Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-27 / 98. szám
www.ujszo.com SZALON 2019. ÁPRILIS 27. Sajó László Húsvét után hogy elég! hogy elég! elég volt! (...) Legyen vége már! (..) Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! (...) Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra, Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! (Babits: Húsvét előtt) És kiköltözött a Dunára. Túl vagyunk, nézzünk hátra. (nagypéntek) K. Dezső a „Dunán”, a devidámeza csónakházban, szárazföldi kabinjában, + terasz. Jön vissza a vizesblokkból (vécé, mosdó, zuhanyzó, meleg víz), Guszti egy pontyot tisztít a parti csapnál, K. Dezső (jó rossz szokásához híven) valamit poénkodik, fénylő pikkelyek peregnek a pontyról (Ichtys, IX0YZ, ikhthüsz-. 1. a hal görög neve. 2. Krisztus-monogram, melynek betűi a keresztény hitvallás akrosztichonja: /(észousz) Affrisztosz) <9(eou) T(iosz) Zjótér) = Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó), megáll a kés, meghalt Laci. K. Dezső lassan fogja föl, a bérlőtárs a sor (útjelzőn: Kócsag utca) elejéről, ezért nem jöttek, ilyenkor már mindig kint vannak. Guszti felhívta a feleségét, Laci kórházban, ha jobban lesz, jövünk. Aztán újabb telefon, reggel 8-kor meghalt. Nagypénteken. Fájt az oldala, nem ment orvoshoz, februárban rálépett egy vaslemezre (villanyszerelő, de mindenhez értett), elesett, fajt a bordája, orvos, röntgen, valami tályog, ez fájt. (Ezek az alattomos valami tályogok.) Mért nem jött be, ember?! Azonnal műtét. Mondja Guszti, és felboncolja a pontyot, Vastagbél, vékonybél, katéter, tüdőgyulladás. Újabb műtét. Megállt a szíve. Ötször élesztették újra, ötször támadt fel, aztán. Guszti kidobja a ponty belsejét, ki-, lemossa. Laci felesége kijött a Dunára, és majd kint is marad, K. Dezső nem találkozott vele, majd. Az örök vidám Laci, mindig szólt nála a (jó) zene, most hallgat a terasz, a kabin. Ült kint a stégen, kisszéken, horgászott, mikor bejött, megittunk egy felest. És még egyet. Most egyedül iszom, kimegyek a stégre, telihold van, nagypénteki telihold. Egy hattyú úszik a Duna közepén, felrepül, elrepül a csőhíd felé. In memóriám. Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hatytyúm, szép emlékezet!... (nagyszombat) Apám szombaton halt meg, még éjfél és az őszi óraátállítás előtt, vasárnap reggel jött a hír (ez a „protokoll”). Temetés előtt még láthattam a „sírkamrában”, orra nagyobb lett, feküdt arccal a plafon (az ég?) felé. Simogattam a hűtőharmatos haját, csak azt, hozzá nem értem. Anyám az arcát is, homlokát. Sírt, én (és öcsém) nem. Aztán még egyszer láttam, az ajtórésben, többet nem fogom. Legközelebb és utoljára akkor, mikor földbe kísértük a hamut. Barátom édesapja is szombaton halt meg - mi ebben a különös? Hétfő, kedd, szerda - napok a Nagy Semmi ellen, különben bele is őrülnénk. Kell valami koordináta. Rend. Másodpercek, percek, napok, hetek, hónapok — karácsony, húsvét, karácsonyig tart a húsvét, húsvétig a karácsony. Ki van ez találva. És (de) valamikor (valamelyik nap) meg kell halni. Most és halálunk óráján. Apám karórája, amit anyámtól kaptam, két és fél évig még járt, nemrég állt meg, háromnegyed kilenckor. Reggel, este? Nem mindegy? Az örökkévalóságban? Az örökké