Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-30 / 76. szám
www.ujszo.com | 2019. március 30. SZOMBATI VENDÉG I 9 ff O lett a friss Soós Imre-díjas Csapó Attila: „Most is erősen összetartunk, pedig már rég túl vagyunk A Pál utcai fiúk kétszázadik előadásán... SZABÓ G. LÁSZLÓ Diplomás színészként a negyedik évadját tölti a Vígszínház társulatéban Csapó Attila. Szerepeinek színes sorában Geréb, A Pál utcai fiúk árulója áll az első helyen. Sokat játszik és sokfélét, de mindent és mindig a legmagasabb fokon. Friss Soós Imre-díját is ennek köszönheti. Stúdiós volt az Új Színházban, még Mártha István idején, de a színművészetire csak negyedszerre vették fel. Sok kudarc érte, mégsem fordított hátat a pályának. Ha fáj, akkor fájjon nagyon, gondolta, és miután felszámolta az albérletét Budapesten, vagyis mindent kidobott és eladott, fogta a hátizsákját, és elindult Marosvásárhelyre. Ott aztán fordult a kocka. Egyszerre vették fel prózai szakra és bábszínésznek. Az utóbbit választotta. Dacból döntött a bábtagozat mellett? Vidéki gyerek vagyok, imádom Budapestet, már akkor is itt képzeltem el az életemet. Itt akartam tanulni, dolgozni. De ha nem, hát nem. Döntöttem: elhagyom az országot. Marosvásárhely akkoriban még nem volt olyan divatos hely. Ott akartam találkozni valami újjal. Valamiért akkor a bábszínészet izgatott. De csak egy évig bírtam. Sok olyan embervett körül az osztályban, akik nem tudták tartani velem a lépést. Érettebb is voltam, meg tapasztaltabb is, mint ők. Volt egy tanárnőm, egy fantasztikus asszony tele szeretettel. Pap Éva. Vigyázott és figyelt rám. Azt mondta: „Amilyen gyorsan tudsz, menj el innen, ez itt reménytelen!” Telített volt a szakma. Sok magyar társulat van Erdélyben, csak mind tele van fiatalokkal. Nincs hol elhelyezkedni. Ezért másodszor is léptem egy nagyot. Vissza Budapestre, külföldieknek járó ösztöndíjjal az itteni bábosztályba. Magyar állampolgárként Erazmusra nem pályázhattam volna, Marosvásárhelyről igen. Tárt karokkal vártak Budapesten, de fél év után vissza kellett volna mennem. Úgy engedtek el, hogy visszamegyek. És nem ment? Elkezdtem a második félévet Budapesten. Marosvásárhelyről ezért kirúgtak, Budapesten pedig hivatalosan illegálisan tartózkodtam. Közben beadtam a jelentkezésemet az akkor induló prózai szakra, hátha negyedszerre sikerül. Teljesen reménytelennek látszott minden. Egyik rostáról mentem a másikra, két emelettel feljebb pedig vizsgáztam mint bábszínész hallgató. Nagyon boldog voltam, amikor felvettek. Hegedűs D. Géza, Marton László és Forgács Péter osztályába kerültem. Elértem az álmaimat. Köszönettel távoztam a bábtagozatról. Örült az édesanyám, örült a nagymamám is. Nekem már csak ők vannak. Meghalt az édesapám, a testvérem. Csanádpalota, ahol felnőtt, közel van a román határhoz. Ott éltem tizennégy éves koromig. Aztán Szentesre kerültem, a drámatagozatos gimnáziumba. Csanádpalota takaros, romantikus kis falu. Rengeteg barátom volt, iskola után kint görkorcsolyáztunk a téren. Csibész voltam, rengeteg rossz dolgot elkövettem. Imádtam kavarni, másokat befolyásolni, intrikusnak lenni. A szálak az én kezemben futottak össze. Sok kis alattvaló vett körbe, az embereim, akik általában jobb és erősebb fiúk voltak. Ha bármi történt velem, jöttek és megvédtek. Mit kaptak ők ezért? Semmit nem vártak. Minden közösségben szerettek. Megvolt mindenütt a helyem. Tudtam, hol állok a hierarchiában. Nem feltétlenül