Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-18 / 114. szám
www.ujszo.com SZALON 2019. MÁJUS 18. Q aknem üres a hűtő. A fagyasztóban még egy kevés zöldség, pár szem eper és sült krumpli, és négy íztelen, szagtalan, vékony tofulap. Gép formázta őket kör alakúra, de még az asszociáció szintjén sem idézik a hamburgerekben használt fasírtot. Többet vettünk egyszerre, mert szereted halmozni a készleteket. Néha olyan érzésem van, hogy osztasz valamilyen generációs tudást egy olyan nemzedékkel, amihez a származáson kívül nincs közöd. Mintha igazi háborúba születtél volna, nem csak abba a hétköznapi és családra korlátozódóba, amelybe mindenki más. Nem is érzékeltük, ahogyan egy ország szétoszlik, és önállósuló részei egymást zabálják fel. Nem kerestünk magyarázatot, hogy az öregek miért hallgatagok. Nem beszélünk róla. Nagyanyám sokszor mesélte azt az éjszakát, melyet csónakban töltött a Dunán. Biztos vagyok benne, hogy szemléletesen festette le a repülőgépgyár bombázását, volt hozzá érzéke, de a szavaira nem emlékszem. Arra se, hogy jutott a csónakba. Pont a lényeg, a túlélés módja és menete törlődött. Képzeletemmel pótolom a hiányos részeket, hogy kerekké tegyem, ami már elveszett, neked viszont nincs szükséged ilyen hamisságokra. Pontosan jegyzel minden összefüggést, készülsz valamire, még akkor is, ha az érzékekkel még nem befogható. Majdnem biztos vagyok benne, hogy kettőnket is fenntartasz a vízen. A fóliázott húsutánzat felhalmozásába azonban nem a beléd vetett hit miatt egyeztem bele. A tett összhangban volt valamilyen spórolós videó tanácsaival. Vedd meg, amikor olcsó. Fogyassz észszerűen. Használd a társadalom heppjeit a javadra. Az irányítás illúziója majdnem olyan megnyugtató, mint az irányítás maga. A dolgok úgy viselkednek, ahogy akarom, ha az akaratomat mozgásuk természetére szabom. Nagyanyám leckéjére nem emlékszem, de nem idegen a képzeletemtől, hogy ez a tanulság. A kenyér nem tartott ki, de a szekrényekben több csomag száraztészta van, amivel még ez is pótolható. A friss zöldség okozza a legnagyobb gondot. A szokatlan fényesség napok óta kitart. A redőny is alig állítja meg, fehér sugarakban szűrődik be, hogy aztán hatvankét vékony sáv vetüljön a falra. A számban biztosak vagyunk, már az első nap végén megszámoltuk. Nem jött el az éjjel, szokadanul nyugtalanná tett, hogy a napot nem zárta sötétség. Talán a megzavart rutin miatt. Tegnap már nem tartott ébren, nem kellett a takarót a fejünk fölé húzni, mikor aludni mentünk, viszont nem is ismertük fel a napszakot. Nincs miből megállapítani. Otthon valószínűleg kukorékolnak a kakasok. Az idő zavaros lehet évek óta, egy ideje már nem hajnalban jeleztek. Hallottam őket éjfélkor és kora dél-TÁRCAASZALONBAN Czucz Enikő Skandalon után is. Hajnali kettőkor. Vagy talán teljesen elhallgattak? Ha kiírták a változást a dolgok rendjéből, talán nincs miről beszélniük. A fény egyenletes és állandó. Az órák öszszevissza járnak, mást mutat a telefon, a számítógép, a vekker. Villany még van, térerőt azonban nem találni. Aki nincs ott személyesen, túl távol került. Amikor elkezdődött, zajongott a lépcsőház. Kimentünk mi is, hátha lesz valami magyarázat, információ, valami halványan körvonalazódó terv a közös túlélésre. Végül csak a teóriákat hallgattuk, idegenekről, műholdakról, konspirációról, természeti és atomkatasztrófáról. Mindenki úgy adott értelmet a világnak, ahogyan tudott. Ereden