Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-02 / 52. szám
Csillag Lajos tárcája a Szalonban 2019. március 2., szombat, 13. évfolyam, 9. szám 1. 1989-ig a kommunisták és titkosrendőrségük, a rendszerváltás után pedig, velük teljes összhangban, előbb az újszlovákok és a nemzetébresztők, majd a magukat demokratikusnak hirdető pártok nacionalistái bélyegezték Miroslav Kusyt magyarónnak. (A ráfogás és a koholt vád minden diktatúrának, így a nacionalista önkénynek is sajátja.) Magyarón. A nacionalista közmegegyezés szerint ez azt jelenti, hogy valaki szlovákként vakon elfogad és igazol mindent, ami magyar eredetű. Akire az inkvizíciós ítélkezés rásüti a billogot, azt kirekesztik mint nemzetárulót. Magyarónok, persze, nincsenek. S a nemzetébresztők is tudják, hogy ez a jelző a demokrata, szókimondó, bátor ember megfelelője. 2. Miroslav Kusy hajthatadanul ragaszkodott az európai humanizmus eszméjéhez. Gondolkodása fókuszában az ember állt, s az igazságra való törekvés. Ügy vélte, amíg az állam megengedheti magának, hogy beavatkozzék az ember dolgaiba, addig az ember is megengedheti magának, hogy beavatkozzék az állam ügyeibe. Állampolgári éthoszát az a meggyőződés formálta, hogy a fiiggeden szellem nem hagyja magát elbűvölni sem az államtól, sem a politikai rendszertől. Az állampárt önkényéről radikális tapasztalatokat szerzett, a börtönviselést is beleértve, talán ezért is tudott hitelesen szólni a személyes felelősségvállalás jelentőségéről. Első könyve (Filozófia politiky, 1966) még marxista ihletettségű volt. Ekkor még helyesnek tartotta, hogy ideológus énjét filozófus énje fölé helyezze. Ezzel az anomáliával azután hagyott föl, hogy a hatvannyolcas okkupációt követően leszámolt addigi önmagával. Kénytelen volt tanúságot tenni: ha valóban meg akarjuk érteni helyünket a világban, ahhoz legalább egyszer meg kell halnunk. Szerencséje volt, akkor még nem volt negyven, s maradt ideje az újjászületéshez. A normalizáció idején már a személyes humanizmus eszményét követte. 3. A csehszlovák bolsevik diktatúra állambiztonsági hivatala rossz szemmel nézte a disszidens filozófus prágai és szlovákiai magyar kapcsolatait. Miután kitudódott, hogy néhányszor Duray Miklóssal, a Charta 77 szlovákiai magyar aláírójával is találkozott, az addig párt- és osztályérdekeket hangoztató állambiztonsági hivatal átváltott nacionalista, magyarellenes érvelésbe. Többször intették Kusyt, hogy nem dőlhet be a kisebbségi magyar követelések hangadójának, mert ebben a kérdésben a szlovákoknak, álljanak bármelyik oldalon, össze kell tartaniuk. Az egyik kihallgatáson, a kisebbségi követelések alaptalanságát tanúsítandó, a Nemzetiségek Csehszlovákiában című, 1985-ös propagandakiadványt tették elé. A szöveg Balról: Martin M. Simecka, Miroslav Kusy és Szigeti László. A felvétel néhány perccel a szilveszteri pezsgőbontás előtt készült Kusyék pozsonyi otthonában. A prágai Respekt főszerkesztője, Erik Tabery fotója. Egy európai demokrata megdöbbentette Kusyt, aki statisztikai évkönyvekben kutakodott, osztott, szorzott, összehasonlításokat végzett, és megírta válaszát, amelyet egy chartás szamizdatban publikált, s leleplezte a nemzetállami ideológiai asszimilációs reflexeit, a törvények, rendeletek és határozatok tömkelegébe rejtett kisebbségpolitika álnokságait. A nem szlovák jelenség című dolgozatot besoroltam az első magyar Kusy-kötetbe, amely 1993-ban jelent meg a Kalligramnál - fordítására a szerző kisebbségjogi harcostársát, Tóth Károlyt kértem fel. Könyve előszavában azt írja: „Az állambiztonsági szervek szabályszerűen belerugdaltak a szlovákiai magyar problémakörbe azzal, hogy állandóan napirenden tartották, s dolgozatom megjelenését követően »magyarónná« váltam a szemükben.” Értsük jól: azzal kezdődött, hogy Miroslav Kusy halálára civilizációban régtől nem, Közép- Európa nemzetállamaiban konokul tagadják egymást. A Szlovák Köztársaság alkotmányának preambuluma az állampolgárok helyett a nemzetet emelte államalkotói státuszba, megnehezítve ezzel a két létezési stratégia összehangolását, a kölcsövolt, hanem az öntelt félműveltség és a provincializmus törvényerőre emelése, a félfeudális ideák alkotmányos magasztalása. 