Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-20 / 115. szám
www.ujszo.com | 2019. május 20. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Nemzetek, könyvtárak Meddig lehet esztelen hadjáratot folytatni a tudás és az ész ellen BOLEMANT LILLA iskoláinkban még mindig nem tanulunk egymásról, főként ők rólunk, de mi sem a többi nemzetről, akikkel egy országban élünk. Nemzeti sztereotípiákat persze ismerünk, és terjesztjük is őket. Valahol ott is el lehetne kezdeni az egymás megismeréséhez vezető utat, ha az iskolások megnéznék a Turócszentmártoni Nemzeti Könyvtárat és Nemzeti Múzeumot, és megnéznék a Budapesti Nemzeti Múzeumot és Nemzeti Könyvtárat, és tanítóikkal elbeszélgetnének arról, mi az, ami összeköt minket. És ha megtennék ezt a magyar és a szlovák iskolák tanulói is. Vagyis kirándulnának olyan helyekre, amelyek a közös történelmünket is felidézhetik. És ha megfelelően megismernék azt, nem hinnék el sem a magyar, sem a szlovák nacionalista érveket, mert felismernék a mögöttük rejtőző, politikai és gazdasági hatalomra éhes emberek hamisságát. De hogy mennyire idealista ez az elképzelés, azt a magyar nemzeti könyvtárról teijedő hírek is jócskán alátámasztják, hiszen nemcsak egymás megismerése nem fontos a hatalomnak, hanem a tőle eltérően gondolkodó saját nemzetéből valóké sem, sőt azokat káros, nemzetellenes népségnek tartja. Pedig:,.Nemzeti Könyvtárunk, az Országos Széchényi Könyvtár létrejöttét egy hazafias érzésű, felvilágosult mágnásnak, gróf Széchényi Ferencnek (1754—1820) köszönhette, aki a régi nemzeti könyvkincset országszerte és külföldön nagy anyagi áldozatvállalással felkutatta és gyűjteménnyé egyesítette, majd közhasználatra bocsátotta. Magyarország első nyilvános nemzeti közgyűjteménye és közintézménye 1803-ban nyílt meg az olvasók és kutatók számára” - olvashatjuk az OSZK honlapján. Továbbá: „Az Országos Széchényi Könyvtár a tudás tárházaként a magyar kulturális örökség hagyományos (papíralapú) és modem (elektronikus) könyvtári dokumentumainak megőrző és közvetítő intézménye.” Ezt az intézményt is bedarálja azonban a hírek szerint a diktatórikus hatalom, a várból egy méltatlan helyre költözteti, és bizonyára olyan mértékben csökkenti majd az anyagi támogatását, változtatja meg a jogalanyiságát, hogy lassan elsorvadjon, ahogy kívánja tenni ezt a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézet-hálózatával is. Vajon meddig lehet még folytatni ezt az esztelen hadjáratot az ész és a tudás ellen?,.Meddig lesz még úr a betyárság?”—kérdezhetnénk Ady Endrével. Egy új Széchényi Ferencre lenne szükségünk? (Lubomír Kotrha karikatúrája) A szürke lehangoló árnyalata Lassan mérleget vonhatunk a remélhetőleg utolsó Fico-kormány (napjainkban emberibb arca, Peter Pellegrini) ténykedéséről. A kép korántsem üdítő, hiszen a tényleg átfogó, hosszú távon termőre forduló szerkezeti reformok helyett mint cukorkát a gyereknek, úgy osztogatják a pillanatnyilag finanszírozható, ám előkészítetlen jóléti intézkedéseket. A vártnál jóval nagyobb adóbevételek ellenére is kétséges, hogy végre először kiegyensúlyozottá váljon a költségvetés. Az egészségügyben folyamatos tűzoltás folyik, meg romeltakarítás -míg a lomha állam egyelőre ott tart, hogy a