Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

2019-04-25 / 96. szám

181 SPORT 2019. április 25.1 www.ujszo.com A 75 éves Vencel minden vágya teljesült (Képarchívum) SZABÓ ZOLTÁN Alexander Vencel, aki 40 éve KEK-et nyert a pozsonyi Slovan futballcsapatával, februárban ünnepelte 75. születésnapját. Az egykori 25- szörös csehszlovák válogatott kapus idén márciusban ünnepélyesen megnyitotta az újjáépített téglamezei stadiont, és beválasztották a Hírességek Csarnokába is. A sikeres pályafutásáról magyarul beszélgettünk a deáki származású Vencellel. Mikor és hol kezdte a pályafutá­sát? Édesapám vasutas volt, ezért oda költöztünk, ahová őt helyezték. így születtem én a mai Románia területén levő Nagyilván. Utána Vágsellyére kerültünk, közvetlenül előttünk, az állomás melletti területen bátyámmal együtt nagy focicsatákat vívtunk töb­bek között a Jankech fivérekkel (kö­zülük Jozef később a szlovák válo­gatottat is irányította - a szerk. megj.) is. Mivel magas növésű voltam, en­gem küldtek a kapuba. Megszerettem a kapusposztot, és miután Deákira költöztünk, rendszeresen védtem a diákcsapatban. 13 évesen felkerül­tem az ifibe, sosem. felejtem, hogy egyszer Léván hét gólt kaptam, s az egész utat végigsírtam, pedig nem te­hettem a gólokról. Aztán egy érsek­újvári tornán felfigyelt rám a II. ifjú­sági ligában szereplő Dimitrovka já­tékosmegfigyelője. Simán ment az átigazolása? Egyáltalán nem. Mivel jó tanuló voltam, szüleim azt akarták, hogy kö­zépiskolában tanuljak tovább, a Di­­mitrovkánál pedig csak inasiskolát ajánlottak. Szerencsére édesapám mellém állt, így Pozsonyba kerültem, ahol kezdettől fogva én álltam a ka­puban. 1961 februáijában a Slovan­­ifivel játszottunk barátságos meccset, jól ment a védés, a találkozó után oda­jött hozzám Leopold St’astny, az ég­színkék felnőttcsapat edzője, és azt mondta: „Nem leszel te sokáig a Di­­mitrovkánál, hanem jössz hozzánk. Schrojf mellett a helyed.” Alig tud­tam szóhoz jutni... Simán megnyer­tük a II. ligát, és nem sokkal később egyesültünk a Slovannal, ahová nyolc játékostársammal együtt kerültem. Mikor mutatkozott be a Slovan­­ban? Az 1962-es vb alatt - Schrojf Chi­lében volt az ezüstérmet nyert cseh­szlovák válogatottal - Közép-európai Kupa-meccset játszottunk a Honvéd­del a Népstadionban, és 18 évesen St’astny engem küldött a kapuba. Elé­gedett volt velem, így a Bologna és a belgrádi Partizán ellen is én védtem. Szerepeltem a nem hivatalos U 18-as Eb-n is, ott bronzérmesek lettünk. Hogyan került Komáromba? Sf astny ajánlotta, hogy minél előbb vonuljak be, mert a chilei vb legjobb kapusának választott Schrojf mellett csak a cserepadot koptatnám. Ezért javaslatára 18 esztendősen a II. ligás komáromi Duklához kerültem, ahol rendszeresen védtem, és fantasztikus két évet töltöttem. Közben a nemzet­közi tornákon a prágai Dukla kapu­saként szerepeltem. Miként sikerült kiszorítania a vb­­hős Schrojfot? Leszereíésem után egy ideig még tartalék voltam a Slovannál, de így is három bajnokin én védhettem. 