Új Szó, 2019. május (72. évfolyam, 101-125. szám)
2019-05-11 / 108. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. MÁJUS 11. Ü tóvá tették a rendszer súlyos dilemmáit és ellentmondásait. Történeti tény, hogy a térség legtöbb nemzeti társadalma - így a magukat egységes nemzetként és nemzetállamként meghatározó csehszlovák és szerbhorvát-szlovén állam kisebbségi nemzetei, a szlovákok, ruszinok, horvátok, szlovének bosnyákok is- közelebb jutottak a politikai részvételi jogokhoz, sok százezren tudtak azonosulni a két- és többnyelvű nemzetegység és a közös államiság gondolatával, identitásával. Ugyanakkor erős nemzeti társadalmak- elsősorban az osztrák-németek, a birodalmi németek és a magyarok, vagy az albánok, ukránok, fehéroroszok - milliós nagyságrendű csoportjai kerültek kisebbségi helyzetbe. Nemzeti kisebbségek, nemzetközi kisebbségvédelem A multietnikus nemzetállamok népességén belül összesen mintegy 80 millió embernek, az érintettek közel ötven százalékának változott meg az állampolgársága. 7,6 millió német és 6,4 millió zsidó, 5,2 millió ukrán, 3,1 miihó magyar, másfél millió belorusz és lengyel, egymillió bolgár-macedón és török, s további 20 egyéb százezer főnél nagyobb népcsoport került hátrányos kisebbségi helyzetbe a versailles-i békerendszer részeként meghúzott új államhatárokkal. Az összesen 62 milliónyi európai kisebbségi közül hozzávetőleg 33 millió ember (53%) az Oroszország és Törökország, illetve Németország és Olaszország között létrejött nemzetállamokban élt. A nyugateurópai kisebbségek lélekszáma meghaladta a tízmilliót. A két világháború közű Szovjet-Oroszország európai területén pedig 12 millióra rúgott a nem orosz ajkú népesség száma, miközben Finnországban és a három újonnan létrejött baltikumi államban 750 ezer orosz került kisebbségi helyzetbe. A kisebbségek ügye a régi és új kisebbségi népcsoportok megnőtt politikai súlya cselekvésre késztette magukat a békecsinálókat, a békekonferencia munkáját irányító nagyhatalmak vezetőit is. Maga Wilson amerikai elnök, aki a békekonferencia első heteiben párizsi tervezet néven újraértékelte korábbi álláspontját, s a születőiéiben lévő békerendszer hibáit többé nem a békés revízió lehetőségének nyitva tartásával, hanem a kisebbségvédelem eszközeivel kívánta ellensúlyozni. A tartós béke érdekében teendő garanciális feltételekről, az új határok elismeréséhez szükséges lépésekről szólva ez a tervezet leszögezte: ,A szövetség minden államtól - független és autonóm államként való elismerésük előfeltételeként - igényli, hogy vállaljanak kötelezettséget: a hatalmuk alá tartozó valamennyi faji és nemzeti kisebbségnek - jogilag és ténylegesen is - pontosan ugyanazt az elbánást nyújtják, mint amelyet a lakosság faji vagy nemzeti többségi népelemének biztosítanak.” A kisebbségvédelem előtérbe kerülése tehát egyrészt a korábban nagy nyomatékkai felmerült revíziós eljárások háttérbe kerülésével függött össze, ugyanakkor az eredetileg a népszövetségi alapokmány tisztán elvi-elméleti megállapítása helyett az új és a vesztes államok nemzetközi elismerésének egyik alapfeltételévé, nemzetközi szerződéssel szavatolt kötelezettségvállalássá lépett elő. Ennek érdekében Párizsban a kelet-európai és az amerikai zsidó szervezetek 1919 márciusában Národnostni mapa republiky Seskoslovenské. Népszavazások a határokról: 1919-1920 A békekonferencia egész Európában mindössze hét helyen próbálta alkalmazni a nemzeti önrendelkezés demokratikus eszközét, a népszavazást. Ez lehetett volna az egyedüli módja annak, hogy az érintettek döntésének figyelembe vételével tisztázzák a vitatott területek hovatartozását. A hatból négy Németországot (a dánnémet határt, Délkelet-Poroszországot, Felső-Sziléziát és az úgynevezett kasub korridort), egy pedig Ausztriát (Dél-Karintiát, illetve Sopront