Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-30 / 76. szám
14 ÉLETUTAK PRESSZÓ ■ 2019. MÁRCIUS 30. www.ujszo.com Benkő Lászlóval, az Omega együttes legendás billentyűsével a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál dolgoztam együtt. A kapcsolat azóta is megmaradt, mivel néhány házra lakunk egymástól, hetente találkozunk a budapesti Krisztinavárosban. Ezúttal utazási emlékeiről beszélt lelkesen. Kérdésekre alig, legfeljebb terelgetésre volt szükség, amikor nagyon elszakadtunk a témától. Ezzel átadom a szót a Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas zenésznek, a kor tanújának. JÉ európai köny/I _ nyűzenei robba- LJ rT nás előzménye / % M a 60-as években JL. . JL ■ J a rock and roll beszabadulása volt Amerikából: Elvis Presley, Litde Richard fémjelezték a stílust, hatásuk mind a mai napig tan. A csúcspont után egy lefelé ívelő korszaknak voltunk tanúi, a megújulásnál Európa ébredt fel először, s mivel a szigetország Amerika-kommunikációja volt a legerősebb, az angoloknál kezdődhetett a Beades-korszak. Minden tehetősebb ország megteremtette a maga bandáit, s porondra léptek a vezető együttesek és énekesek; egy nagyon színes, karakterében rendkívül érdekes, de egy irányba ható stílusirányzat nyűgözte le az európai fiatalokat. Szerettem utazni, de a hatvanas években számos úti cél csak álom maradt. Volt egy privát és egy hivatalos údevelünk. Mondjuk, a volt Csehszlovákiába a piros údevéllel egy évben négyszer mehettél, Nyugatra nagyon megnézték, mikor engedték ki az embert. Fizikailag tehát nem lehetett kimenni a nagyvilágba, de a másik világ képe az éteren keresztül beszűrődött: Soprontól Budapestig lehetett fogni a külföldi adásokat. A „legvidámabb barakk” határait elaknásították ugyan, de a külső világ képe eljutott hozzánk, amit gondolatban felnagyítottunk, a valóság az álom és a realitás között lehetett. Az enyhüléssel egyre fontosabbá vált a Magyarországról alkotott kép. Ennek egyik pillére volt például, amikor Ferencsik János vezetésével az Állami Hangversenyzenekar Londonban léphetett fel, nagy sikerrel. A Magyar Rádióban volt egy nemzetközi osztály, azon belül egy angol-amerikai szekció, amelynek munkatársai az itthoni életet figyelték, jelentéseket küldtek ki hazájukba, ezekben különös gondot fordítottak a fiatalokra. A vezetőjük egy nagyon kedves angol úriember volt, aki kiváló londoni kapcsolatokkal rendelkezett. Jó barátja, a Spencer Davis Group menedzsere, az egyik legismertebb londoni klubot vezette, ahol a Rolling Stones-tól kezdve Joe Cockerig mindenki fellépett. Neki támadt az az ödete, hogy mi lenne, ha egy magyar együttes lépne fel az angol fővárosban. Az álom 1968 májusában teljesült, az elutazás előtt még a Gellért Szállóban az újságírókkal találkozott a zenekarunk. Remegett a lábam életem első fontos sajtótájékoztatóján, egy papírra leírtam a néhány szavas mondandómat, amit minden bizonnyal élőszóban is tudtam volna tolmácsolni, de nem akartam elszúrni semmit. Érthető, addig csak a környező országokba tudtunk kijutni, az európai rock bölcsőjébe utazni hiheteden kalandnak számított. Hivatalosan a Decca lemezkiadó szervezte programunkat, a banda Omega Red Star néven szerepelt. Kezdtünk magunkhoz térni, amikor másnap délben felszállt velünk a repülőgép, s Londonban landoltunk. A rockvilág kellős közepébe csöppentünk. Egy hónapig éltünk az álom és a valóság határán, fel sem fogtuk, hogy ez megtörténhetett