1965 tavasza nem volt sikeres Vildo szá­mára, a románok és a portugálok el­leni vb-selejtezőkön az ő hibáját kö­vetően vesztett l:0-ra a válogatott, Václav Jíra szövetségi kapitány le­mondott, és utódja, Jozef Marko már nem számított Schrojfra, akinek a Slovanban sem ment, a Sparta ellen például 5:1 -re vezettünk, és végül 5:4 lett a végeredmény. Ez volt Vildo hattyúdala az égszínkékeknél, ez­után 1974-ig sérülés miatt összesen csak 6 meccsen hiányoztam a kez­dőből. De nemcsak a klubcsapatban, hanem a válogatottban is én lettem Schrojf utódja, mert mindössze ki­lenc bajnoki mérkőzés után Romá­niában magamra ölthettem a címeres mezt. Bukarestben és Lisszabonban sem kaptam gólt, de sajnos, a rossz rajt miatt elúszott az angliai vb­­szereplés. Májusban lesz ötven éve annak, hogy a Slovan a bázeli KEK- döntőben legyőzte a sokkal esélye­sebb Barcelonát. Ennyi idő távla­tából miként emlékszik a kupame­netelésre? Felejthetetlen pillanatokat éltünk át, pályafutásom csúcsának tartom, hogy 1969-ben elhódítottuk az akko­ri második számú európai trófeát, a Kupagyőztesek Európa Kupáját. 1968 őszén kivertük a jugoszláv Bort és a Portót. Januárban hathetes ar­gentínai túrára indultunk, ezalatt na­gyon összerázódott a társaság. Hogy jól ment a játék, azt az is bizonyítja, hogy 2:l-re legyőztük a Világkupa­győztes Estudiantest. Röviddel a to­rinói meccs előtt jöttünk haza Dél- Amerikából, végig kiválóan véde­keztünk, s a hajrában Karol Jokl 28 méterről kipókhálózta a felső sarkot. Pozsonyban egygólos előnyünk tu­datában taktikusan futballoztunk, s 2:1-re nyertünk, pedig Hrdlicka ki­állítása miatt 60 percig emberhát­rány ban j átszőttünk. Miként hangoltak a fináléra? Bázelben egy szerény szállodában laktunk, hétfon csak az edzőpályán gyakoroltunk, mert a mérkőzés hely­színén az egyórás tréning 1000 svájci frankba került. Másnap már az UEFA szabályai szerint kipróbálhat­tuk a játékteret. Az esélytelenek nyu­galmával készültünk, a külföldi új­ságírók fütyültek ránk, a lapok csak a Barcelonáról áradoztak, így edzőnk, Alexander Vencel Született: 1944. február 8- án, Nagyilván Posztja: kapus Klubjai: Diakovce, Dimitrov Bratislava (1958-1960), Slovan Bratislava (1960- 1962), Dukla Komárno (1962-1964), Slovan Bra­tislava (1965-1977), FCNit­­ra (1977-1978), Slovan Wien (1980-1982) Válogatott meccsek száma: 25(1965-1977) Legnagyobb sikerei: KEK-győztes (1969), Európa­­bajnok (1976), csehszlovák bajnok (1970,1974,1975), Csehszlovák Kupa-győztes (1968,1974), Szlovák Kupa­győztes (1970, 1972,1974, 1976) Alexander Vencel fénykorában Michal Vicán sajtótájékoztatója is csak két percig tartott, a csapatkapi­tány Horváthtól semmit sem kérdez­tek a toliforgatók. Mesterünk csak azt hangoztatta: „Ez jó nekünk, a kata­lánok már kupagyőztesnek érzik ma­gukat. Meglephetjük őket.” Hogyan látta a döntőt? Meglepően nyugodt voltam, de társaim sem látszottak feszültnek. Rakétarajtot vettünk, hiszen Cvetler már az első percben gólt lőtt. Nem so­káig örülhettünk, mert Hrivnák hibá­ja után egyenlített a Barca. Szeren­csére középhátvédünk parádés talá­lattal jóvátette hibáját. Sőt, a félidő hajrájában Jokl mesteri passza után már 3:1 -re vezettünk. Szünet után vi­szont egykapuztak a katalánok, s még ma is bosszant, hogy Rexach szögle­te a hálómban kötött ki. Akkoriban nem játszottunk villanyfényes meccseket, s a fény egy pillanatra el­vakított, így csak későn láttam meg