valóságban. Hét hónap alatt (mi az a hét hónap, az örökké valóságban) halt meg Balmazújvárosról Marika és Lenke néni, Pista és Jani bácsi. Először Marika néni, a hajdúszoboszlói nyugdíjasotthonban, 88 évesen (megnyugszik az ember, hát igen, ebben a korban...), agyvérzés. Aztán Lenke néni, a húga, otthon elesett az udvaron, debreceni klinika, ott. Pista bácsi hat hónappal felesége, Marika néni után, 94 évesen, ő is a hajdúszoboszlói nyugdíjasotthonban. A halál oka: végelgyengülés. Végül Lenke néni férje, Jani bácsi, felesége halála után öt és fél hónappal. Miért írom ezt, lajstromozom a halottakat? Mert nagyszombat van, s határtalan az Élet. (húsvétvasárnap) Hajnal van, K. Dezső ébren, a mellette lévő ágyon édesanyja alszik, nehezen lélegezve, arccal a plafon (az ég?) felé, K. Dezső nézi. Locsolkodni jött, látogatóba. Kimegy, hugyozik, vissza, a szokásos hajnali menetrend. Édesanyja is felkel, kimegy (kelj fel, és járj!), visszajön, betakarja a fiát, aki dühösen ledobja a takarót, meleg van, fütenek. Hallgatja édesanyja lélegzését, ez jó. Feltámadás nincs, élet van. Reggel édesanyja öltözik, leveszi a hálóinget, K. Dezső nézi sovány hátát - illik ezt? Nézi, megfigyelő, K. [föl(d)mérő] Dezső. Kívülálló. Dehogy is, hozzátartozó, jól titkolja. A falon, szemben esküvői kép, balra édesapja arcképe, ez volt kint a ravatalon is. De húsvétvasárnap van. Föltámadtam, jaj, fiitámadtam. K. Dezső kimegy, már mindenki az asztalnál, köszöntik, feltámadott az Úr!, válaszol, valóban feltámadottSonka, torma, tojás, kalács, ahogy kell. Délelőtt bemegy édesanyja szobájába - karosszékben ül a tévé előtt, két kezében távkapcsolót szorongat, fejét lehajtva alszik. A tévében Sport 1, a Düsseldorf labdarúgócsapatának sportorvosáról nyilatkoznak elégedetten a labdarúgók, anyám nem látja. Ebédre húsleves csigatésztával, szabolcsi (édes) töltött káposzta, rántott húsok, sütemények Vacsorára a reggeli. (húsvéthétfő) Meglocsolja édesanyját, hajtsd le szépen a fejedet, aki persze bepakol, vigyél mézet is, tiltakozik az télen keU, és nehéz, de viszi azt is. Taxival az állomásra, csak Hatvanig van helyjegy, na, nem elég, hogy át kell szállni vonatpódó buszra, sebaj, megoldom. A vonaton elbóbiskol, és azt álmodja: Tolcsván van, húsvéthétfőn, Dezső bácsiéknál kezd, hubertus, bor, sütik; aztán a többi ismerős, Mariska néni az iskolában, itt is terített asztal, és a kertben, a köszméte (itt így mondják az egrest) bokor alatt leterítve a pokróc, alszik, kipiheni az eddigieket, aztán tovább, a Lógerra (első) szerelméhez; és álmában nincs ott a vőlegény, kap egy piros tojást és egy fényes egyforintost. Hatvannál ébred föl, átszállás, előkészít egy ötszázast, ez a helyjegyem, de a kalauzt nem kell (nem lehet) megvesztegetni, megnézem, van-e szabad hely van, nem is egy (sokan maradtak helyjegy nélkül), válogathat, leül a legcsinosabb hölgy mellé. És megállapítja, nemcsak a Combinón, hanem a vonatpódón is ő legöregebb. A Keletiben (még egy) vonat, és már nagyon kell hugyoznia - felszáll, zárva mindkét vécé, mit tehet, le, és mint aki a sínek közé... Szemben egy mozdony, vezetővel, nem dudál. Nézi a fogyó holdat. Kalauznő jön, mutatja a jegyét, ilyet még úgyse látott, a hölgy olvassa, Kazincbarcika-Pesterzsébet; leszáll, a kabinban kipakol, a parti csapnál fogat mos - egy hattyú úszik a Duna közepén, felrepül, elrepül a csőhíd felé. Ó, drága hattyúk, / csóktól ittasult / koponyátok bukjon / józanító, szent vízbe. A szövegben Petőfi-, Ady-, Kosztolányi-, Hölderlin- (Tandori Dezső firdításában) és bibliai idézetek. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XII. M egesküdtem ugyan, mint oly sokkor, hogy nem veszek könyveket, be sem teszem a lábam a könyvesboltba, egyébként is light traveler vagyok, nincs hely a hátizsákomban kacatoknak, pogygyászért pedig nem fizetek pluszköltséget a repülőjegyem mellé. Van nekem éppen elég olvasadan könyvem, éppen elég nyelven, amelyeket úgysem fogok sosem érteni, már a magamét is csak törve beszélem. Pedig itt van a kedvenc antikváriumom az Odéon tér sarkán, ahol az elegáns idős úr mindig apró kockás sálat visel az ingje gallérjában (tipikus párizsi sikk), és ráadásul érthetően beszéli anyanyelvét (az öregek valahogy mindig érthetőbben beszélnek), amelyen én leginkább csak muszájból mondom el a szükséges minimumot - szándék, szerző, könyveim, köszönet. Két percre van innét, gondolom, míg battyogok a rue de Vaguirardon, háromra pedig a Gibert Joseph a Boul’ Mich’-en, az az igazi ötemeletes könyvkánaán, ott még beszélni sem kell, csak bóklászni, mint egy túriban. Ellenállok a kísértésnek, élvezem a kora őszi napfényt, elmegyek a Szenátus előtt, feltűnik a Luxembourg-kert zöldje a kerítés mögött, és egyszerre csak nem tudok továbblépni. Egy angol könyvesbolt kirakata előtt értem meg, a Sátán beszéli a nyelvem. Csak a paraszt megy könyv nélkül a Luxembourgkertbe, súgja a fiilembe, már ha egyedül van, megfosztva a gáláns társalgás lehetőségétől. Parasztra pedig az úri kertben nincs szük-Én eddig valahogy mindig azt hittem, ebben a városban csak azok a költők éheznek, akik keletről jöttek. ség, vannak ott kertészek elegen, a pálmák alatt feketék vágják egyenletesre halk gépekkel a füvet, a Panteon felé nyíló kapu kolonizációra és rabszolgaságra emlékező szobra óriás láncszemekből álló plasztikája alól pedig uniformisos rebeu-k hárítják a felgyülemlett leveleket. Kelet-európai paraszt vagyok, nem érdekel, felelem a nyelv sátánjának, .hagymát kapálni megyek, méghozzá tíz ujjal a kert antikizáló szökőkútja alá, hogy teremjen is valami igazán ebben a burzsujparadicsomban! De a kirakat pompája lefegyverzi az érzékeim. Belépek a piros taligáról elnevezett könyvesboltba. Párizsról igen, de nem útikönyvre gondolok, valami irodalmi dologra, semmi travel guide. Esedeg, hogy hogyan látják a költők a Várost. Próbálom leírni az elárusítónőnek, hogy mit keresek, bár számomra sem világos, legalább beszél (get)em a nyelvét. Megértőén mosolyog, haja derékig ér, látszik, a beatkorszakban volt fiatal. Érti, de szabadkozik, hogy pont most kevés a könyve, árut vár. De azért ajánl. But you are a writer also, am I right? Kiszúrta, beszélgetésbe bonyolódunk. Yes, I was in Slovakia once, in... Prievidza. Meglepettségem nem rejtem véka alá. Fejemben megszólal a Karpina slágere, amely halhatadanná tette e város nevét. Milyen pontosan ejti ki a neveket, Meciarét is például! Mondom, hogy hippi, ismeri Peter Lipát, exférje zenész, vele