egy sem volt, visszadobott filmödetekre és konspirációs weblapok felhangosított monológjaira hasonlított a legtöbb szólam, néhányan azonban felettébb határozottan adták elő saját változatukat. A sok egymásba érő, felemelt hang, az érvek dinamikus tagolása és az agresszív arrogancia gyönyörrel teljes pánikot idézett elő. Egy kopasz férfi a gyerekrabló fekete furgonokat, melyeknek pár havonta újjáéledő híre újra a közösségi oldalon terjedt, a sátánista rituális bántalmazás 80-as és 90-es évekbeli halovány emlékeivel kötötte össze. Megbízhatatlan forrásnak bizonyult. Egy idősebb, a szokadan meleg ellenére is sárga télikabátot viselő nő azt a kérdést szegezte a mellének, hogy mégis milyen jogon okosabb az úr. Hiszen nem lakástulajdonos. Bérlő. A szó lefegyverezte az ügyes szofistát. Bérlőknek igazán nem lehet beleszólásuk a ház ügyeibe, tessék csak befogni, amíg ő elmondja, hogyan mérgezik a vizet és a levegőt. Néhányuk a véledenszerűen befogott rádiójelentések foszlányait próbálták egy összefüggő magyarázattá alakítani, sikertelenül. A zsivaj hamar elcsendesedett, mindenki behúzódott a lakásokba, mint azelőtt. Akárcsak a görög teknősök, amikor a homokba ássák magukat, elszigetelve alusszuk a téli álmunk. Szívünk félpercenként dobban. Néha-néha halljuk csak azok párbeszédének felszűrődő hangjait, akik töretlenül megnézik a postájukat. A bejárati ajtó csapódása viszont mindig elmarad. A falon mozduladanná dermedt árnyékok is azon a reggelen jelentek meg. Ez volt az első jel, az állandóság. Nem változott a szög. Először szórakoztatónak találtuk, értelmet vetítettünk a megfoghatadanba, vagy legalábbis ezzel próbáltuk elnyomni a gyűlendő Feszültséget. Találgattuk a hasonlóságot barlangunk árnyai és a világ dolgai közt, akárcsak a gyerekek a felhők formáját. Rumli lesz, ha árnyékot vet minden. Nagyobbá válnak, megkettőződnek a létezők. A vasalódeszkán koszos ruhák, a halom akár az elnyúlt perjel. Még mindig nem tudjuk kitalálni, hogy mit oszt, minek a részarányát jelöli. A macska nagyra nő, nyíló szája akár az oroszláné. Mára meguntuk a játékot. Kinyitod a hűtőt, majd a szekrényeket. A húsvéti csokitojások is elfogytak rég. Állsz még egy percig, hümmögsz, nincs semmi. Felém fordulva, jelezve tanácstalanságod, elhúzod a szád. És akkor egy motor morajlása hangzik fel. A nagy csendben úgy hat, akár a légiriadó szirénája. Nem félhetünk örökké, mondod, s mielőtt a mondat értelmét tudatosíthatnám, hirtelen határozottsággal felhúzod a redőnyt. A fényesség szinte vág, karomat arcom elé kell kapnom, a szemem szorosan zárva. Szemhéjam belseje tűzpiros. Nem láthattam, de neked sem lehetett barátságos a körülmény, mert kis idő múlva újra elviselhetővé szelídülnek a fényviszonyok. A napszemüvegekre az íróasztal fiókjában akadtam rá. A motorzaj forrását már nem pillanthatjuk meg, a távolban halt el, de az elhatározás már megszületett. Rá akarunk lámi a világra. Ezúttal tervezetten irányítjuk a fénytörést, hogy nézhetővé váljék a fényesség. Még a napszemüveggel is hunyorítanom kell, hogy fókuszálni tudjak. Sötétítők takarják a szemközti tömbház ablakait. Csak néhány nyitott rés a külvilágra, hasonlóan hozzánk. A lakásokba nem látni be, de egészen biztosra veszszük, hogy a felhúzott redőnyök és félrevont függönyök mögött emberek néznek. Saját barlangjából mindenki. Sugarakról nem beszélhetünk, a fény mindenhol van, magába a térbe költözött, nincs forrása, nincs központja, egyenletesen oszlik el a tömbházak között, amelyek nem vetnek árnyékot. A fák, bokrok, szemétkukák, még az őket körbezáró rácsozat sem. Mielőtt szólhatnék, egy ember tűnik fel. Zsebében kotorászva, sietősen kel át az úttesten, szinte kocog a kisboltig. Kulcsot vesz elő, kinyitja, majd sarkig tárja az ajtót. