Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-20 / 93. szám
14 programszinten, ám valódi változás az utóbbi években sem történt — elsősorban a probléma tudatosításának hiánya miatt. 2017-ben egy belső minisztériumi rendelkezésnek köszönhetően kikerült pár meat vasútállomásra a magyar helynévtábla, ezzel viszont le is zárult a folyamat — ki lett pipálva egy cél. Miközben a cél valójában nem ez volt. Ha a kedves olvasó elmegy például az érsekújvári állomásra, mit fog tapasztalni? Lát egy „Nővé Zámky - Érsekújvár” feliratot az állomás épületén, ám a peronokon csak szlovák nyelvű táblák találhatók, a késésekről csak szlovákul informálnak, a hangosbemondó szlovákul tájékoztat, a jegyárus, ha akar, nem kommunikál magyarul, a sor tetszőlegesen folytatható. A vonatállomások megnevezésének kétnyelvűsítése egy mélyebb változás első és szimbolikus lépcsőfoka kellene, hogy legyen - ami értelemszerűen a vasúton túl kiterjed az élet minden területére -, ám az aktuálisan kormányon lévő magyar politikai elit számára ez egy záróakkord volt. Kitették és ezzel részükről le is van zárva a történet, többet senki se akarjon, mert az telhetetlenség és provokáció. Ez egy alapvető mentalitásbeli problémát mutat, a feladat mélységének és szerkezetének meg nem értését vagy tudatos tagadását — véleményem szerint az előbbiről van szó. Az elmúlt harminc év világosan megmutatta, tűzoltással, tili-toli apró betűs változtatásokkal, a koalíciós társak által szűkén szabott részeredményekkel semmit sem érünk el. Ha a cél a megmaradás és a fejlődés, akkor ütemet kell váltani, teljesen más dimenziókban kell gondolkodni. Ezen a ponton meg kell említeni az értelmiség felelősségét is. A közbeszédből kikoptak a magyarság megmaradásával, fejlődésével kapcsolatos témák és viták, helyette sokszor pótproblémákkal foglalkozik a köz. Az egyik oldalon például a Szlovákiában sosem volt migránsokkal, a másikon az „orbáni diktatúrától” való rettegéssel vagy a putyini dezinformációval. Hány nyílt levél vagy vitairat fogalmazódott meg az elmúlt években a magyarságot érintő ügyekről, s mennyi olyan parciális témákban, amikre már most nem emlékszünk? Tévedés ne essék, az értelmiség feladata, hogy reagáljon a körülöttünk zajló eseményekre, ám ha saját problémáinkat sem tudjuk megfelelően artikulálni, az minimálisan aránytévesztést jelent. Dezillúzió Az utóbbi évtized egyik dermesztő tendenciája a csökkenő magyar szavazókedv. Az egyre kevesebb magyar közül egyre kevesebben mennek el szavazni. Ennek oka nem csak az elmaradó politikai ritmusváltásban keresendő, a csökkenő választási részvételre az 1989-es rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági változások is hatással lehettek. A tartalmi megrekedést egyebek mellett a felvidéki magyar társadalom dezillúziója is erősíthette. A kommunista rendszerben folyamatosan csökkent a magyarság aránya, a kisebbségi jogok szintje nem biztosította a közösség fennmaradását, északnak több forrás jutott, mint a magyarlakta régióknak. Az elmúlt harminc év egyik legszomorúbb tanulsága, hogy az alaptrendekben nem sikerült változást elérni. Sőt, a fogyás és a lemaradás ménéke még nőn is. A magyarság eltűnésének üteme 1991-2011 között gyorsabb, mint korábban, a dél-szlovákiai régió gazdasági lemaradása, kiüresedése és emiatt elöregedése, számos mikrorégió pauperizációja sokkal nagyobb mértékű, mint 1989 előtt, és északon továbbra is sokkal több az állami és ennek nyomán a magánbefektetés, mint délen. Ez nem azt jelenti, hogy a kommunista rendszer jobb vagy igazságosabb volt, számos változásnak megvan a racionális magyarázata (a szabadság például határnyitással járt, a meglévő gazdasági különbségek miatt pedig érvényesült a Nyugat elszívó hatása), ám a tények ettől még nem boldogítanak. