Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-17 / 91. szám
www.ujszo.com | 2019. április 17. KULTÚRA I 5 Száll, száll, lassan száll a fehér holló London után a magyar közönség is láthatta Ralph Fiennes frissen bemutatott rendezését Rudolf Nurejevről Oleg Ivenko, a kazanyi Operaház szólótáncosa játssza az angol film főszerepét (Képarchívum) SZABÓ G. LÁSZLÓ Még a hivatalos New York-i premiervetítés előtt, két héttel a londoni bemutató után, egyetlen alkalommal, a Rudolf Nurejev Nemzetközi Balettverseny exkluzív programjaként vetítették a budapesti Uránia Filmszínházban Ralph Fiennes rendezését, A fehér hollót. Nagy fogás volt ez, kétségtelen Bokor Roland, a rendezvény Gyagilev-díjas alapító-igazgatója részéről. A fehér holló ugyanis a balettverseny névadójáról, Rudolf Nurejevről, a legendás orosz-tatár balett-táncosról szól, s mivel magyar forgalmazó nem vásárolta meg a filmet, nem kis erőbefektetés kellett ahhoz, hogy az életrajzi dráma (eredeti nyelven, angolul, felirat nélkül) egyetlen estére eljusson a magyar közönséghez. A vetítést természetesen óriási várakozás előzte meg. A táncistenek életútja, mint tudjuk, kalandokkal teli. Politikai és szerelmi botrányoktól színes. Nizsinszkij életét a teste és pályája felett is teljhatalmat élvező Szergej Gyagilev tartotta kezében, majd jött, látott és győzött Pulszky Romola, aki mindent vitt, imádott Vaszlavja pedig nemsokára mindent elveszített. Herbert Ross 1980-ban bemutatott amerikai játékfdmje, a Nijinsky elsőként merített a táncos tragédiával végződő életéből. Mihail Barisnyikov, a még hetvenegy éves korában is aktív orosz-amerikai balettművész életének legdrámaibb fejezete ugyancsak amerikai játékfilmhez, a Halálbaletthez szolgált alapul. Itt volt tehát az ideje, hogy Rudolf Nurejev, az összes létező határt átlépő „szabadságtáncos” élete is mozivászonra kerüljön. A film alapjául Julie Kavanagh magyarul 2015-ben, az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent, csaknem 900 oldalas életrajzi könyve szolgált, amelynek utolsó fejezete épp Budapesthez kötődik, hiszen Nurejev, életében utoljára, a Magyar Állami Operaház színpadán állt táncosként közönség elé. Keveházi Gábor koreográfiájában, a Cristoforóban ő volt az Angyal. 1992. február 22. Ez volt a bemutató időpontja. 1993. január 6-án RudolfNurejev, a 20. század egyik legnagyobb táncosa halott. Claude Lelouche, a hatvanas évek francia új hullámának egyik vezéralakja 1981-es rendezésében, az Egyesek és másokban külön fejezetben beszél egy Párizsba disszidált szovjet balett-táncosról, Nurejev drámai döntését azonban hiteles részletességgel ez idáig csupán a róla szóló dokumentumfilmek tárgyalták. Játékfilmben most kerül először közönség elé mindaz, ami 1961. június 16-án, a párizsi Le Bourget repülőterén történt. Ralph Fiennes rendezés sének ez az utolsó húsz perce, amikor Nurejev, kiszabadulva a szovjet titkosszolgálat, a KGB felügyelete alól, hirtelen a repülőtéri francia rendőrök oldalán terem, s egy „Szabad akarok lenni!” felkiáltással szakít addigi életével. A Szovjetunióban azonnal hazaárulónak minősítik, édesanyját csak huszonhét évvel később, Gorbacsov engedélyével látogathatja meg. Fiennes filmje itt ér véget, a párizsi repülőtéren. Pontosabban: egyszer még látjuk a gyermek Nurejevet, amikor a baskíriai Ufában felvételizik, s az ottani tánciskola pedagógusa felismeri benne a kivételes tehetséget. Ezzel zárul a történet, amely a klasszikus életrajzi filmek ritmusában, formájában pereg előttünk 127 percben. Elindul velünk a transzszibériai expressz, s valahol a Bajkál-tó közelében jár, amikor megszületik RudolfNurejev, aki később tagja lesz egy baskír néptáncegyüttesnek, aztán Leningrádba kerül, Alekszandr Puskin balettmester szárnyai alá, onnan a híres Kirov Színház társulatába, és ünnepelt csillag lesz. Hol a múltban, hol a jelenben vagyunk, a két idősík Párizsban ér össze, ahol a Kirov balettegyüttese kéthetes vendégszereplését tölti. Annak, aki behatóan ismeri Nurejev életét, vagy olvasta Kavanagh könyvét, semmi újat nem mond a film. Forgatókönyvét az Oscar-díjas David Hare, az Órák és A felolvasó alkotója írta, ezért a munkájáért azonban aligha részesíti elismerésben az Amerikai Filmakadémia. Szépen, lassan, halk csobogással folydogál a