járt a kilencvenes években Szlovákiában, after the velvet revolution, fogalmaz, először hallom e kifejezést angolul, milyen szép. Zavartan próbálom meggyőzni, hogy azóta sok minden változott, miközben Kuciakra gondolok. Igen, Pozsony is, mondom, igen, ott éltem, bár most Szarajevóban. S ott milyen? Nem először jársz Párizsban, igaz? O már tíz éve itt van. Mondatok köreit járjuk, miközben kiválasztom Gertrude Stein Paris France és E. Hemingway A Moveable Feast (Vándorünnep) című könyvét. Good choice. Úgy döntöttem, amerikai intellectual travelerre játszom. Igen, átmegyek kicsit a Luxembourgba olvasni, mutatok a kirakaton, úton, kerítésen túli lombokra. Csak a magányos ember olvas, jut eszembe. Az elveszett nemzedék Párizsa - állítólag Stein nevezte őket így - kettőjükön túl Ezra Pound, Scott Fitzgerald, John dos Passos, Ford Madox Ford és a The Transladantic Review, Stein szalonja, és Sylvia Beach Shakespeare and Company könyvesboltja és kiadója. Utóbbi nem azonos a maival, a Notre- Dame-mal szembeni turistaparadicsommal, eredetileg itt volt kétsaroknyira. A Hemingway-könyv borítóján az a kép szerepel, amelyen a bolt bejárata előtt áll az író. Bár itt már idősebb, biztosan későbbi, mint amikor itt élt, gondolom, míg a terminál fölé tartom a bankkártyám. A húszas évek első felében még fiatalemberként senki sem ismerte, cikkeket írogatott, igyekezett fiiggedenedni, szabadúszni. Kellemes olvasást, nyújtja át a szatyrpm. Mellesleg, Gertrud Stein ott szokta sétáltatni a kutyáját, Hemingwaynek is szokásos megállóhelye volt, útban Stein szalonjába a rue de Fleures-ön - ez is pár saroknyira van. De amit a könyvben nem fog elolvasni, folytatja Joan (ezt a nevet adtam neki), azt egy kedves anekdota meséli el. Egy krízisidőszakban éppen a Luxembourg-kert mentette meg az éhezéstől Hemingwayt. Fiát, az akkor tán egyéves Bumbyt tolta kocsiban a kertben, amikor eszébe jutott a zseniális ödet, hogyan szerezzen valami kaját, amelyet hazavihet Hadley-nek. Csak egy zacskó magvat kellett szerezni, arra már odaszállták a galambok, s akkor csak le kell lepni őket, és nyekk, és mehet szépen becsomagolva a kocsi alá. A parkőrök, ezt jól kifigyelte, négykor, a váltás idején elmennek egy pohárkára a közeli bisztróba. Aztán hazatolta Bumbyt, és alatta a bebugyolált galambtetemeket. Én eddig valahogy mindig azt hittem, ebben a városban csak azok a költők éheznek, akik keletről jöttek - ez már csak jóval később jut eszembe a parkban, miután elmélyültem a könyvben. S a galambos sztorit persze nem, de a nyolcadik, Hunger Was Good Discipline című fejezetben megtalálom a problémát. Sétaként írja meg, az Obszervatóriumtól indul, akár én a múltkor, majd a kerten át, s pontosan leírja, merre kell tovább haladni anélkül, hogy illatozó étterembe vagy boulangerie-be ütközzön az ember (me Férou a Saint Sulpice tér felé). Betér Sylvia Beach könyvesboltjába is, aki arról faggatja, eleget eszik-e, olyan sovány, mi volt ebédre, még nem vagyok éhes, feleli ő, micsoda, délután háromkor, kérdezi Sylvia. Az éhség útja, amelyet az ebéd nélküli napok szigorának tapasztalata állapított meg. Azt kellene végigjárnom, korog a gyomrom, és mindjárt három. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
