Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-27 / 98. szám
Sajó László tárcája a Szalonban 2019. április 27., szombat, 13. évfolyam, 17. szám Nemzeti elv kontra hatalmi politika Brit Balkán-politika az I. világháborúban, 1914—1918 A brit politika alapvetései Nagy-Britannia számára hagyományosan nem Közép-Európa, hanem a Balkán jelentette a keletközép-európai prioritást. Az első világháborúban hozott döntéseit, miként mindig is elsősorban saját nagyhatalmi érdekei befolyásolták, ami ekkor ténylegesen a háború megnyerésének biztosítását jelentette. Ehhez a nagyon is reálpolitikai megfontoláshoz új elemként társult a helyenként ideológiai körítésként, máskor tényleges szempontként alkalmazott nemzeti elv megjelenése. n A háború első évében, London, összhangban a vele szövetséges többi nagyhatalom elképzelésével, a területek osztogatását a Balkánon a Balkánszövetség megújítására kívánta felhasználni. London a kezdetektől következetesen a nemzeti elv érvényre juttatásának szükségességét hirdette, hangsúlyozva, hogy Őfelsége kormányának elsődleges háborús célja, hogy Európa valamennyi állama, kicsik és nagyok egyaránt biztosítva legyenek afelől, hogy nemzeti fejlődésük ne szenvedjen csorbát és az szabadon bontakozhasson ki. Ebből következően Nagy-Britannia számára egyedül az a béke volt elfogadható, amely biztosítja a - nemzeti aspirációk megvalósítását szavatoló - tartós béke feltételeit. Ez természetesen elsősorban a kis államok számára jelentett ösztönző erőt, de potenciálisan benne rejlett annak a lehetősége is, hogy a vele szemben álló soknemzetiségű birodalmak, mint Ausztria-Magyarország, az Oszmán Birodalom nemzetiségeit is megnyerje a maga számára. A háború első évében ez mindenekelőtt a hezitáló Olaszország csatlakozását, az ország semlegességét figyelmen kívül hagyva letiprott Belgium kitartásának erősítését, illetve nem utolsósorban a még semleges balkáni nemzetállamok megnyerését szolgálta. A nemzetiségi elv a brit politikai elit részére kitűnő eszköz volt olyan területek jövőbeni rendezésére, melyek vonatkozásában Nagy-Brittjpniának nem voltak különösebb érdekei, például a Balkánon. A brit külpolitika irányítói hamar felismerték, hogy a balkáni problémák gyökerét az egymással ütköző nacionalizmusok jelentették, a nemzed elv balkáni alkalmazása kettős haszonnal kecsegtetett. Megfelelő ideológiai hátteret kínált a szerb, román, görög területi követelések sikeres kielégítéséhez, a súlyos bolgár-szerb, román-bolgár, magyar-román stb. ellentétek hoszszú távú rendezéséhez. Egyúttal biztos utat jelentett a megcélzott semleges államoknak az antant oldalára csábításához. Senki számára nem lehetett kétséges azonban, vagy csak a végletekig naivok számára, hogy amikor nemzeti elv alkalmazása ütközik a stratégiai szükségszerűség érdekeivel, mindig az utóbbi kerekedik felül a végső politikai irányvonal kialakításánál. A brit politika a háború kezdetén óvakodott a definiált kötelezettségvállalásoktól, amelyek megkötötték volna kezeit. Ezt megtehette mindaddig, amíg a háború nem ért el olyan szintet, hogy új szövetségesek megnyerése a háború megnyerésének záloga lett, ami pedig nagyon hamar bekövetkezett, már 1914 végén. Ekkor értelemszerűen Nagy-Britannia is feladni kényszerült ezt a kényelmes hozzáállást, és a balkáni területi adok-kapok során Londonnak is kötelezettséget kellett vállalnia egyik-másik terület háború utáni sorsa vonatkozásában. A háború első évében, London, összhangban a vele szövetséges többi nagyhatalom elképzelésével, a területek osztogatását a Balkánon a Balkánszövetség megújítására kívánta felhasználni. Ebben az elképzelésben Szerbia mellett Bulgária, Románia és Görögország is egységfrontba tömörülve gátolták volna meg a központi hatalmak délkeleti irányú terjeszkedését és kapcsolatfelvételét szövetségesükkel, az Oszmán Birodalommal. Ennek a szövetségnek az ismételt létrejöttéhez elsősorban azt az államot kellett meggyőzni a társulás előnyeiről, amely a második balkáni háborúban a rövidebbet húzta. Bulgáriát ugyanis szomszédjai egytől egyig megfosztották az általa jogosan sajátjának tekintett területeitől. Ez a próbálkozás azonbanleleve kudarcra volt ítélve, mert a megcsonkított és sértett Bulgária részére az antanthatalmak jóval kevesebbet tudtak ígérni potenciális szövetségesei rovására, mint a központi hatalmak. David Lloyd George (1863-1945) brit liberális politikus, államférfi, 1916 novemberétől Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki országát képviselte a párizsi békekonferencián. A konferencián Franciaország képviselőivel összevetve mérsékeltebb békefeltételek alkalmazásáért szállt síkra. Magyar szempontból legtöbbet idézett álláspontját 1920-ban fejtette ki: „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.f...] Nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását." Szerb kérdés vagy délszláv megoldás A brit Balkán- és Kelet-Európa-politika alakulásánál fontos tisztában lennünk azzal, hogy míg a művelt brit közép- és felső rétegeknek Kelet- és Közép-Európa vonatkozásában csak-csak voltak alapismeretei, a Balkán-félsziget tekintetében ezt korántsem lehetett Robert William Seton-Watson (1879-1951) skót származású brit történész, újságíró, publicista, a századfordulón a tekintélyes brit hetilap, a Spectator bécsi tudósítója. A kezdetben magyarbarátságáról ismert történész fokozatosan szembefordult a magyarokkal, a magyar oligarchia erőszakos magyarosító politikáját hibáztatva a dualista állam belpolitikai stabilitásának aláaknázásáért, és egyre erőteljesebben kötődött a Monarchia nemzetiségi, mindenekelőtt délszláv politikusaihoz. A New Europe szerkesztőjeként jelentősége a Monarchia felbomlasztásában, majd a háború utáni rendezésben rendkívül jelentős. Seton-Watson ugyan nem tartozott a brit békedelegáció tagjai közé, ám Wickhem Steeddel együtt Párizsban tartózkodott, s a háttérben továbbra is igen aktív tevékenységet fejtett ki. „Nemcsak a brit delegátusokat és szakértőket orientálták, hanem a román, szerb és csehszlovák küldötteket is tanácsokkal látták el. [...] ők ketten - írja róluk egy brit diplomáciatörténész - úgy működtek, mint a nem hivatalos, de hatékony leszámítoló bank, amelyen keresztül bonyolódtak a lengyelek, csehek, szlovákok, rutének, románok és délszlávok ügyei."
