Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-23 / 70. szám
www.ujszo.com | 2019. március 23. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Többség és változás A fennálló helyzet „Kiska", vagyis a változás a „nem Kiska" lenne A szociológiában alapvető követelmény a fogalmak pontos értelmezése, mert enélkül nem lehet kutatást végezni. Mivel hosszú ideje művelem ezt a szakmát, nálam az értelmezés szakmai ártalom, az életem állandó része. Ezért muszáj leírnom, hogyan értelmezem az elnökválasztás első fordulója eredményeinek mondhatni általános értelmezését. Sokak szerint Zuzana Caputová 40,57 százalékos eredménye bebizonyította, hogy az emberek (választók, polgárok) többsége változást akar. Nézzük hát, mi a többség és mi a változás. Kezdjük a többséggel. A választópolgárok 49 százaléka ment el szavazni, 51 százalékuk otthon maradt. Tehát az emberek többsége nem szavazott. Vagyis azokat az eredményeket, amelyeket az egyes jelöltek kaptak, nem a többség produkálta. Ezért Caputová sem a többség, hanem a 49 százaléknyi választó szavazatának 40 százalékát kapta. Viszont a 49 százaléknyi választó szavazatának csaknem 60 százalékát mások kapták. S mivel a 60 százalék megint csak több mint a 40 százalék, az sem érvényes, hogy a többség a változásra szavazott, amennyiben a változás alatt valaki a Caputová által képviselt vonalat érti. Ami igaz, az az, hogy a 49 százaléknyi szavazó által leadott voksok közül a legtöbbet Caputová kapta. Csakhogy a „legtöbb” nem ugyanaz, mint a „többség”. A választási eredmények az én értelmezésemben tehát így néznek ki: a választópolgárok (enyhe) többsége nem választott, a választó 49 százalék többsége, azaz 60 százalék pedig nem Caputovát, hanem más jelöltet támogatott. Akárhogy is nézzük tehát, a többségre hivatkozni egyszerűen nem felel meg a valóságnak. És mi a változás? Változást akarni azt jelenti, hogy a fennálló állapothoz képest valami mást akarunk. Mivel elnökválasztásról van szó, a fennálló helyzet „Kiska”, vagyis a változás az lenne, hogy „nem Kiska”. De az elnökválasztás nem választható el a pártok harcától sem, s e téren a fennálló helyzet egyetlen szóval „Fico”, a változás pedig „nem Fico”. E tekintetben a 49 százaléknyi szavazó Caputovának adott 40 százaléka egyértelműen azt jelenti, hogy „nem Fico”, viszont Kiska igen, hiszen Caputová Kiska folytatása, vagyis nem változás. A 49 százaléknyi szavazó többsége, vagyis a többi jelöltre szavazó 60 százalék nagyobb része is inkább „nem Fico”. Viszont nem is a Caputová szavazói által elképzelt változás. S ami szinte biztos, hogy ez a 60 százalék nagyrészt nem Kiska folytatását akarta - most elsősorban a szlovákokról beszélek -, mert akkor Caputovára szavaztak volna. Persze tudom, hogy ez ma már lényegtelennek tűnik, hiszen a második fordulóra készülve a háttérben már mindenféle egyeztetések folynak. Ami érthető, hiszen a politika elsősorban érdekharc a hatalomért. Csak hát az utóbbi időben már annyi mindenki „hányott” szimbolikusan. Nekem meg engedtessen meg utálni, ha manipulálnak. Ráadásul ennyire szembetűnően. Bár ez sem lep meg, hiszen ez csak egy kicsi része a nagyjából egy éve zajló masszív manipulációnak. Az állam nem tud focizni SZOMBATHY PÁL E lőbb nagypolitikai döntetlen Brüsszelben, utána vereség Nagyszombatban: a szlovákok futballjózanságra tanítottak minket. „Elkeserítő a védekezésünk, igazából az egész csapat. Ahhoz, hogy Eb-ről