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy ha a magyar érdekképviselet felkészültebb, az adott strukturális keretek között egyáltalán lett volna-e esélye sokkal jobb eredményre? Ezek a negatív változások egybeesnek a szélesebb nyugati és közép-európai jelenségekkel: általános demográfiai válság, a középosztály talajvesztése, a messiásvárásként megélt uniós csadakozás utáni viszonylag gyors kiábrándulás, a távlatibb társadalmi célok hiánya. A fend negatív magyar makrotrendek tudat alatt hatással lehetnek a politikai-társadalmi élet SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 20. :replőire is, bénítóan hatva, az libizmus irányába lökve őket. Ha pedig azt halljuk tőlük, a politika nem tud mindent megváltoztatni, részben igazuk is van. Az elmúlt harminc év egyik lényeges tanulsága pont az lehet, hogy a kisebbségi politika a maga korlátolt lehetőségei miatt - kormányzatban is csak kisebbik koalíciós társként jöhet számításba- nem tud olyan eredményt elérni, ami önmagában garanciát adhatna a magyar közösség megmaradásához. Ehhez szükség van a civil és a gazdasági szektor koordinált és stratégiavezérelt együttműködésére is, kihasználva a mindenkori magyarországi forrásokat. Ennek viszont alapfeltétele, hogy tudjuk, mit akarunk és hogy hogyan, mivel és kikkel lehet azt elérni. Utak az egységhez A politikai érdekképviselet önmagában nem mindenható, ám a parlamenti részvétel kulcsfontosságú. Most pedig ez került veszélybe. Elméleti szinten három forgatókönyv létezik, ám ezek közül csak egy járhat rövid időn belül sikerrel, s annak is sok a buktatója. A legideálisabb megoldás egy új, a jelenlegi két párt elhasználódott és leszerepelt országos politikusainak többségét zárójelbe tevő mozgalom lenne, ám ehhez nem látszik az emberanyag, kevés az idő, és sajnos, egy párt felfuttatásához források is kellenek. A másik lehetőség, hogy a Híd vagy az MKP a következő hónapokban megerősödik, és külön utakon maradva, megugorja az 5%-os küszöböt. Az MKP a 2016- os sikertelenség után rövid időre a klinikai halál állapotába került, ám aztán sikerült megmenteni a pártot és legalább az eddigi regionális eredményeket reprodukálni. Országos szinten viszont most a korábbi 110 ezres bázis megtartása is komoly kihívásnak tűnne, nemhogy a küszöb eléréséhez szükséges legalább 30 ezer pluszszavazat megszerzése. Ennek számos oka van, ám a legszembetűnőbb a tartalmi vákuum. A Híd kilátásairól a bevezetőben már esett szó: nincsenek www.ujszo.com tartalékok, amik a biztos 6-7%-os sávba szállítanák vissza a pártot. A szlovák választók jelentős része elment, 2020 márciusáig a megmaradtak többsége is elpárolog, a magyarok között pedig hosszabb ideje csökkenő tendenciájú a párt támogatottsága. Mindezekkel párhuzamosan a két brand (MKP, Bugár Béla) ereje is csökken. Olyan környezetben, ahol egyre kevésbé vonzók a klasszikus pártok, nő a gyors és meghökkentő válaszokat kínáló protestmozgalmak népszerűsége. A helyzetet tovább bonyolítja Simon Zsolt új pártjának megjelenése, amely tömegtámogatásra aligha fog szert tenni, ám az a pár tizedszázalék, amit majd elvisz, nagyon fog hiányozni az MKP-nak és a Hídnak. így hát marad a harmadik lehetőség, egy magyar listára boronálni azokat, akik csak egy kicsit is komolyan gondolják a magyar érdekképviselet 2020 utáni biztosítását - akár társadalmi, akár önös érdekből. A közös lista állítása és a kiegyezés nem új keletű vágya a felvidéki magyar társadalom többségének, ám beteljesülésére paradox módon a-legkomplikáltabb pillanatban kerülhet sor. 2012-ben vagy 2016-ban mind a két párt ellenzéki pozícióból, ugyanazokkal a szlovák partnerekkel egy oldalon állva, ugyanazt a Fico-páttot támadva várhatta a választásokat: most a Híd kormányból, az MKP parlamenten kívüli ellenzékből - ami növeli az ütközési felületet -, ráadásul előbbi a Smer-SNS-féle koalíció toxikus örökségével, gyorsan amortizálódó vezető szereplőkkel. A politikai logika azt diktálná, hogy ilyen helyzetben kell egymással szemben indulni, ám a túlélés logikája pont a fordítottját mondatja. Ketyeg az óra Nem elég egy koalíciókötés vagy közös lista, ha nem lesz mögötte tartalom és új, hiteles arcok. De leginkább tartalom. A felvidéki magyar emberek többsége úgy érzi, az utóbbi bő egy évtizedben az út szélén hagyták a magyar politikusok, akik cél nélküli lődörgést produkáltak a nagypolitikában. A korábbi bizalmat nehéz lesz visszaszerezni. Nem a konkrét pártprogram hiányzik, azt valóban senki sem olvassa, hanem a mondanivaló. A hiteles tartalmi elemek, amik alapján a választó bízhat benne, hogy a formálódó magyar blokk az ő érdekeit fogja védeni a pozsonyi parlamentben vagy a kormányban. Olyan elemek, amelyek nem pótmegoldásokat kínálnak, hanem a felvidéki magyar fejlődés mozaikképét rakják ki. A szlovmagy 2.0 nevű program. A május végi EP-választásokig nem várható közeledés a két (három) párt között, ám utána el kell indulnia a párbeszédnek. Ha másként nem