Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-16 / 64. szám
2019. március 16., szombat, 13. évfolyam, 11. szám Szécsi Noémi tárcája a Szalonban Területi viták, nemzeti érvek, nagyhatalmi döntések 1919-ben A (:seh)szlovák-magyar határ kialakulása Előre eldöntött és részrehajló vagy a háború végén kialakult viszonyokat szem előtt tartó nagyhatalmi döntések születtek száz évvel ezelőtt Párizsban? Milyen tényezők határozták meg a Németország és Oroszország közti térség nemzeteinek, államainak a sorsát? Veszteseket sújtó diktátumok voltak a békeszerződések, vagy a győztesek katonai fölénye és stratégiai érdekei tették lehetővé, hogy Európa keled fele átalakuljon? Sokféle magyarázat létezik arra, miként került fel a dinasztikus birodalmak helyén első körben 12, mára — Koszovóval együtt - 21 nemzetállam Kelet-, Délkelet- és Közép-Európa térképére. A győztes nagyhatalmak döntései egyszerre szolgálták a térség nemzetei egy részének önrendelkezését, ugyanakkor a veszteseket megpróbálták tartósan kiiktatni a meghatározó európai hatalmak sorából, és közel harmincmillió embert kényszerítettek kisebbségbe. Kérdés tehát, hogy a nemzetiségi szempontok mellett a döntéshozók államtervező munkájának vagy a veszteseket és a kisebbségeket büntető intézkedéseknek volt az elmúlt száz évben maradandóbb hatása. A békekonferencia működése és zsákutcája 1919. január 18-án a versailles-i palota tükörtermében — 32 győztes, társult és semleges állam részvételével - elkezdődött az első világháborút lezáró békekonferencia. Napra pontosan 48 évvel azt követően, hogy a Franciaországot legyőző I. Vilmos porosz királyt ugyanott német császárrá koronázták, amivel véglegessé vált az egységes Német Masaryk-térkép (Képarchívum) Birodalom létrejötte. Az időpont megválasztásával Párizs egyértelművé tette, milyen fontosnak tartották a franciák a világháborúban legyőzött Németország megbüntetését. Ugyanakkor Raymond Poincaré francia köztársasági elnök Wilson amerikai elnök demokratikus elveken nyugvó békepolitikájára hivatkozva ígért igazságos döntéseket. A konferenciát megnyitó beszédében egyenlő mérce alkalmazását ígérte: „ Ha a világ térképének megváltoztatásáról van szó, úgy ez a világ népeinek nevében történik azzal a föltétellel hogy híven érvényre juttatják a népek kívánságait, tiszteletben tartják a kicsiny és nagy nemzetek önrendelkezési jogát egyaránt, és azt a nemzeti és vallási kisebbségek szent jogával összhangzásba hozzák.” A hangzatos beszédből azonban kimaradt annak a sok mindent előre eldöntő ténynek a rögzítése, hogy a vesztes államok - Németország, Ausztria és Magyarország, Bulgária, Törökország és persze a bolsevikok kezére jutott Oroszország képviselői nem kaptak meghívást a béketárgyalásokra, hanem csak a kész szerződéstervezetek átvételére nyertek bebocsátást a Quai d’Orsay, a francia külügyminisztérium Szajna parti palotájába. Akkor néhány héttel a szerződések aláírása előtt megtehették - a szinte minden esetben figyelmen kívül hagyott - írásos észrevételeiket. Az öt győztes nagyhatalom, az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Japán vezetőinek és külügyminisztereinek közös döntései a konferencia Legfelső Tanácsában születtek. Emellett ötvennél több bizottság és albizottság vett részt a békeszerződések területi, gazdasági, jogi, katonai, jóvátételi, kisebbségi döntéseinek előkészítésében, több száz szakértő közreműködésével. A békekonferencia döntéseinek jogosultsága mellett érvelők mindig is hangsúlyozták a békekonferencia szakszerű működését, míg a vesztes államokban az elfogult és egyoldalú döntések elhibázottságát bírálják. William Orpen: A párizsi békeszerződés aláírása a Tükörgalériában, Versailles, 1919. június 28. Párhuzamos akciók és döntések A Legfelső Tanács, a Külügyminiszterek Tanácsa és a győztes hatalmak közös katonai testületéi folyamatosan beavatkoztak a szovjet-orosz, a magyar, a balkáni és a törökországi események menetébe. Francia és olasz tisztek irányították a csehszlovák, román és jugoszláv hadseregnek az új államok által igényelt észak- és dél-magyarországi, erdélyi területein végrehajtott hadműveleteit, illetve 1919 áprilisa és júliusa között a Magyar Tanácsköztársaság elleni katonai fellépést. Az 1918. őszi fegyverszüneti egyezmények után több országban határ- és polgárháborúk robbantak ki. A