és vidékét) érintette. További három helyen (Teschen, illetve Árva és Szepes megyék csehszlovák-lengyel vitájában, valamint a belga-német Eupen-Malmedy esetében) feladták a népszavazás lehetőségét. A saint-germaini békeszerződés területi rendelkezéseit, valamint az Ausztria Németországhoz való csatlakozásának tilalmát felülbírálni kívánó tiroli és salzburgi tartományi népszavazásokon 1921 áprilisában-májusában a lakosság 99%-a Németország mellett voksolt. Az osztrák kormány nemzetközi nyomásra kénytelen volt leállítani ezt a belső kezdeményezést. A magyar határok megállapításakor a szomszédos államok közösen tiltakoztak az Apponyi Albert vezette magyar békeküldöttség által szorgalmazott népszavazásos megoldás ellen, így a trianoni államhatárokkal kapcsolatosan népszavazásra, a békekonferencián kívül, a velencei jegyzőkönyv alapján végrehajtott 1921. december 14-16-i soproni plebiszcitum kivételével - még az olyan esetekben sem került sor, amikor a határ-megállapítás során felmerült viták azt indokolttá tették volna. 1930-as Csehszlovákia nemzetiségi térképe A genfi Népszövetség allegorikus ábrázolása létrehozott közös zsidó delegációs bizottság tett nagyon sokat. Felvállalva a többi, nemzeti és vallási kisebbség érdekképviseletét, sikerült elérnie, hogy a békekonferencia főtanácsa foglaljon állást a kisebbségek védelmének ügyében. A főtanács május 1-jei ülésén Wilson kezdeményezésére létrehozták az Űj államok és kisebbségek nevet viselő bizottságot, amely már másnapra javaslatot készített arról, hogy a német békeszerződéssel egy időben Lengyelországgal alá kell majd íratni a területéhez csatolt kisebbségek védelmét garantáló szerződést. Május végén ugyanezt a kötelezettséget Csehszlovákiára is kiterjesztették. Ez a két kisebbségvédelmi szerződésre történő utalás bekerült a versailles-i német békeszerződésbe. A bizottság meglehetősen kreatív tevékenységet végzett, igen rövid időn belül pontos képet alkotott az új és vesztes államok kisebbségeinek helyzetéről, a nemzetközi szabályozásnak alávetett állampolgársági, nyelvhasználati, oktatási, felekezeti jogokról. Javasolták, hogy a kisebbségvédelmi szerződésre Lengyelország és Csehszlovákia mellett kötelezzék Jugoszláviát, Romániát és Görögországot is. A vesztes államokban pedig a kisebbségvédelmi szerződés szövege kerüljön bele a velük kötött békeszerződésbe. A rendkívül gyorsan és hatékonyan dolgozó bizottság ugyanakkor kezdettől fogva kizárta a területi autonómiaformák alkalmazásának lehetőségét, mondván, hogy az új államok helyzetét aligha lehet az állam az államban típusú autonómiákkal biztosítani. A kulturális autonómia lehetőségét elvben fenntartotta, például az erdélyi szászoknál és székelyeknél. A kisebbségi szerződések az új államok függetlenségének elismeréséből kiindulva kötelezi őket az élethez való jog és a szabadságjogok, az állampolgársági jogok nyelvi, feji vagy vallási különbségtétel nélküli biztosítására, az állampolgárság megválasztásának elismerésére, a törvény előtti egyenlőség, a polgári és a politikai jogok szavatolására. A szabad nyelvhasználatot mindazonáltal „a magánérintkezésre, a kereskedésre, a vallásgyakorlásra, a sajtóra és egyéb kiadványokra, valamint a nyilvános rendezvényekre, a bírósági eljárásra korlátozta. S ami talán a legfontosabb volt, a kisebbségek szabadon alapíthattak iskolákat, egyesületeket, s a nagyobb arányban koncentrálódó közösségek számára pedig az anyanyelven folyó alapiskolai oktatást is biztosította. A nagy számú lengyelországi zsidóság számára a zsidó iskolák megszervezésére, a vallási ünnepek megtartására is jogot adott. Emberarcú nacionalizmus A területi-tartományi autonómia bevezetését a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés egyedül Kárpátalja részére biztosította. Az igen kemény román ellenállás letörését