megy, a honi magyar társadalom nyomásának hatására. Elvégre a politikusok nem magukat, hanem a közösséget akarják képviselni, akkor meg kell hallaniuk a társadalom hangját, fel kell ismerniük a közösség érdekeit! A meg nem egyezésnek és az ebből egyenesen következő 2020- as kudarcnak súlyos hosszú távú hatásai lennének. Az egyik legsúlyosabb, hogy várhatóan egy magyarok nélküli parlamentben sem sérülnének komolyan (vagy egyáltalán) a kisebbségeket érintő jogok. Maradna a status quo, amiből a magyar választók jelentős része azt a következtetést vonná le, hogy nincs is szükség magyar érdekképviseletre. Csakhogy nekünk egyáltalán nem elég a status quo, azzal elfogyunk, a reményt csak a bővülés, a minőségi változás hozhatja el. A vázolt forgatókönyv mellett 2024- ben egy alapvetően megújult, hiteles és vízióval rendelkező magyar pártnak is sokkal nehezebb dolga lenne, mint most a levitézlett társaságnak összefogva. Május 25-ike után elkezd ketyegni az óra, az érintetteknek - személyi ellentéteiket, sértődöttségüket, felsőbbrendűségi érzéseiket félretéve - hozzávetőlegesen három hónapjuk lesz az egyezség megkötésére. Akik pedig nem érdekeltek ebben, vagy akik teljesen elvesztették a magyar választók bizalmát, azoknak félre kell állniuk! Mózes Szabolcs Rabok legyünk vagy szabadok? Ben Stillert sokan inkább komikusként és színészként ismerik, pedig rendezőként is izgalmas figura. Nincs erre jobb bizonyíték a Szökés Dannemorából című sorozatánál. S tiller már jó néhány filmet tudhat maga mögött, és bár nem mindegyik volt olyan vérbő komédia, mint a Zoolander - A trendkívüli vagy a Trópusi vihar, a többi filmjében is jelen volt a humor, még ha keserédes formában is. Ehhez képest yolt jókora ugrás a Showtime sorozata, a Szökés Dannemorából, ami egyrészt igaz történetet dolgoz fel - ráadásul meglehetősen frisset: 2015-ben történt -, másrészt maximálisan drámai a sztori, ami humort csak nyomokban tartalmaz, harmadrészt pedig a színész Ben Stillemek ezúttal nem osztottak lapot, pedig a korábbi mozijaiban legalább egy mellékszerep erejéig mindig megjelent. Amikor Stillert felkérték a csatornától, ő első körben visszautasította az ajánlatot, mert a forgatókönyv nagyrészt fiktív elemekből épült fel, mivel a valódi szökés részleteiről keveset lehetett tudni. Végül a rendőrség nyilvánosságra hozta a nyomozati anyagot, ez pedig lehetővé tette, hogy a szkriptet úgy dolgozzák át, hogy minél inkább lekövesse a valós történéseket. Ebből talán sejthető, hogy a Szökés Dannemorából nem éppen egy másik híres börtönös sorozatra, A szökésre hajaz, hiszen sokkal valóságosabb, életszagúbb annál. Stiller show-ja vérbeli karakterekre épülő darab, ahol nem próbálnak meg irreális fordulatokkal traktálni minket. Mivel mind a hét epizódot ő rendezte - viszonylag ritka a sorozatok világában, hogy egyeden direktori kézben összpontosuljon a teljes évad -, mert bátran kísérletezni a formával is. Érdekes húzás például, hogy két szökni vágyó hősét sokáig jó fej, laza, szimpatikus figurákként láttatja, majd amikor már megszerettük őket, egyszer csak egy flashbackekkel teli epizódban megmutatja, hogy miért is kerültek valójában börtönbe, és elgondolkodtat arról, hogy vajon miért szurkolunk olyan emberekért, akik ilyen szörnyűségeket követtek el. Emlékezetes még, amikor Stiller egy bravúros, hosszú snittben veszi végig, ahogy Paul Dano karaktere végigmegy a? esti kőrútján a börtön alatti alagútlabirintusban, hogy előkészítse a szökésüket. A sorozat a börtönélet bemutatásában is próbálja kerülni a sablonokat, és bár a szökés fontos elem a történetben, a rendezőt láthatóan nem ez, hanem a három fő karakter közti dinamika érdekli a legjobban. Ugyanis Richard (Benicio Del Toro) és David (Paul Dano) elsősorban azért tudtak lelécelni, mert mindketten elcsábították a varroda főnöknőjét, a kiégett, kalandra vágyó háziaszszonyt, lillyt (Patricia Arquette hihetetlen átváltozáson ment keresztül a szerep kedvéért). Izgalmas, ahogy a szereplők próbálják manipulálni egymást, ahogy az is, hogy a kölcsönös szimpátia ellenére azért teljesen mégsem bíznak meg egymásban. A figurák jó értelemben véve Coeniek, és ugyan Ben Stiller már letett az asztalra néhány jó filmet korábban, de azt most bizonyította először, hogy egy érett, erős vizualitású filmes, jó drámai érzékkel és nagyszerű történetmesélési vénával. Tóth Csaba