rázsochyi központi kórház maradványait végre eltakarítja, addig egy tőkeerős magáncég már javában építi az ország legkorszerűbbnek szánt egészségügyi intézményét. Mindeközben a koalíció fenegyereke, a napközben is simán ittasan mutatkozó Andrej Danko, Ján Slota méltó örököse, minduntalan Oroszországban sertepertél, megkérdőjelezve Szlovákia politikai irányultságát. Ezt a látszólagos kitérőt azért tesszük, mert szüntelenül nyomatékosítani kell, hogy a nemzeti és/vagy populista pártok rendre a Kreml tenyeréből esznek. Az Orbánnal a napokban parolázó osztrák Heinz-Christian Strache alkancellár, az osztrák Szabadságpárt elnöke éppen a hétvégén mondott le egy hallatlanul kínos, az orosz szálat erősítő titkos felvétel napvilágra kerülése miatt. Ugyanez igaz a szombaton Milánóban szájhősködő Matteo Salviniről, az olasz Liga elnökéről, aki még az Európai Parlamentbe is képes volt bemenni egy Putyint pufajkában ábrázoló pólóban. Ebbe a sorba simán beleilleszkedik Marine Le Pen, a francia Nemzeti Összefogás elnöke is, akit legutóbb a „családcentrikus” Boris Kollár bűvölt Pozsonyban a Duna partján, hiszen ökölrázó és unióellenes pártját ugyancsak az oroszok finanszírozzák. A Leninnek tulajdonított szép kifejezéssel élve, ezek - a nálunk is áskálódó - hasznos idióták, akik a valós problémákra rossz válaszokat adnak, egyben az Európai Unió aláaknázói. Zászlóbontás kérdőjelekkel SZILVÁSSY JÓZSEF A Magyar Fórum múlt hétvégi alakuló ülésén a pártelnökké választott Simon Zsolt is hangot adott az ilyen alkalmakkor szinte kötelező fogadkozásnak. Miszerint nem megosztani akarják a politikai értelemben amúgy is szétzilált szlovákiai magyarságot, hanem elősegíteni közéleti önösszeszedésünket, hiszen nagyon sokan közömbösek közügyeink iránt, kiábrándultak a regnáló kormánypárti politikusokból. Főleg az elburjánzó korrupció miatt. Nem kedvezőbb a legtöbb ellenzéki párt megítélése sem. Mindez ötletelésre, de immár tettekre is serkenti azokat, akik igyekeznek hozzájárulni ahhoz, hogy nemzeti közösségünk jövőre se maradjon parlamenti érdekképviselet nélkül. Idáig - főleg a sajtónkban, de talán háttéralkudozásokon is - több lehetőség vetődött fel. Jómagam nem látom reális esélyét az ötszázalékos parlamenti küszöb környékén billegő Híd és az évek óta ennél is gyengébb eredményeket produkáló MKP bármilyen választási szövetségének. Visszaüt ugyanis az „árulózás” és az a fröcsögő gyűlölködés, amely megmételyezte főleg az utóbbi párt tagságának egy részét. Ők minden bizonnyal nem adnák áldásukat és voksaikat ilyen összeborulásra. Akadt halvány politikai előjáték Igor Matovic és Menyhárt Józsefék között, amelynek szerintem Veronika Remisová vetett véget, aki az egyik sajtóértekezletén leszögezte: „Mielőtt bármilyen együttműködést mérlegelnénk, tisztázni akarjuk, milyen külföldi támogatást kap a Magyar Közösség Pártja.” Világos beszéd. Újabban elsősorban a közbeszédben szorgalmazzák egyre többen, hogy a Csemadok égisze alatt, Bárdos Gyula vezetésével kezdeményezzék olyan politikai erő megalakulását, amelybe minden, már létező hazai magyar pártból beléphetnének azok, akik azonosulnak annak értékrendjével. Szerintük csak ilyen tiszta lappal lehetne ismét mozgósítani közösségünk nagy