Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-12 / 87. szám
KULTÚRA 6 I 2019. április 12.1 www.ujszo.com Kamerák a határon túl Dunaszerdahely. Holnap 18 órától két filmrendező, a pozsonyi Prikler Mátyás és az erdélyi Bán Attila lesz a vendége a dunszt.sk kulturális portál beszélgetésének a szokásos helyszínen, a Buena Coffee House-ban, A központi téma a kortárs középeurópai film helyzete lesz, különös tekintettel a szlovák, a román és a magyar filmre. Milyen tartalmi és formai elemek fűzik össze a különböző filmkultúrákat, és milyen módon ábrázolnak hasonló társadalmikulturális problémákat? Milyen speciális kihívás elé állítja a filmeseket a kisebbségi lét? Mennyiben kovácsolhatnak előnyt a többnyelvűségből és a multikulturális helyzetből? Mennyire figyel a magyarországi kritika és a közönség a határon túli magyar filmre? Milyen sajátos szerepet foglal el a többnemzetiségű térség filmművészete Európa térképén? A filmvetítéssel egybekötött beszélgetőest ezeket a kérdéseket igyekszik körüljárni azok kulturális és társadalmi összefüggéseinek keretében. Az est moderátora Gerencsér Péter irodalomtörténész, filmkritikus. A belépés ingyenes. (k) Több mint kétszáz film a Magyar Filmhéten Budapest. Megjelent az 5. Magyar Filmhét programja, az április 22. és 27. között tartandó eseményen több mint 200 filmet nézhet meg a közönség a Corvin moziban. Az eseményre idén rekordszámú nevezés érkezett, így a kísérő programokkal együtt összesen 203 filmet vetítenek majd hét kategóriában a Corvin moziban. A kínálatban 21 nagyjátékfilm szerepel, többek között olyan alkotá-Venczel Verát életműdíjjal tünteti ki a Magyar Filmakadémia Egyesület (Szkárossy Zsuzsa felvétele) Életműdíjat kap Andorai Péter is, aki többéves kihagyás után most Szabó Istvánnal forgatott a Zárójelentésben (Novák Emil felvétele) sok, mint a BUÉK, az Egy nap, a Valami Amerika 3. vagy az X - A rendszerből törölve. Idén először a televíziós sorozatok is bekerültek a filmhét kínálatába. Andorai Péter, Bánsági Ildikó, Bodrogi Gyula, Koncz Gábor és Venczel Vera az az öt művész, akinek pályáját a Magyar Filmakadémia Egyesület (idén először) életműdíjjal méltatja. Az ünnepélyes díjátadóra az 5. Magyar Filmhét nyitóeseményén, április 22-én a budapesti Corvin moziban kerül máj d sor. (MTI) ATrabanttal oda-vissza című dokumentumfilmben Indiából indul hazafelé Dán Pribáfi és csapata (Fotó: asfk) Sárga cirkusz a világ körül számunkra egzotikus helyszínekről, az ottani emberekről. Zdenék Krátky kamerájával olyan helyekről is készít felvételeket, ahova turistaként nem jutnánk el, illetve a helyi lakosság olyan emberi megnyilvánulásairól is beszámol, amilyeneket más esetleg nem tudna kiváltani belőlük. Ez utóbbi részben ámulattal (és sokszor elborzadva) nézzük azt, hogyan, esetenként milyen értetlenül fogadják a helyiek az európai utast, hivatalos szervek milyen tortúrának teszik ki ellenőrzések (határátlépések) során, vagy éppen miként szegődnek fegyveres katonák a karaván mellé, biztonsági okokból. A Kínába való beléptetésről látható képsorok miatt pedig külön érdemes megnézni a többéves túra záróepizódját. Trabanttal oda-vissza (Trabantéin tam a zase zpátky). Cseh dokumentumfilm, 2019, 114 perc. Rendezte: Dán Pribán. Operatőr: Zdenék Krátky. Vágó: Michal Novák. Az út résztvevői: Dán Pribán, Vojtéch Duchoslav, Zdenék Krátky, Jan Setvín, Lukás Venclík, Marek Slobodník, Marek Duransky és Radoslaw Jona. TALLÓSI BÉLA Tizenkét óv után a végéhez ért Dán Pilbáfí világ körüli expedíciója, melyre mindenre elszánt útitársaival sárga járgányokkal, az élen egy Trabanttal vállalkoztak több szakaszban, kontinensekre osztva fel nagy utat. A csotrogány járműveken a cseh, szlovák és lengyel férfiúkból álló nyolcfős legénység az utolsó kalandot Dél-Indiából úttalan utakon hazaindulva élte meg; Pakisztánon, Nepálon, Kínán, Kirgizisztánon, Üzbegisztánon, Oroszországon, Ukrajnán keresztül rótták a kilométereket Szlovákia és Csehország felé. Útközben egy autós cég képviselőjének (aki meglehetősen rácsodálkozott a túra résztvevőire, még inkább a felszerelésükre) azt is elmagyarázták - bátorítva a nézőket hasonló vállalkozásra miért a maga korában mindenki számára hozzáférhető Trabantot, az egyszerűség szimbólumát, nem pedig valamilyen, túrázásra alkalmasabb járművet választottak közlekedési eszközül az útra. Magyarázatuk szerint azért, hogy tanúságát adják annak - ezért is készült többrészes mozgóképes dokumentum a csapat világjárásáról -, hogy szerényebb ráfordítással, kisebb komforttal is el lehet