5. Napjaink köznyelve meciarizmusnak nevezi azt, ami ezután következett, s ami államigazgatásilag Az ö hazafisága nem hagyott ki senkit. J [JJJ A politikai Szlovákiát a maga teljességében látta és az itteni magyarokra konstitutív elemként tekintett. az állambiztonságiak a magyarok ellen akarták fordítani. A szlovákiai magyarok jogkövetelő szándékai ellen. 4. Előre látta, hogy a demokratikus Szlovákia azonosságtudatát két mentalitás küzdelme fogja igazán befolyásolni. Az egyik a nemzetállami identitás elsődlegességét, a másik az emberi méltóság eszményét hangsúlyozza. Az első ősszövege az Ószövetség, a másik alapszövege az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Az első a közösségi szellem, a másik a fiiggeden szellem méltóságát védi. Az 1989-es rendszerváltással a szlovák (és a magyar) társadalomban újra kiéleződött e két létezési stratégia közti ellentét - s azóta sem találják a társadalmi békét. Az egyik továbbra is a nemzetet, a másik pedig a haladást preferálja. A nyugati nős elfogadás kultúrájának meghonosítását. S ugyanígy bántak el a nemzeti és etnikai kisebbségekkel, az ország állampolgárainak tizenöt százalékával. Ez nem politikai provokáció illiberalizmus volt. A közíró Kusy ekkor nagyobb sebességre kapcsolt: az emberi jogok, a kisebbségi jogok és a jogállami normák cinikus megszegéseinek, ignorálásának, a hatalommal való visszaéléseknek a krónikása lett, írásaival leplezve le a meciarizmus anticivilizációs jellegét. Nagy szerepe volt abban, hogy nemcsak külföldön, hanem Szlovákiában is egyre kevesebben hitték el, hogy valóságos az a szabadság, amelytől a meciarizmus hívei beszélnek. A tollat később sem tette le, mert a nacionalizmus az európai prosperitás- és művelődéseszmény helyett folyamatosan a törzsi eszmények fantazmagóriáival bűvöfi az erre fogékonyakat. 6. Haláláig publikált. Nem ismerek politológust, sem szlovákot, sem magyart, aki annyit írt volna az emberi és kisebbségi jogokról, mint Miroslav Kusy. A pozsonyi Kalligramnál két magyar és öt szlovák könyve jelent meg, válogatott munkái 2. és 3. kötetének pedig a címe: Politika a mensiny. A politika és a kisebbségek. Temetésén rengetegen gyűltek össze, de közülük csak öten voltunk szlovákiai magyarok. Egykori közemberek, akik már ki-kimaradozunk a létből. A politikai, társadalmi, kulturális és oktatási intézményeink vezető képviselői, a szlovákiai magyar média, a civil szervezetek - sehol. Mindezt a szlovák világgal szembeni tudatos — vagy öntudadan - távolságtartás egyik tünetének is vélhetném. Meg annak, hogy önmagunknak sem vagyunk fontosak. Már nem fontos nekünk az, ami egyetemesen emberi. 7. Miroslav Kusy elutasította a nacionalizmus, a sovinizmus és a raszszizmus minden változatát, a nők és a gyermekek elnyomását, a szegénység megvetését. Önpusztítónak látta a modern társadalmak közönyét az emberi szenvedés iránt. Számtalan kisebb entitás jogaiért is kiállt. Az emberi méltóság és a jogállamiság védelme kötelezte őt erre. Az ő hazafisága nem hagyott ki senkit. A politikai Szlovákiát a maga teljességében látta és az itteni magyarokra konstitutív elemként tekintett. Számtalanszor felrótta a szlovák politikai pártoknak, hogy nincs kisebbségpolitikai koncepciójuk. Nem lesz több Kusynk. 8. Amikor Szilveszter éjszakáján egészségi állapotáról kérdeztem, Miro az önsajnálat legkisebb jele nélkül azt felelte: hetek vagy napok kérdése. Egyikünknek közülünk, néhány évvel korábban, azt mondta a halálról: utána nincs semmi. A racionalizmus méltósága ez. Nincs helye a vigasznak vagy a vigasztalásnak. Már volt egy ilyen halottam, egy magyar író, Mészöly Miklós. Ugyanaz az életstratégia: fejjel a falnak, és az ütött résen tovább. Miro Kusy sosem félt. Gyávaságom titokban csodálta ezt a bátorságot. Ez is egyetemesen emberi volt benne. Barátságunk leírásához kis szavakat szeretnék használni. Egészen kicsiket. Annyira kicsiket, hogy csak én láthatom őket. Egyedül. Lehunyt szemmel. Szigeti László