legfelül álltam mindig, de tudtam úgy intézni a dolgokat, hogy nekem jó legyen. Ma is képes erre? Van még bennem intrikusi vér, igen. A pletykát nem szeretem, bár velejárója, tudom. Nagyon sokszor azt érzem, hogy erről jobb lenne nem tudni. Nehéz ezt kordában tartani, bizonyos dolgokat nem elárulni, nem továbbadni. De a legjobb barátaimmal ezt már elég régóta jól gyakorlom, vigyázok a titkaikra. Meg a sajátomra is. Geréb szerepét A Pál utcai fiúkban elsőre nem fogadta kitörő örömmel. Pedig egy intrikusnak, de még inkább egy remek színésznek ez nem lehet rossz falat. Mielőtt kitették volna a szereposztást a színházban, elterjedt, hogy én leszek Boka. És annak nagyon örültem. Gratulált a kollégám a folyosón, hogy enyém a szerep. Pedig annyira távol áll tőlem Boka jelleme! Nem a csapatösszetartó szelleme, hanem a tisztasága, a naivitása. Mindemellett úgy gondoltam, ezért lesz érdemes eljátszani őt. A Vízkereszt, vagy amit akartok volt az osztályunk első bemutatója a Pesti Színházban. Orsino herceget, a tiszta lelkű, szerelmes, szűz férfit játszottam a darabban. Másodévesként, amikor ugyanezzel az anyaggal foglalkoztunk az egyetemen, minden más jobban izgatott. Mondták a tanáraim, hogy csak az tudja igazán jól megmutatni a lelkében rejlő tisztaságot, aki már sok mindent megélt, sok mocskon, keserűségen, fájdalmon túl van. Azóta rájöttem: valahogy mindig misztifikálni akarjuk a jóságot, a tisztaságot, de igazából akkor jó visszanézni erre az énünkre, amikor már küzdünk a démonainkkal. Ezért volt jó belecsempészni Orsinóba, a pesti színházi előadásban azt a sötétséget, ami az enyém. így nem pusztán ragyogó, romantikus lélek volt. Erős csapat tagja volt az egyetemen. Ha csak a fiúkat nézzük: ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós, Tóth András, Zoltán Áron... ma mindannyian a Vígszínház tagjai. Süvítő tehetségük megkérdőjelezhetetlen. Összetartozásban is példamutatók. Mi már az egyetemen is nagyon szerettük egymást a rengeteg konfliktus mellett. Tényleg együtt éltük a mindennapjainkat. Méhes László volt a zenésmesterség-tanárunk. Imádtuk őt. Egyszer, amikor pontosan tudta, kik próbáltak előző este az osztályból és ki nem, azt mondta: „Az élősködőket ki kell irtani!” De az csak oda volt érvényes, abba a szituációba. Mert az osztály fele valóban ellazsálta a próbát. Ez borzasztóan elgondolkodtatott bennünket. Mi megpróbáltuk komolyan venni a dolgokat. Ha bajban volt valaki, segítettünk neki, felemeltük őt, de aki nem tudta tartani velünk a lépést, annak fel kellett kötnie rendesen a gatyáját, hogy bent maradhasson. Össze is kapták magukat. A mi osztályunk, a Martonosztály mindent vitt az egyetemen. Ezt mások is így látták. Tóth András a barátom. Élném vele tovább az életem, ahogy eddig. Vecsei H. Miklós ma a legjobb barátom, pedig az egyetem első évében elzárkóztam tőle. Ő túl jó volt, én meg túl rossz. Zoltán Áron is jó barát, és remek kolléga. Ifj. Vidnyánszky Attila szintén nagyon jó barátom. Rengeteg mindent tud az életemből. Tanulni, dolgozni akarunk mindannyian. Én még ráadásul munkamániás is vagyok. Az egyetem utolsó évében én már a Vígszínházban voltam gyakorlaton. A többiek szanaszét az országban. Engem is hívtak Miskolcra, ahol IV. Henriket játszhattam volna. Össze voltunk zavarodva, nem tudtuk, hova menjünk, mit válasszunk. Maradjunk Budapesten kisebb dolgokat csinálni, vagy menjünk vidékre, nagyobb szerepekre, és majd visszajönni. Jól