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XV. N égy óra van. Ha az ember versekben jár, melyekben a sorok szavak helyett házsorok, a rímek sarkok, utcák a sorközök, s bulvárrá tágulnak a versszakok közti rések, szereti tudni, hová lép. Valami ilyesmit gondolok, fel ötig állok a rue Cujas sarkán. Ez a magyar költészet egyeden utcasarka, az az archimédeszi pont, csúfnevén rögvalóság, amelyből a poézis elemelhet. Van neki GPS-koordinátája: 48.848354,2.341524. És van bibliográfiai hivatkozása is: Radnóti Miklós: Paris, in: Összes versei és versfordításai, Szépirodalmi, Bp, 1984, 226. o. Mert Radnóti kezdősora volt az a szómágia, amely földbe gyökereztette a lábam a sarkon: ,A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. / Nem hagytalak el gyönyörű / vad ifjúságom, hangod mintha tárna / visszhangzana, szivemben szól ma még. / A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.” Minden egyes alkalommal, ha idetévedek, meg kell győződnöm arról, hogy az a járda a sarkon még mindig kissé lejt, s nem érdekel, hogy a szembeni sarkon már nem lakik pék. A vers tovább a Luxembourg-kertre utal, és Ady faleveleire, hiszen „a park nagy fái” felől jön az ősz. Aztán, mondhatni, azt latolgatja, hogy visszatér-e még a valahai gondtalanság belé, s maga pedig Párizsba. A választ, mi, az utókor, tudjuk Merthogy Radnóti Paris című verse azonban nem a párizsi téridőben íródott. Költőnk számára 1943 augusztus közepén a munkaszolgálatos utolsó időkben a város már csak édes emlék A versből teljesen hiányzó jelen (az írás jelene) kontextusának ismerete csak még jobban megerősíti pozícióját a magyar Párizs-verseknek abban a csoportjában, amelyben szimplán szólva az érett férfi ifjúságára gondol egy párizsi emlékkép ürügyén. Ergo, ez nem a „Párizs-hangulat”, de a „Párizs-emlék”. Lásd előbb Adynál (Utószor még Párizsba), később Jékely Zoltánnál (Párizs kíséri). Náluk is hangsúlyos az önéletrajzi indíttatás, de Radnótinál a legerőteljesebb - mégis a jelenre való reflexió teljes hiányában. Az idősíkok e versben olyan fürcsán futnak össze, mint a rue Cujas és a Monsieur le Prince a Boul’ Mich’sel: van köztük csúszás, van bennük görbület, és fürcsán lejt. Melyik Párizs-élményére, azaz otdétére gondol Radnóti 1943-ban? Hiszen többször is járt a városban, s ezek az élmények összeadódhatnak. Első, 1931-es egy hónapos ottlétét elég nehéz rekonstruálni (naplók nincsenek), pedig az inspiráció szempontjából talán ez volt a legfontosabb - a szürrealista költészettel, meg a törzsi művészettel való találkozás az Exposition Colonialon. 1939-es Párizsi útját viszont alaposan megismerhetjük, ha összeolvassuk Radnóti és Gyarmati Fanni naplóit. A kulturális turizmus gyönyörű példája, ne részletezzük, elég csak filológus szempontból annyi, hogy Apollinaire-t viszi haza Párizsból Radnóti. Naplójának egy feljegyzése (augusztus 4.) épp arról tudósít, hogy négytől fél ötig álldogál a rue Cujas sarkán, majd elállt az eső és kiderült, eltér eredeti tervétől: ahelyett, hogy a Saint Genevieve könyvtárba menne, a Place Saint Michel felé indul. Apollinaire