Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-13 / 88. szám
György Norbert tárcája a Szalonban 21. oldal 2019. április 13., szombat, 13. évfolyam, 15. szám Érzelmek vagy érdekek? Franciaország és az új Kelet-Közép-Európa, 1918-1920 Előzmények A Kelet-Közép-Európával kapcsolatos francia külpolitikai paradigma alapvető változáson ment keresztül az első világháború során. Míg korábban a szövetséges Oroszország érdekeire való tekintettel, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia esetében az európai egyensúly fenntartása miatt a francia külügy nem támogatta a térség általában birodalmi keretek közt élő nemzeteinek önállósági törekvéseit, 19 lótól kezdődően a francia kormányzat egyre nagyobb érdeklődést tanúsított főként a lengyelek és a csehek iránt. E változás nem a rendkívül aktív francia szlávszakértők vagy a cseh emigráns politikusok, netán a francia közvélemény nyomásának volt köszönhető, hanem a katonai helyzet új kihívásainak. A nemzetiségi kérdés háborús eszközként való elhasználása a központi hatalmak oldaláról, valamint a francia hadsereg növekvő létszámproblémái napirendre tűzték a cseh hadifoglyok és a lengyelek harci bevetésének kérdését. A háborús szerepvállalás pedig egyre nagyobb mértékben megerősítette a franciaországi lengyel és cseh emigráció politikai helyzetét, amely emigráns szervezetek nemzetközi szinten is az általuk képviselt népek legelismertebb szervezeteinek számítottak. Mindazonáltal Franciaország Kelet-Közép-Európa politikáját legnagyobb mértékben befolyásoló tényező az orosz szövetségesnek a háborúból való kiválása volt a bolsevik forradalom következtében 1917 novemberétől. Párizsnak tehát találnia kellett a cári Oroszország helyett másik ellensúlyt Németország hátában. A megoldásnak a birodalmak visszahúzódása, illetve összeomlása nyomán Kelet-Közép-Európában létrejövő franciabarát nemzetállami övezet kialakítása és megerősítése tűnt, amiből logikusan következett a Monarchia megszüntetésének programja. Párizs 1917-1918-ban kezdeményezőbb volt e régióban angolszász szövetségeseinél, akik többnyire kisebb-nagyobb késéssel követték például az emigráns szervezetek elismerése és a velük való együttműködés tekintetében. A francia külpolitika nagyobb aktivitásához minden bizonnyal hozzájárult, hogy a háborús emberveszteségek Franciaországot sújtották a legnagyobb mértékben, és az orosz szövetséges kiesése után neki kellett közvedenül szembenéznie a megnövekedett német veszéllyel. A Monarchiával folytatott titkos különbéke-tárgyalások kudarca után Franciaország befolyása megerősödött az antanton belül, és jelentős mértékben hatott partnereinek Ausztria-Magyarországgal kapcsolatos politikájára is. A francia stratégák szempontjai A stratégiai-biztonságpolitikai érdekek az első világháború után is döntő szerepet játszottak a francia Kelet-Közép-Európa-politika kialakításánál. A párizsi illetékesek két fő veszélyforrással számoltak: a legyőzött állapotában is félelmetesnek tűnő Németországgal, valamint a bolsevik uralom alá került Oroszországgal. A háború nyomán átformálódó régiónk egyes országait, illetve népeit a francia külügy így főként annak alapján ítélte meg, hogy mennyire használhatók fel katonailag a német és a bolsevik orosz fenyegetés elhárítására. Ebből következett, hogy Párizs számára ekkor a térség legfontosabb állama a legnagyobb feltételezett katonai erő kiállítására képes újra egyesülő Lengyelország lett, amelynek a Szovjet-Oroszország elleni fellépés mellett a Németországgal szembeni fő védőbástya szerepét is szánták. A lengyel szövetséges megerősítése Hogy Lengyelország maradéktalanul betölthesse a francia stratégák által ráosztott feladatot, a francia A párizsi békekonferencia első napja - 1919. január 18. kormány megadott Varsó számára minden tőle telhető katonai és diplomáciai támogatást. A francia külpolitika céltudatosságát mutatta, hogy bár a lengyel régenstanács 1918. november 10-én nem a franciák és a többi szövetséges által elismert Lengyel Nemzeti Bizottságnak, hanem a korábban a központi hatalmak támogatását élvező Józef Klemens Pilsudskinak adta át a hatalmat, Párizs nem utasította el az új varsói vezetés küldötteit. Sőt, kész volt katonai és pénzügyfeszközökkel a segítségére sietni, amikor a szociáldemokrata lengyel kormány a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt szorongatott helyzetbe került. Lengyel kérésre 1919. április elejére Lengyelországba szállították a Franciaországban felszerelt, mintegy 80 ezer fős Haller-hadsereget. A január 15-én aláírt francia-lengyel egyezmény keretében 2000 francia tiszt segítette a lengyel A „Quai d'Orsay": a francia Külügyminisztérium épülete: hadsereg szervezését és kiképzését. Később a lengyel fővezérkar mellé speciális francia katonai missziót is telepítettek. Április 23-án 4,6 millió frankos francia kölcsön