indulni akár a legigényesebb útra is, be lehet járni a nagyvilágot, és ehhez nem szükséges a legdrágább terepjáró. Dán Pribán azt is kifejtette (ezt már a vásznon kívül), hogy filmjük azért is lehet kedves a néző számára, mert régiónkban szinte mindenkinek van valamilyen átélt vagy elbeszélés nyomán szerzett Trabant-élménye, akinek meg nincs, annak a sárga cirkusz vonulását látva kontinensről kontinensre a kis kétütemű négykerekű bizonyára szerethető, muris kis j árgánynak tűnik. Az út vele nekünk nézőként pedig olyan rokonszenves kalandorságnak, amely kikapcsol, elszórakoztat - a legénység találó és mindig helyénvaló (a gondokat kezelő-oldó) humorának köszönhetően. Ugyanakkor e nagy túra eseményeit megörökítő felvételek rengeteg új ismeretet nyújtanak a „A szentek bevonulása" Pozsonyba JUHÁSZ KATALIN A dixieland több mint százéves stílus, a dzsessz legkorábbi változata. Épp ezért sokan meghaladottnak tartják. Ők nyilván nem hallottak még élőben világszínvonalú dixie-zenekart. Nálunk nincs ilyen, Magyarországon viszont van: a földkerekség legjobban klarinétozó villamosmérnöke, Benkó Sándor alapította még középiskolásként, 1957-ben. Szerelmes volt ebbe a stílusba, ami alapkövetelmény, hiszen ha a mai dzsesszkonzisokat végigkérdeznénk, kevesen vágnák rá, hogy életük álma egy dixieland-zenekarban muzsikálni. Benkó Sándor is tisztában volt ezzel, és idejekorán gondoskodott az utánpótlásról, így 2015 decemberében, amikor váratlanul meghalt, már ott toporogtak az ajtóban a lelkes fiatalok. A főnöki teendőket a harsonás-énekes Nagy Iván vette át, aki ötven éve játszik a zenekarban. A Benkó Dixieland Band nevet az egyik örökös tiltása miatt ugyan jelenleg nem használhatják, de ha minden igaz, egy hónap múlva már büszkén kiírhatják a plakátokra a mostani Dixie Kings of Hungary helyett. (A részletekről majd akkor.) „Miért ragaszkodnak a régi névhez? Akik ilyen tehetségesek, bármilyen néven sikeresek lehetnek” - mondta valaki mellettem a zenekar április 9-i pozsonyi koncertjén a Just a Gigolo alatt, máj d a When The Saints Go Marching In végén ismét. A válasz nem egyszerű, de azért megpróbálkozom vele, egy példával illusztrálva. Glenn Miller alig negyvenévesen, a második világháborúban zuhant le harci gépével. Az általa alapított big band viszont a mai napig Glenn Miller Orchestra néven működik, ami nemcsak a beazonosítást könnyíti a világ minden táján, hanem az alapító iránti tiszteletet, egy küldetés továbbvitelét is jelzi. Akik bekerülnek a zenekarba, mind imádják a szvinget, a big band hangzást, és igyekeznek olyan színvonalat hozni, amivel a mester is elégedett lenne. A közönség pedig nekik köszönhetően nem felejti el Glenn Millert, a csodálatos harsonást, zeneszerzőt és hangszerelőt, aki megreformálta a bigband-kultúrát. Nos, ugyanez a helyzet Benkó Sándor esetében is. Utódzenekarról van szó, és fontos, hogy ezt mindenki tudja. A mester helyébe Dennert Árpád lépett, aki a klarinét mellett tenorszaxofonozik is. Ez a régi zenekarból hiányzó hangszer színesebbé tette a hangzást, ha úgy tetszik, új életet lehelt 'a klasszikus számokba. Legtöbbet talán a rendkívül technikás Szalóky Béla szólózik trombitán, de nehéz százalékot számolni, mert a szintén harmincas zongorista, Pintér Péter például ravasz módon akkor is szólózik, amikor kísér. A trombita-zongora-duóban előadott Sugar Blues a pozsonyi koncert egyik csúcspontja volt. A bőgős, Csikós Miklós egy gagyi popslágerből is dzsesszt csinált, a bendzsós Gáspár Pál pedig scattelni is nagyon tud. Végig érezni lehetett, hogy a zenészek bármerre el tudnának kalandozni, akár a free dzsessz irányába is, ha nem épp dixie-t játszanának. A közös részeknél pontosak, mint a vekker, ami ebben a stílusban elengedhetetlen. Ugyanakkor szívesen improvizálnak, akár egymás szórakoztatására is, például amikor egy-egy szólóba becsempésznek pár taktust valamelyik örökzöldből, vagy éppen filmzenéből, „finom utalásféleképpen”. A fejükkel vagy egy kézmozdulattal jelzik egymásnak, ki következik, aztán a főnök int, és minden hangszer visszaugrik a vezérdallamba, elképesztő ütemérzékkel. Ez a felállás abszolút nyerő. Hallani a hangszeres tudás mögött meghúzódó magabiztosságot, a zene tele van humorral és játékossággal, akár gyerekeknek is mutogatnám, hogy kedvet csináljak nekik a zenetanuláshoz. Ugyanakkor haladnak is a korral - ez már nem az eredeti, patinásán recsegő New Orleans-i dixieland, hanem huszonegyedik századi „bulizene”, bebopelemekkel megspékelve. A Dixie Kings of Hungary (A szerző felvétele)