film, Nurejewel nagyokat lógunk Párizsban. Van múzeumi séta, templomi nézelődés, Szajna-part by night, hangulatos kávéházi terasz, tomboló siker a színházban, közben balettórák Leningrádban, kierőszakolt szeretkezés a balettmester felesége által, egy másik, önkéntes, a német fiúval, de ez is, az is csak szolidan, éppen hogy csak, inkább jelzésértékkel, elkerülvén a 18-as karikát, és jöhet a vége, a drámai csúcspont: a szökés. Harmadik rendezése Ralph Fiennesnak A fehér holló. Shakespeare Coriolanusa után Dickens életét vitte filmre A titokzatos szeretővel. Mindkettőben ő játssza a címszerepet. A fehér hollóban az orosz balettmester szerepét osztotta magára. Le a kalappal előtte: végig oroszul beszél a filmben. Alakítása most is kifogástalan. Színészválasztása is. Jurij Szolovjevet, a Kirov Balett ugyancsak jeles táncosát, akivel Nurejev egy szobában lakott a párizsi turné során, s aki később, a KGB folyamatos üldözése miatt, harminchat évesen saját kezével vetett véget életének, Szergej Polunyin, a londoni Royal Ballet „tékozló fiújára” bízta, aki a Take Me To Church-csel lett világhírű. Szőkére festett hajjal első látásra majdnem felismerhetetlen, csak később - amikor hosszasan pásztáz az arcán a kamera - derül ki, hogy ez bizony ő, aki ma már amerikai produkciókban vállal színészi feladatokat. Fiennestól ugyan nem kapott nagy lehetőséget, még csak három összefüggő mondatot sem, de ha feltűnik a vásznon, azonnal magára vonja a figyelmet. A címszerepet Oleg Ivenko, a fiatal ukrán táncos, a kazanyi színház vezető művésze kapta. Ez az első filmszerepe, mégis remekül helyt áll. Időnként még hasonlít is a huszonéves Nurejevre. Táncosként éppen hogy csak felvillanthatja tudását, színészként viszont annál többet kért tőle a rendező. Nem rajta múlik, hogy a film vegyes érzelmeket ébreszt a nézőben. Nurejev élete sokkal izgálmasabb, fájóbb, karcosabb, érzékibb, telítettebb és nyersebb volt, mint A fehér holló. A szerző a Vasárnap munkatársa r Eletművésznők - Ljudmila Ulickaja történetei a Tháliában „All woman cast" áll ki a színpadra, azaz női szereplőgárdát láthatunk a kassai Thália Színház Életművésznők című új előadásában. A rendező, az író, a dramaturg és a koreográfus is nő. A bemutatót holnap 19 órakor tartják. Kassa. El lehet-e menekülni az érzelmek elől? Lehet-e minden kérdésre csak racionális válaszokat adni, és aszerint élni? Lehet-e mindenáron másoknak segíteni, magunkkal nem törődni, abban a hiszemben, hogy mi mindenkinél mindent jobban tudunk, ugyanakkor nem vesszük észre, hogy folyamatosan az önmegsemmisítő gombot nyomogatjuk? És végül ez a gomb már be is ragad... Női sorsok férfiakkal, szeretőkkel, gyerekekkel körülvéve, kegyes és kegyetlen hazugságokkal, kitalált és megéli pillanatokkal. Ennek a hat történetnek a szereplői igazi életművésznők, akik megpróbálnak túlélni, szeretni vagy éppen gyűlölni, és keresik a helyüket, szerepüket a világban. A történetek összekötője Zsenya, aki első látásra bizalmat ébreszt az emberekben, nőtársai szívesen mesélnek neki életükről - szerelmekről, családi drámákról. Zsenya felnőtt életének különböző szakaszaiban találkozik ezekkel a lányokkal, asszonyokkal, miközben vele is sok minden történik. Végül olyan váratlan helyzetben találja magát, amelyből egyedül nem tud kikecmeregni, kénytelen elfogadni mások segítségét. Ljudmila Ulickaja színpadra alkalmazott elbeszéléskötete hat történetet tartalmaz, amelyeket az írónőre jellemző lebilincselő elbeszélésmód, nagy-nagy életismeret és finom, szomorkás irónia jellemez. Az előadást a magyarországi Hídvégi Nóra rendezte, akinek ez a bemutatkozó munkája Kassán, de nem először nyúlt Ulickaja-műhöz: 2012-ben a budapesti Thália Színház számára készített előadást a kortárs orosz írónő egyik novellájából, Rövid címmel. Az Életművésznők szereplői: Dégner Lilla, Fátyol Kamilla, Szabadi Emőke Katalin, Varga Anikó, Varga Lívia, Varga Szilvia. Az eredeti művet Goretity József fordította, a színpadi változatot a rendező sokéves munkatársa, Garai Judit írta, a koreográfus Kántor Katalin, az előadás zenéjét Vranik Krisztián szerezte. (juk) A szereplők igazi életművésznők, akik megpróbálnak túlélni, szeretni vagy éppen gyűlölni, és keresik a helyüket, szerepüket a világban (Németi Róbert felvétele)
