentben meggyengült, az uralkodó, III. Emánuel pedig letartóztatta. A németek ugyanakkor sikerrel szabadították ki és egy új bábállam, az úgynevezett Salói Köztársaság fejévé tették. A német-olasz erők veresége után szeretőjével együtt igyekezett Milánóból észak felé menekülni, de a comó-i tó melletti Dongóban a német katonai egyenruhában menekülő Dúcét olasz partizánok elfogták és másnap, 1945. április 28-án kivégezték.