folyósításáról állapodtak meg, további hiteleket is kilátásba helyezve. A Poznanra, Felső-Sziléziára, a tengeri kijáratra, a Romániával való közös határ érdekében Galíciára a keleti részekkel, valamint Litvániára és Fehér-oroszországra vonatkozó lengyel területi igények mellett a francia diplomácia egyértelműen kiállt az 1919. január 18-án kezdődő békekonferencián. A versailles-i tárgyalások során a francia külügy számára a rajnai kérdés után fontosságban Lengyelország megerősítésének ügye következett. A Németországgal kötött békeszerződés elismerte Lengyelország függetlenségét, létrehozta a tengerhez, illetve Danzighoz vezető ún. korridort. Litvániát a francia támogatás ellenére sem annektálhatták a lengyelek. Ami az ország keleti határainak kérdését illeti, a francia kormányzat az 1920. április és október közt zajló lengyel-szovjet háború idején is minden szükségesnek ítélt eszközzel - fegyverrel, munícióval és tisztekkel - támogatta lengyel szövetségesét, noha igyekezett mérsékelni annak túlzott területi igényeit. Az 1920. augusztus 14-17-én Varsónál döntő lengyel győzelmet hozó csatát például lengyel részről maga Maxime Weygand francia tábornok irányította. A jelentős francia szerepvállalást az a félelem motiválta, hogy egy esedeges szovjet győzelem alapjaiban ingatná meg az első világháború utáni európai békerendszert. Az október 12-én Rigában aláírt fegyverszünet és elő(Fotók: fr.wikipedia.org) zetes megállapodás, majd az 1921. március 18-án szintén Rigában megkötött békeszerződés a szövetségesek. által korábban javasolt Curzon-vonalnál jóval keletebbre jelölte ki Lengyelország határait, amely így megszerezte Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Belorussziát is. Hogy a francia külügy mennyire saját - időnként változó - biztonságpolitikai érdekeinek rendelte alá lengyel politikáját jól mutatja az a tény, hogy 1919-ben még Párizs 1917-1918-ban kezdeményezőbb volt e régióban angolszász szövetségeseinél. semmilyen segítséget nem adtak Pilsudskiék keleti aspirációihoz, mivel Párizsban és Londonban ekkor még reménykedtek az orosz polgárháborúban a vörösök ellen harcoló, a fehéreket irányító Anton Gyenyikin tábornok offenzívájának sikerében és egy nem bolsevik Oroszország létrejöttében. Csehszlovákia támogatása A Csehszlovákiával kapcsolatos francia magatartás mozgatómgója szintén a stratégiai szempont volt az első világháborút követő időszakban is. A kiváló francia kapcsolatokkal rendelkező Tomás Garrigue Masaryk államelnök és Eduard Benes külügyminiszter vezette Csehszlovákiát, amelynek lakossága különösen franciabarátnak tűnt a Quai d’Orsay számára, a dunai térség meghatározó németellenes hatalmává kívánták fejleszteni. Ennek érdekében a francia diplomácia messzemenően támogatott a békekonferencián előadott csaknem minden csehszlovák területi követelést, így az megszerezte a Szudétavidéket, a Csallóközt és Kárpátalját is. Az angolszász hatalmak nem akadályozták Franciaországot abban, hogy a német kérdésben adott engedmények ellentételezéseképpen az etnikai elv sérülése árán is megerősítse potenciális keleti szövetségesét. A francia-csehszlovák katonai kapcsolatok szorosságát mutatja, hogy az 1919. február 13- án a csehszlovák hadsereg fejlesztésére Prágába érkezett francia katonai misszió vezetője, Maurice Pellé tábornok nemcsak katonai tanácsadó volt, de június 4-én a hadsereg főparancsnokává is kinevezték. Románia újra szövetségessé válik Románia helyét főként a Szovjet-Oroszországgal szembeni fellépés szükségletei jelölték ki a francia külpolitika koordinátarendszerében. A 18 milliós országot katonai szempontból a dunai régió első számú hatalmaként tartották számon a párizsi illetékesek, akik különösen 1918 decemberétől széles körű katonai és diplomáciai támogatásban részesítették. Történt mindez annak ellenére, hogy Románia 1917. december 9-én fegyverszünetet, 1918. május 7-én pedig békét kötött a központi hatalmakkal, ezért a francia vezetés meghatározó képviselői, mint Georges Clemenceau miniszterelnök és Stéphen Pichon külügyminiszter nem tekintették Bukarestet szövetséges hadviselő félnek, és érvénytelennek tartották az 1916-os Romániának területeket ígérő bukaresti szerződést. Bár már 1918. szeptembertől megfigyelhető bizonyos enyhülés a francia álláspontban, részben a Bukarest számára kedvező amerikai állásfoglalások nyomán — Párizsban szorgalmazzák a románokkal való kapcsolatfelvételt, elismerték a Román Egység Nemzeti Tanácsát a román érdekek képviselőjének, bátorítják Ferdinánd román királyt, hogy újra lépjen hadba a központi hatalmak ellen -, a nagy fordulat a dél-oroszországi francia intervenció előkészítésével állt összefüggésben. Az odesszai partraszállással 1918. december 17-én kezdődön vállalkozáshoz, amely a dél-oroszországi gazdasági lehetőségektől kívánta elzárni a bolsevikokat, ugyanis nélkü-