rendteremtést, az Oroszországban hatalomra jutott bolseviz-Az önrendelkezés nagyhatalmi átértelmezése Az eredetileg a wilsoni „új diplomácia" jegyében, győztesek és vesztesek tárgyalásain hozott, demokratikus döntések formájában elképzelt békeszerződések helyett vállaltan elfogult döntések születtek. Ez a mai napig egymásnak ellentmondó értékelésekre ad lehetőséget. A nemzetek demokratikus önrendelkezéséről alkotott idealista elképzelések ugyanis a tárgyalások során részben átalakultak, részben sorra megbuktak. Maga Wilson elnök nem vált a békekonferencia döntőbírójává, hanem - együtt az amerikai delegáció többi tagjával - fokozatosan háttérbe szorult a döntéshozatalban. A béketeremtés során a konferencia vezetőjévé választott Georges Clemenceau francia miniszterelnök és a francia diplomácia németellenes magatartása érvényesült. Párizs a Közép-Európában és a Balkánon is a büntető béke eszközeivel kívánta meggyöngíteni a legyőzött államokat. Helyettük Varsóval, Prágával, Bukaresttel, Belgráddal lépett szövetségre, a legtöbb vitás kérdésben őket támogatta. így próbált a maga számára erős németellenes hátvédet teremteni. A brit miniszterelnök, Llyod George március 25-én a fontainebleau-i memorandumában éles szavakkal bírálta ezt a francia egyoldalúságot: „Sosem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most létrejövő kis állam határain belül jelentős magyar irredenta alakul ki. Ezért a béke irányadó elve az legyen, hogy amennyire emberileg csak lehetséges, a különböző népek tartozzanak az anyaországukhoz. Ennek az emberi szempontnak elsőbbséget kell élveznie a stratégiai, gazdasági vagy közlekedési megfontolásokkal szemben, hiszen az utóbbiak általában más eszközökkel is megoldhatók." Wilson a béketárgyalások feltételéül szabta a vesztesek feltétel nélküli kapitulációját és teljes leszerelését, ami eleve megakadályozta a kiegyensúlyozott, tárgyalásos béke megteremtését. Az amerikai elnök demokratikus elképzelései ezen kívül is tévedésekkel és egyoldalúságokkal keveredtek. A területi viták eldöntésére egyedül alkalmas demokratikus intézményt, a népszavazást például csak hét esetben használták. A magyar kormányok által kezdettől fogva szorgalmazott plebiszcitumokból semmi sem valósult meg. (A soproni népszavazásra 1921 decemberében az olaszok által kezdeményezett külön megállapodás alapján került sor.) Pedig az 1920 januárjában, egyéves késéssel Párizsba meghívást kapott magyar békeküldöttség vezetője, Apponyi Albert előre elismerte volna a nagyhatalmak által kiírt népszavazások eredményét... mus elszigetelését, magyarországi és németországi tanácsköztársaságok leverését, a térség pacifikációját igyekeztek szorosan egybekapcsolni az „új Európa” térképének megrajzolásával. Ezzel párhuzamosan a győztes államokhoz társult és szövetséges új államok kormányai mindent elkövettek, hogy még a békekonferencia összehívása előtt elfogadtassák saját területi igényeiket, s azok bekerüljenek a francia, brit béketervekbe. Ebben különösen aktívnak bizonyult a hároméves emigrációjából haza sem térő csehszlovák külügyminiszter, Edvard Benes, aki - a szövetségesként elismert csehszlovák állam képviseletében - igyekezett bekapcsolódni a békekonferenciát előkészítő párizsi tanácskozásokba. Miközben Párizsban gyors ütemben láttak neki a győztesek a háború utáni Európa pacifikálásának, területi, államjogi átrendezésének, a francia, olasz, brit katonadiplomácia sorra jelölte ki azokat a demarkációs vonalakat, amelyek mögül ki kellett vonni a német, magyar, bolgár és török haderőt. A győztes antant kelet-európai szövetségeseinek hadseregei 1918 novemberétől azután sorra foglalták el azokat a területeket, amelyeket a. győztesek által támogatott nemzetállamok a maguk számára igényeltek. A Magyarországi Fegyverszüneti Bizottság a Párizsból érkező döntéseket, demarkációs vonalakat közvetítette. Csehszlovákia esetében 1918. december 23-án érkezett meg Budapestre az a demarkációs határozat, amely a Duna és az Ipoly folyó, valamint a Rimaszombattól az Ung folyó torkolatáig terjedő vonalban jelölte meg „a csehszlovák állam által visszakövetelt történelmi határokat.” Az ettől északra fekvő területeket Magyarországnak katonailag azonnal ki kellett ürítenie. A béketárgyalások feltételéül szabott katonai leszerelés miatt Németország, Oroszország és a többi vesztes