akartunk dönteni. Nekem Marton László azt mondta: ő nem szeremé, ha máshová mennék, szerződjek a Vígszínházhoz. Engem itt tényleg tárt karokkal vártak, de nem tudtam, hogy ilyen sokat fogokjátszani. Érdekes alkat. Lehet ezredes is, sorkatona is. Gazdag a színészi fegyvertára. Sokszor kegyetlen is ez, mert nem igazán tudom elfogadni, ha tömegbe állítanak. De már a tömegben is megtalálja a kivezető utat. A leválás művészete ez. Hegedűs D. Gézától tanultam. „Találd ki magad - szokta mondani. - Ha húszból egy vagy, neked kell kitalálnod, mikor lehet előre szaladni. Ha a főszereplő beszél vagy elfordul, ott vagy te. Tiszteld az előadást, de muszáj leválni!” Gerébet Molnár Ferenc tolta előre. Marton László, az előadás rendezője részéről lehetett ebben nem kevés pedagógia is, hogy rám osztotta a figurát. Ezzel meg is volt a szerep egy része, a féltékenység, hiszen eredetileg azzal számoltam, hogy én leszek a vezető, a kapitány. Helyette kaptam az árulót. Geréb elhagyja a barátait, feléget maga körül mindent, és nem marad a Pál utcaiak között. Amikor megláttam a Benedek Mari által tervezett jelmezeket, megrettentem egy kicsit. Geréb zöld inget kapott. Hogyan lehetséges, hogy már az első pillanattól kezdve éreztetjük, hogy ő kívülálló? Nem kaptam elfogadható választ a kérdésemre, így egy fokkal nehezebb volt boldognak, felszabadultnak lenni a próbák elején, szeretni a társaimat, Bokát és a többi srácot. De aztán minden a helyére került bennem. Eszméletlen jó közösség alakult ki, ami azóta is megvan. A próbák után mindig együtt maradtunk, bent buliztunk a színházban. Olyan csapat lettünk, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva. És most is erősen összetartunk, pedig már rég túl vagyunk a 200. előadáson. Nem untuk meg egymást. Annak mi az oka, hogy eddig egyetlen sorozatban sem tűnt fel? Nem hívják, vagy nem jár válogatásokra? Kerülöm a sorozatokat. Nem akarok ítélkezni a társaim felett, de látom és hallom, ez nem szakmai, hanem anyagi döntés a részükről. Egy sorozat révén gyorsan ismertté válik a színész. Annak, aki a népszerűséget hajszolja, egy ilyen felkéréssel meg is kapja. Ez a fajta munka nekem egyelőre nem hiányzik. A filmes, a forgatás igen. Bár nemrég bekerültem egy rehabilitációs intézetben játszódó kisjátékfilmbe, A hívásba. Négy fiatalemberről szól a történet, négy mozgássérültről. Én egy huszonegy éves BMX-es világbajnok vagyok a filmben, aki mutatvány közben sérült meg, és lebénult nyaktól lefelé. A film rendezője, Vincze Zoltán is mozgássérült. Éz az ő története. A rehabilitációs intézetben eltöltött időszakát dolgozta fel benne. A Soós Imre-díj mekkora öröm most az életében? Kezembe került nemrég a nagypapám fiatalkori képe. Egy az egyben úgy nézett ki, mint Soós Imre. Természetesen nagyon örülök az elismerésnek. Ez az első szakmai díjam. Soós Imrét én is szeretem. Óriási tehetség volt. Fiatal srácként Balmazújvárosból felszabadult Budapestre, és paraszti származása miatt fiatalon tönkretették. Jobban kellett volna vigyázni rá. A Lúdas Matyi a legerősebb emlékem róla. A Liíiomfit gimnazistaként láttam, a Körhintát később. Örülnék, ha engem is megtalálnának hasonló filmszerepek. A Vígszínházban mindenesetre jól érzem magam. Ellátnak feladatokkal. És vagyunk néhányan, akik megpróbálunk figyelni egymásra. Nemcsak a színpadon, a magánéletben is. A szerző a Vasárnap munkatársa Engem a Vígszínházban tényleg tárt karokkal vártak..."