a labdát. A gólvonalon álló Zlocha ugyan kifejelhette volna, ám biztos volt benne, hogy elérem a labdát. Na­gyon szégyelltem magam a szarvas­hibámért, de szerencsére néhány bra­vúros védés után valamelyest meg­nyugodtam. Utána sem unatkoztam, ám szerencsére megúsztam gól nél­kül. A 91. percben, miután hárítottam Zaldua lövését, a bíró lefújta a meccset. Gyorsan a mezem alá dug­tam a labdát, s rohantam volna vele az öltözőbe, ma is ez a legértékesebb ereklyém. Milyen volt a hazai fogadtatás? Egyszerűen fantasztikus. A határ­tól minden egyes futballistát nyitott taxi vitt a városon keresztül, majd 30 ezer szurkoló előtt a téglamezei sta­dionban folytatódott az ünneplés. Ha erre gondolok, még ma is elérzéke­­nyülök. Ezután fogadott bennünket Peter Colotka szlovák kormányfő, alig akart elengedni bennünket. Reg­gelig tartott a dáridó, Horváthtal, Zlochával, Jokllal és Ján Capkoviccsal szinte úgy szöktünk el, mert nekünk csatlakoznunk kellett a budapesti vb-selejtezőre készülő ke­rethez. Gyorsvonattal utaztunk a vá­logatott után Magyarországra. Hogyan gondol vissza a népsta­dionbeli meccsre? Szikorával együtt csak mi ketten beszéltünk magyarul, állandóan minket faggattak a helyi újságírók. Aztán a meccs előtt sorra jelentek meg a cikkek arról, hogy magyar érzelmű vagyok... Hiába védtem jól, nem tudtam megakadályozni a haza­iak 2:0-s győzelmét. A találkozó után a cseh vezetők a fejemhez vágták, hogy miket írtak rólam a magyar la­pok, ennek tulajdonítható, hogy utá­na már jóval kevesebb lehetőséget kaptam a nemzeti csapatban, s 38 íz­ben csak tartalékkapusként számítot­tak rám. Miért nem ön védett a prágai meccsen? Pár nappal a meccs előtt Jozef Marko szövetségi kapitány félrehí­vott, s szó szerint ezt mondta: „Sanyi, ne haragudj, nem állíthatlak be a kez­dőcsapatba, amelybe nyolc szlovákot jelöltem. Ha téged is beteszlek, azon­nal kirúgnak...” Milyen emlékei vannak a sors­döntő marseille-i ütközetről? Az első pillanattól látszott, hogy valami nincs rendben a magyarok­nál. A kispadról is érződött csapa­tunk elszántsága, bíztunk benne, hogy nyerünk. Jókor, az első félidő végén jött a 11-es, amelyet Kvasnák biztosan értékesített. A szünetben Marko megdicsérte a játékosokat, s kérte, hogy továbbra is nyugodtan játszanak. A szünet után, főleg Fran­­to Vesely gólját követően kimondot­tan szárnyalt a csapat, és szép gólokat lőtt. Egyszerűen padlón voltak a ma­gyarok. 4:0-s vezetésnél Marko kapitány a magyarok büntetője előtt milyen utasítással küldte a kapuba? Négy tizenegyest hárítottam az őszi szezonban, így bíztam magamban. Jozef Marko nem azt mondta, véd­jem ki a büntetőt, hanem azt, azért küld pályára, hogy részesedjek a pré­miumból. Kocsis Lajos nem is adott esélyt nekem, a felső sarokba vágta a tizenegyest. Ezután a bíró rögtön le is fújta meccset, s egymás nyakába bo­rulva örültünk. Milyen volt az ünneplés, és mennyi jutalmat kaptak? A hivatalos vacsorán mindössze egy órát időztünk, utána a Puma vál­lalat rendezett nagy bulit, amelyen alaposan elengedtük magunkat. Ké­sőbb meglepődve tapasztaltuk, hogy több magyar, többnyire újpesti focis­ta - a bizonytalanul védő Szentmi­­hályi biztosan ott volt - is meghívást kapott. Néhány whisky