beszéljünk, nem lehet csapatként ilyen szinten védekezni. A taktikai felkészültségi különbség a két csapat között maximálisan megmutatkozott. ’’ (Szalai Adám, a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya) Izgalmas hét ez többféle pályán is játszva: előbb Orbán Viktor döntetlenre mentett egy vesztésre álló mérkőzést Brüsszelben, ellenséges publikum előtt, vagyis kompromisszum született a találkozó végére: az Európai Néppárt a szemben álló felek közös indítványára elsöprő többséggel megszavazta, hogy a bölcsek tanácsa vizsgálatot indít a Fidesszel szemben, addig pedig a Fidesz önként felfüggeszti EPP-tagságát-ezt a konfliktust tehát egy szalagkorláttal lekerítették az EP-választásig. Aztán a magyar fútball vizsgázott Szlovákiában a most induló Ebselejtezősorozat első mérkőzésén Nagyszombatban, de a felcsúti politikai spílerrel ellentétben a zöld gyepen már nem sikerült a kármentő remi, ott lehangolóan sima vereség lett a vége. Ez a futballmérkőzés alkalmat ad arra, hogy a két szomszédos visegrádi ország labdarúgását összevetve, a legnépszerűbb sporton keresztül arra keressük a választ, hogy jelenleg miért az a jobb válogatott, amelynek országában az állam töredékét költi a futballra, ahol nem gombamód szaporodnak a stadionok, ahol a bajnokságban nem olyan magasak a játékosfizetések, ahol nem dől a kormányzati támogatás úgy az utánpótlásba, mint Magyarországon, s nem nyílnak fociakadémiák félnapi járóföldenként a szélrózsa minden irányában. Ráadásul még a fociláz sem az északi szomszéd javára hőmérőzhető: a szlovák válogatott ragaszkodott a nagyszombati Anton Malatinskystadionhoz, amelybe 19 200 néző fér, nem vitték a mérkőzést a pozsonyi Slovan új fővárosi arénájába, amelynek kapacitása 22 500 fő; nyilván átköltözik majd oda a válogatott, ám Nagyszombatban sem telt meg a stadion erre a meccsre, miközben fordítva a budapesti Groupama Aréna Szlovákia ellen biztosan telt házas lett volna. A másik futballja minket érdekel jobban. Adalék még, hogy Szlovákia nincsen a 2020-as labdarúgó-Európabajnokság tizenkét rendezői helyszíne között, ellentétben a négy meccsen házigazda Budapesttel, ahol ehhez 190 milliárd forintért megépül a 68 ezer férőhelyes új Puskás-stadion, amelyet eredetileg 20 sportágra alkalmas központnak terveztek, aztán maradt kizárólag fútballstadion. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy egy Eb-házigazdának nem feltétlenül kell ekkora méretű stadionnal bírnia, hiszen a társrendezők közül kisebb a skót, a román, a spanyol, az ír, a holland és a dán is, 15-30 ezer férőhellyel is akár. „ Én nem érzem úgy, hogy kevés lenne az idő, minden másik válogatottnak is ugyanennyi ideje van. Nagyban hozzátartozik az, hogy ki milyen szinten, milyen bajnokságban játszik, milyen taktikaifelkészültséggel érkezik a válogatotthoz." (Szalai Ádám) És itt rá is tapint a lényegre a magyar foci őszödi beszédének jegyzője, a nyugati topligában bizonyító Szalai, aki öt és fél éve már őszintén kitálalt. Lehet reménykedni, vágyakozni, de a válogatott minősége nem az adott országban befektetett állami pénzeken múlik elsősorban. Ahol hagyják a piaci kiválasztási elveket, a versenyt érvényesülni, ott a tehetségek az elit bajnokságok felé igyekeznek, nem megelégedve a jól fizető középszerűséggel otthon vagy a periférián. Csodák nincsenek, ez látszott ezen a mérkőzésen is: a szlovákjátékosok jobbak, magabiztosabbak, képzettebbek, így