velünk. Eric Claptonnal, a Beades tagjaival szoríthattunk kezet a koncertek cateringjében. Barátságok is szövődtek, például Ginger Baker, a dobfenomén Molnár Gyuri, Elefánt gitárját csodálta meg. Ugyanolyan formája volt, mint az övékének, s mikor kibetűzte a koppintott csehszlovák hangszer nevét, „Jolana”, nem tudta hova tenni a márkát. Egy hónap alatt 20-25 saját koncerten léptünk fel, valamint nagyon frankó klubokban szerepeltünk, Régi csibészek útjai ami a nagy távolságokat tekintve szép teljesítmény. Csillagturnékat szerveztek, Skóciába, Walesbe is eljutottunk. Volt, ahol több ezren vártak minket, akkor alakultak ki azok a nagy bulik, amik később Amerikában a Woodstocki Fesztiválon teljesedtek ki. Angolul énekeltünk, de néha a repertoárt magyarral is tarkítottuk, s figyeltük a hatást. Általában a keményebb da-, lókra kapták fel a fejüket az emberek, de az olyan lírai számok, mint a Gyöngyhajú lány is sikert arattak, a Trombitás Frédit pedig jópofának tartották. Hiheteden volt a közönség, ösztönösen ráéreztek a zenénkre, megtaláltuk a közös hangot, mintha a budai E épületben vagy az Omega Klubban léptünk volna fel. Volt egy érdekes jelenség, az angol autópályák, a motorway-ek kereszteződéseinél megálltak az utazó együttesek, ahol már nagy tömeg leste a sztárokat. Később már minket is vártak. Külön színfoltja volt a fővárosnak egy rockhotel. Egy kis mellékutcában építették fel, s ez lett a törzshelyünk Két szinttel a föld alatt voltak a bulik egy tökéletesen hangszigetelt teremben, hogy a többi lakót ne zavarják Az előtérben többféle hangszert raktak ki, ha valaki megérkezett, s kedvet érzett hozzá, szabadon használhatta a cuccokat. Egyik koncertünk után történt meg a csoda, odajött a szervező menedzser, s felajánlotta, hogy lemezre rögzíti a hallottakat. Nem kellett messze menni, a színpad mellett egy komplett stúdió működött. Ez egy kicsit furcsa volt, Magyarország egyeden lemezstúdiójában, a Rottenbiller utcában hónapokat, éveket kellett várni, hogy sorra kerüljünk. Nem sokat haboztunk, igent mondtunk, s később kint meg is jelent a lemezünk a Decca gondozásában. Itt kell beszélni a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerepéről. Politikai indíttatásból nem akarták, hogy a rockzenekarok kerüljenek előtérbe, mivel ekkor még a dixieland volt a támogatott, veszélytelen műfaj (magam is másfél évig zongoráztam a Benkó Dixielandben). Erdős Péter, az akkori könnyűzenei korifeus általában kislemezeket vett fel a zenekarokkal, évente mondjuk mindegyikkel hármat. Ez kemény korlát volt: szűkítette a koncertrepertoárunkat, önálló műsorral nem állhattunk színpadra, s visszavetette a szakma fejlődését is. A londoni lemezkiadás híre villámgyorsan elterjedt itthon, s a már említett Erdős felrobbant a dühtől, sokáig ordított a minket utaztató Interkoncert igazgatójával, hogy az engedélyük nélkül lemezt merészeltünk kiadatni. Különösen tartott Aczél elvtárstól, hogy a főideológus fiilébe jut a fiaskó. Lépniük kellett nekik is, ráadásul diplomatikusan, mivel a Decca fütyült volna a jóváhagyásukra. A többi már komédiába illik, amikor leszálltunk Ferihegyen, a váróban Dr. Erdős Péter személyesen fogadott minket. Próbált kedves lenni (nehezen ment), s rögtön bevitt minket a Rottenbiller utcába megbeszélni a technikai részleteket „holnap itt kezdtek” felkiáltással. Augusztus 20-ára, az alkotmány ünnepére szándékozták piacra dobni a felvételt, hogy