után már együtt énekeltük az „Az a szép, az a szép” kezdetű nótát. Ami a prémiu­mot illeti, ezer dollárt ígértek a győ­zelemért, ami 70 ezer koronának fe­lelt meg, de végül csak 16 ezer koro­nát kaptunk. Mi az oka, hogy rosszul sikerült a mexikói vb? Hiába kérte Jozef Marko, hogy a vb előtt szakítsák meg a bajnokságot, er­ről hallani sem akartak az illetékesek, így erőltetett menetben zajlott a pont­­vadászat. Ráadásul, mivel a Marseille-ben kiállított Petrás há­rommeccses eltiltást kapott, három válogatott találkozót is játszottunk a torna előtt. Utolsó csapatként, na­gyon fáradtan érkeztünk a vb-re, nem volt idő az akklimatizálódásra. Az el­ső félidőkben még úgy-ahogy bírtuk, de a szünetekben többen hánytak, és alig tudtak felállni a folytatásra. A ro­mánok ellen én védtem, ezzel valóra vált az egyik álmom. Kár, hogy mindhárom meccsünket elvesztettük, de Lucescuék mellett a világbajnok brazilok és a címvédő angolok voltak az ellenfeleink. Nem sajnálja, hogy a kecsegtető ajánlatok ellenére nem szerződhe­tett külföldre? Akkoriban olyan időket éltünk, hogy csak úgy igazolhattunk külföld­re, ha emigrálunk. Több nyugati csa­pat is megkeresett, de fel sem merült bennem, hogy illegálisan elhagyjam az országot. Röviddel az 1974-es vb előtt a riói Maracana Stadionban a brazilokkal játszottunk, jó napot fog­tam ki, a hazaiak csak a hajrában lőtt lesgóllal nyertek 1:0-ra. A meccs után dicshimnuszokat zengett rólam a brazil a sajtó, és a Botafogo rendkívül kedvező ajánlatot tett. A Slovan ve­zetői is beleegyeztek a klubcserébe, hiszen akkoriban újították fel a sta­diont, és az értem kapott pénz nagyon jól jött volna a számukra. A futball- és a sportszövetségnek sem volt ellen­vetése, Peter Colotka szlovák kor­mányfő is támogatott, ám mivel Bra­zíliában katonai junta uralkodott, a párt központi bizottsága nem adta ál­dását arra, hogy a Botafogóhoz szer­ződjek. Harminckét évesen Európa­­bajnok lett. Bár egyetlen meccsen sem védtem, de büszke vagyok arra, hogy tagja le­hettem annak a fantasztikus 1976-os együttesnek. Remek csapatot ková­csolt össze a Václav Jezek, Jozef Venglos kettős. Kapus kollégám, Ivó Viktor pedig kirobbanó formában védett. Miután befejezte a pályafutását, sokáig edzősködött. Nagy örömmel foglalkoztam a ka­pusokkal, egy rövid dunaszerdahelyi kitérőt követően végig a Slovannál dolgoztam. A klubtulajdonos kérésé­re néhány meccsen még az A csapa­tot is irányítottam. Megtiszteltetés­nek tartom, hogy a válogatottnál is te­vékenykedhettem. Hetvennégy éve­sen egészségi okok miatt hagytam abba az edzősködést. Elégedett a pályafutásával? Nagyon, hiszen minden vágyam teljesült. A Slovannal KEK-et és baj­nokságokat nyertem, a válogatottal pedig Európa-bajnokságot, és véd­tem az 1970-es vb-n. Bravúrnak szá­mít, hogy 134 csehszlovák élvonal­beli bajnokin nem kaptam gólt. Edzőként is sikeres voltam, kapus­trénerként többszörös bajnok voltam, tanítványaim közül sokan - köztük a fiam is - szép karriert fűtött be. Na­gyon emlékezetes marad számomra az idei március, amikor engem ért az a megtiszteltetés, hogy ünnepélyesen megnyithattam az újjáépített tégla­mezei stadiont, és beválasztottak a Hírességek Csarnokába.

Next

/
Thumbnails
Contents