verse jut eszébe, a Saint Merry muzsikusa (nemrégiben fordította le, i.m., 426.), s elhatározza, hogy átmegy Marais-ba, a címbe foglalt templomhoz. Végigjárja a zenész versbe foglalt útját, ő is megáll a rue Saint Martin és a rue Aubry le Boucher sarkán, de nem találja ott a versbéli ivókutat, s a Saint Martin utca egyik fele hiányzik: lebontották. Sok minden változott a vers megírása (1913) óta, a romoknál egy nő koldul Radnótitól, mintha csak a fejében járó verssorokra válaszolna. A romok helyén később kinövő épülettömb ma is áll, egyebek mellett ott van a Starbucks, de Radnóti korában még nem állt a szomszédos Centre Pompidou. Az eltűnt házsorokat, utcákat megőrző régi térképeken pontosan követhetjük az Apollinaire-vers szereplőjének nyomát, s mellette Radnótiét, aztán elindulhatunk a költői utcasarkok irányába: a filológus is végez terepmunkát. Azaz, úgy járt Radnóti az Apollinaire-vers nyomán, mint én most a Radnóti-vers nyomán. S nemcsak én, de Rónay György is: ,A boulevard Saint-Michel s a rue Cujas sarkán valóban lejt kissé a járda, / s a rue Monsieur le Prince sarkán is ott a pék. / Minden olyan, ahogy Radnóti látta rég; / csak te tűntél a messzeségbe, nemzedékem ifjúsága.” — írja Párizs című, 1963-as verse kezdetén, melyben a városi terek segítségével idézi fel a költőtárs emlékét. Vélhetően nem igazi emlékről van szó, Rónay talán nem járt Párizsban Radnótival: „De aki úgy jár itt, hogy már-már ötvenéves, / emlékek közt bolyong ott is, hol sose járt még.” így lépnek egymás nyomába a költők, mert bár a versek a saját útjukat járják, minduntalan egy előző nyomba toppantanak. S bár a tér szüntelen alakul, házakat bontanak, pékek költöznek, a hely marad, csak ez a fránya idő ne volna, 1913, 1939, 1963 fene utcái: „Várom, hogy jössz-e már a rue Cujas felől, hol kissé lejt a járda, [...] egy fél percig még várok rád, s magamban hozzád dünnyögök, pedig már rég nem érted.” Furcsa véletlen, hogy Rónay és Radnóti baráti kapcsolatát épp Apollinaire határozta meg - mindketten első fordítói. Hogy melyikük „fedezte fel” a magyar közönség számára, arról érdekes eszmefuttatást olvashatunk a Radnóti-naplókban (1941.7.11.). Apollinaire, noha már ismeri, e párizsi út után nemcsak Radnóti, de Fanni naplóinak is visszatérő szereplőjévé válik. Akárcsak Párizs. „Nem tudok aludni, minden éjjel arra gondolok: Párizst bombázzák, elsüllyed minden lassan körülöttünk, amiért érdemes még kicsit élni” — írja Fanni egy évvel az út után (június 13.). Az Apollinaire által megverselt, Radnóti által lejárt (és lefordított) Sebasto-n (boulevard Sebastopol) a másnapi feljegyzésben már tankok vonulnak. „Micsoda világ hajnala ez?” - kérdezi később. Radnóti a látogatás után két hónappal az Apollinaire-fordítás reflexiói és a párizsi Cartes Postales miniatűr-verseit említve mintegy mellesleg írja: „... ha egyszer béke lesz s megélem... akárhogy is, de kiköltözöm egy évre Párizsba. El kell végre is intéznem ezt az örökös vágyakozást.” A két évvel az utazás után íródott Párizs-versben pedig: „Ó, visszatérni, tűnő életem / nehéz sodrából lesz-e még erőm? / A lent bűzölgő olcsó étterem / macskája párzott font a háztetőn. / Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?” Mi, utókor ismerjük a valós választ a költői kérdésre. De a rue Cujas sarkán még mindig egy kissé lejt a járda, és ez a legköltőibb válasz. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