némi gyorsítással hibákra késztették a gyengébbet. A magyar csapat ráadásul a hazai politikai-sportvezetési-szurkolói elvárások nyomása alatt játszik: ki KELL jutnia a hazai rendezésű Eb-re. Az ambíciók nagyok, viszont jó focistát sem parancsra, sem baráti közbeszerzésen nem lehet találni, a verseny szabadsága elkerülhetetlen a minőségi kiválasztáshoz. Minden másra ott a remény hullámvasútja, újra meg újra. Egy láthatatlan ellenségünk nyerésre áll D emencia. Sokszor hallunk az időskori demenciáról, mégsem vagyunk tisztában a valós következményeivel. Sem az olyan családok életére gyakorolt hatásával, ahol például Alzheimer-kóros beteg van, sem a nemzetgazdasági következményekkel. Hogy az ilyen betegségek mennyibe is kerülnek a társadalomnak. De nem is a számla a lényeg! A kérdés az, hogy mennyit teszünk a megelőzésért és a gyógyszerkutatásért. Márpedig e kettőben nincs kellő haladás a fejlett világban. A demencia egyik leggyakoribb formája a négy stádiumból álló Alzheimer-betegség, amely már sokkal korábban és könnyebben diagnosztizálható, mint akár csak egy évtizede. Megfejtették ugyanis, hogy melyik gén jelenléte növeli nagyban a betegség kialakulásának esélyét. A betegség kezelése 2008-ban körülbelül 160 milliárd euróba került az európai uniós országokban: nemcsak a közvetlen egészségügyi ellátás költségeiről van szó, hanem a beteg hozzátartozói által nyújtott otthoni ápolásról, az ehhez kapcsolódó kiadásokról, a kieső munkaerőpiaci jelenlétről, a közvetett költségekről. Hatalmas összeg, és azóta még jócskán növekedett. Becslések szerint ugyanis a növekvő élettartam miatt húszévente megduplázódhat a demenciával kezelt idősek száma. 2015-ben már meghaladta a tízmillió főt az EU-ban az ilyen betegek száma, és 2050-re a legóvatosabb becslések szerint is 18 milliónál fog járni. Míg más betegségekben szenvedők szellemi képességeik birtokában lehetnek és testük egyéb funkciói állnak le, addig a demenseknél éppen fordítva zajlik a folyamat. Például az AIDS-es betegek vagy más betegcsoportok ki tudtak állni a jogaikért, a kutatások támogatásáért, a demensek esetében ezt legfeljebb a családtagok tehetik meg. Persze nem is nekik kellene lépniük. Az EU-ban tíz év múlva már 250 milliárd euróba fog kerülni évente az Alzheimer-kórosok ellátása. Az amerikai kiadásokat egyes szakértők már most ennek kétszeresére becsülik. E betegség a szakértők szerint egyszerűen „megeszi” a társadalmainkat: az ápolók és ápoltak közötti elképesztően nehéz pszichológiai viszonyt, a leépülés lassúságát, a szükséges szakképzett ápolók hiányát mind-mind figyelembe kell venni. Az időskorról, az élet végéről alkotott elképzeléseinket átírhatja a demencia tömeges teijedése, mert javarészt arról van szó, hogy már olyan sokáig élünk, hogy a betegségnek van ideje kialakulni. A legfőbb gond, hogy a nagy gyógyszercégek húsz éve tartó folyamatos kudarcsorozat után nem mernek újabb Alzheimerkutatásokba kezdeni. Piaci alapon egyszerűen nem éri meg. Közpénz pedig csak nyomokban van. Holott kifizetjük a szükséges kutatási költségek többszörösét néhány év alatt, közvetett társadalmi költségként. Tipikus kormányzati feladat, tökéletes uniós szintű közös kihívás ez. Ideje, hogy a következő uniós költségvetésben, vagy egy európai intézet keretében komoly forrásokat szánjanak a tagállamok ezekre a kutatásokra. Mindannyiunk érdekében. FELEDY BOTOND A bekeresztelkedő Sefőoviö LAMPL ZSUZSANN/