többségét. Kiszűrni a saját pecsenyéjüket sütögetni óhajtó kalandorokat. Társadalmi és kulturális szövetségünk - egyéb fontosabb tevékenységén kívül - eddig némi ködösítő lózungba burkolva az MKP amolyan felhajtóerejeként működik. Mégis egyetértek Duray Miklóssal, aki szerint az ilyen lépés akár e nagy hagyományokkal és ma is tiszteletet parancsoló vonzerővel rendelkező szervezet létét is befolyásolhatja. Ilyen helyzetben és közösségi légkörben tartották a Magyar Fórum alakuló ülését. Jelzésértékű adat, hogy a 48 éves Simon Zsoltnál a pártvezetés minden tagja fiatalabb. Ismert szakemberek és eddigi szakmai tevékenységük alapján számon tartott, a politikai életben viszont mindenképpen új arcnak számító személyek egyaránt helyet kaptak a testületben. Programjukban vannak életrevaló, a vidék, a régió felkarolását hangsúlyozó, a támogatók toborzásához szükséges hívószónak megfelelő célok. Az összefogás fontosságát hangoztatva az újdonsült pártvezető kerülte a személyeskedést. Senkit sem bélyegzett meg, mindössze a Smert, a Szlovák Nemzeti Pártot és Kotlebáékat nevezte számukra szalonképtelen társaságnak. Érdeklődéssel várom, vajon céljaikat miként fogadják a lakájtollnokok, hiszen Simon is a Magyar Koalíció Pártjában kezdte közéleti tevékenységét, majd pedig a Híd egyik alapító tagja volt, ahonnan a független képviselőkhöz ült át. Mostantól viszont pártbeli társaival új lendülettel kívánja felrázni közéletünket. Lehetséges partnereik egyelőre nyilván kivárnak, ők is tudják, hogy nem a fogadkozások, hanem a potenciális választópolgárok döntik el, vajon támogatják-e a Magyar Fórum törekvéseit. Vagy ez a kezdeményezés hamvába holt nekibuzdulás marad. Miként a hazai magyar összefogás szorgalmazása is. Szlovákia esetleges politikai kisiklása, a nyugati irányultság megkérdőjelezése egyelőre potenciális veszély, mert Danko csupán százados, azaz kisebb seregtesteket irányít, igaz, Kotlebáékkal és a Smer néhány futóbolondjával (Eubos Blahával az élen) kiegészülve már komolyabb gondot okozhat. Sajnos, ami a szlovák gazdaság jövőjét illeti, már kevésbé használhatunk feltételes módot. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy beleesünk a közepesen fejlett országok csapdájába, egyfajta szürke zónába. Ennek fő oka, hogy a 2006-ban leköszönt Dzurinda-kormány óta érdemi frissítés, ráncfelvarrás, átfogó, a gazdaság, az oktatás, az egészségügy működését segítő reform nem történt. Bár a gazdaság motoija még szépen muzsikál, az átlagbér átlépte az 1000 eurót, a munkanélküliség pedig padlón van, a távolban már viharfelhők gyülekeznek. Szlovákia az összes létező versenyképességi listán egyre hátrább csúszik, az egyetemisták közel hatoda inkább külföldi felsőoktatási intézményt választ hazai helyett, a regionális különbségek a kormány kihelyezett ülései ellenére nem mérséklődnek, uniós sereghajtók vagyunk a tudományra és kutatásra szánt pénzforrások terén, végezetül 2014 óta gyakorlatilag nem zárkóztunk fel az Európai Unió átlagához. A mérleg tehát nem éppen kedvező, és félő, hogy a jövő évi parlamenti választás bűvöletében a kormánykoalíció pártjai még inkább megrohamozzák az államkasszát. Csak rajtunk múlik, hogy a jóléti cukorkákkal hagyjuk magunkat elcsábítani, vagy sem.