követően, 1919. december 9-én aláírt román szerződésben pedig a már említett székely és szász közösségek számára írta elő a román állam ellenőrzése alatt „a helyi autonómiát iskolai és vallási ügyekben”. A bizottsági indoklás pedig kiemelte, hogy „a szász és székely enklávék léte Erdélyben kívánatossá teszi számukra kismértékű kulturális autonómia megadását, hogy közösségi tradíciójuk és erős lokális kötődésük harmonizálódjék az állami patriotizmussal, ahelyett, hogy konfliktusba kerüljenek azzal”. A népszövetségi eljárásrend alá került kisebbségvédelmi szerződések körül az 1920-as években hatalmas viták zajlottak. A panaszeljárás keretében a kisebbségi memorandumok százai próbálták a jogokat hatékonyan érvényesíteni. A kisebbségvédelmi rendszer sajnos végig igen alacsony hatásfokkal működött. Pedig elvben alkalmas lehetett volna arra, hogy az érintett államok jogrendjének részeként pozitív irányba tereljék a kisebbségi joggyakorlatot. A kelet-közép- és délkelet-európai nemzetállamok közül a legmesszebb kétségkívül Csehszlovákia jutott a kisebbségi jogok tekintetében. Ugyanakkor még a masaryki Első Köztársaság sem volt képes elszánni magát a szlovák és a kárpátaljai rutén autonómia megvalósítására, sem a 3,3 millió német, a közel nyolcszázezer magyar és a cseh-sziléziai lengyel kisebbség közösségi jogainak biztosítására. A csehszlovák demokrácia „emberarcú nacionalizmusa” képtelen volt a rendelkezésére álló húsz esztendő alatt érdemi integrációs folyamatokat elindítani a két kisebbségi nemzet, a szlovákok és a ruszinok, még kevésbé a három nagy lélekszámú nemzeti kisebbség körében. Mindez az 1938-1939. évi súlyos nemzetközi válság hónapjaiban előbb a szudétanémet kérdésnek Hider által Münchenben kikényszerített nemzetközi „megoldásához”, a szlovák és a ruszin autonómia kikiáltásához, a lengyel és a magyar többségű területek leválasztásához, végül az Első Köztársaság megszűnéséhez vezetett. Az „új Európa” belső rendszerhibáit nem sikerült békés eszközökkel kijavítani, ami a második világháború poklába taszította az egész térséget. Szarka László Az írás az NKFI „Kelet-középeurópai nanonalizmusok az első világháború éveiben” című kutatási program keretében készült. Nemzetállami alkotmányok Az 1920-ban elfogadott csehszlovák, lengyel, osztrák, az 1921. évi jugoszláv, illetve az 1923. évi román alkotmány azonban egységes nemzetállamként határozta meg az egyes országokat. Egyedül a csehszlovák alkotmány fogadta el és építette be, a nyelvi jogok tekintetében pedig részben meg is haladta a kisebbségvédelmi szerződéseket. Prága ezen kívül Ausztriával és Lengyelországgal kétoldalú kisebbségvédelmi szerződéseket is kötött Az 1921. június 28-i jugoszláviai alkotmány ezzel szemben igyekezett korlátozó értelmezést adni a kisebbségvédelmi szerződéseknek. Belgrád kezdettől fogva ellenezte a kisebbségi politikai pártok létrehozását, korlátozta az anyanyelvű oktatást és kulturális életet, nem tették lehetővé az országos kulturális és közművelődési egyesületek létrehozását. Ezzel együtt a jugoszlavizmus ideológiája még a csehszlovakizmusnál is zsákutcásabbnak bizonyult. Különösen horvát részről utasították el „jugoszláv nemzet" gondolatát, ami az ország összlakosságán belül kisebbséget alkotó szerbség pozícióit kezdettől fogva meggyöngítette. Az 1923. évi romániai alkotmány pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyta az ország nem román kisebbségi közösségeit. Pedig a több mint kétszeresére nőtt Román Királyság területén 1930-ban a népességnek mindössze 71,9 százaléka volt román. A romániai diszkriminatív és asszimilatív kisebbségpolitikai gyakorlat ellen az ország magyar, ukrán, zsidó, bolgár és orosz kisebbségei rövid tíz év alatt közel 50 beadványt nyújtottak be a népszövetségi kisebbségvédelmi panaszeljárás keretében.
