Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-09 / 58. szám
TÁRCA A SZALONBAN Németh Zoltán Szabadon kószáló macskák helye A történet hitelesítéséhez a Visztulával (Wisla) párhuzamosan futó aleja Jana Pawla II sugárút felkutatása elengedhetetlen. A leginkább a Sródmiescie és Wola közigazgatási határán húzódó útszakaszról középtájt szükséges lekanyarodni az Ogrodowa, majd innét néhány méter után a Biala utcába, ahonnét gyorsan visszatérünk az Ogrodowa túloldalára, abba az elvarázsolt világba, amely Varsó háború utáni építészetének néhány sztálinbarokk tömbjét jellemzi. A világháborúban megsemmisült zsidó negyed helyén négyzethálóba tömörült épületek mozaikja jött létre, amelyek sarkaikon keresztül kapcsolódnak egymáshoz indázva. A négyzethálók kb. 60x60 méteres belső terei varázslatos parkokat rejtenek, intim tereket, ahová nem jut el a többsávos utak harsány zaja, szennye. Egy-egy udvar mikroközösségének az építész vágyálma szerint a falu a mintája, a négyzetháló két-háromezer főből áll, akik elvileg mindnyájan ismerik egymást, majd pedig három-négy ilyen mikroközösség hoz létre a többsávos utak hálója által egy elvileg tíz-tizenkétezer lakosú kisvárost, a világváros közepén. Az öt-hat emeletes épületeket gyakran árkádok, oszlopok, átjárók szakítják meg, sajátos ritmusát adva a sétának. Sajnos ez az építészeti utópia csak féloldalasán valósult meg. A 60-as, 70-es évek igénytelen tömegépítészete képtelen volt elviselni az emberléptékű világot. Az ideális az lett volna, ha a körülzárt, négyszögletű belső terek parkoknak, átláthatatlan, lélegző minidzsungeleknek, árnyas rejtekhelyeknek, játszótereknek vagy sportpályáknak adnak helyet - a valóságban azonban iskola, parkoló, vízügyi hivatal épülettömbje került oda, kiszorítva fát, bokrot, ugráló madárcsoportot. Itt tehát, ezen a négyzethálós helyen, a belváros négyszögletű bérházai közé érve most azt láthatjuk, hogy a fák alatt embermagasságú zöld kerítéssel körülvett, préselt fából, hullámpalából, deszkákból épített kis kalyibák sütkéreznek a napon. Csönd van, pontosabban csak a közeli hatsávos úton haladó járművek megállíthatatlan hernyótalpainak surranása és a pár száz méternyire épülő felhőkarcoló születésének ütemes dörömbölése hallatszik. A kerítéssel elzárt néhány négyzetméteres terület olyan, mint anno a köbölkúti nagymama tyúkjainak udvara, csak mondjuk annak negyede, egy kb. 4x4 méteres terület. Na de tyúkok itt, Varsó belvárosában? Ha közelebb lépünk a zöldellő borostyánnal befuttatott kerítéshez, láthatjuk, kerítéshálós ajtaja kulcsra zárható, és hogy apró faépületek állnak egymás mellett, sőt egymás felett is, csinos piros háztetővel. A kerítéshez támasztva seprű, lapát. Egy kisebb székecske, egy farönk ülőke, piros tálka. Nem tyúkok tehát, hanem manók? Most már el is tudjuk olvasni a feliratot. Térén dia kotów wolno zyj^cych. Szabadon élő macskák területe. Vagy inkább kedvemre való lenne a következő fordítás: Szabadon tekergő macskák búvóhelye. Vagy: Csavargó macskák menhelye. Vagy: Szabad macskák lakhelye. Mindegy. Idestova három éve járok erre, de itt még soha egyetlen macskát sem láttam. Egyszer megpróbáltam benyitni, zárva volt. Egyébként is: vajon hogyan nyitja ki egy macska a kerítés kapuját? Van erre elképzelés? Telefonon felhív valakit, akinél a kulcs van? Vagy minden macskának van saját kulcsa a kapubejárathoz? De hogyan mászik fel a kilincsig? Hogyan dugja be a kulcsot és nyitja ki az ajtót? Más: a borostyán segít a macskának a kerítés átugrásában, vagy éppen nehezíti? Aki sűrű borostyánnal futtatta be, vajon mire gondolt közben? Mi volt a célja? Az akadályozás vagy a segítő szándék? Nem tudhatjuk. Tény, hogy három hosszú éven át egyetlen élő lényt sem láttam a kerítésen belül. Lehet, hogy közben macskák tucatjai dőzsöltek bent a házikókban, csöndes orgiák zajlottak a félhomályban, de mégis, sokkal inkább kihaltnak, kihasználadannak tűnt a titokzatos, nem létező macskák zöld drótkerítéssel körülvett szigete. Mígnem. Mígnem ma nyitva volt az ajtaja. Leültem a közeli padra, könyvet vettem elő, ám izgatottságomban egyetlen bekezdésnyit sem haladtam előre. A nyitott kapu mögött egy idős hölgy sertepertélt. Kisöpört, tiszta vizet tett a piros tálkába, hosszú-hosszú percekig motozott, babrált, bizgerélt valamit a borostyán árnyékában, amelyet most elátkoztam, mert semmit sem láttam tőle. Nem, az biztos, hogy nem macskát simogatott, mert ezt ilyen hanghatásokkal nem lehet csinálni. Dolgozott, takarított, talán a macskabódékat törölgette, nem tudom. Macskát nem láttam, egyeden macska sem szökött, ugrott, menekült, sprintéit, suhant, spurizott vagy viharzott el a nyitott ajtón. A nő néha kijött a kis kapu elé, kiszórta a felsöpört ágacskákat, levéltörmeléket a szemetesbe. És most történt az, amit nem tudok feldolgozni, amiért írom ezt a történetet. A nő kb. már másodszor-harmadszor lépett ki a kapun, amikor egyszer csak megmerevedett. Követtem tekintetét, és megláttam azt, amire három éve vártam. Egy macskát. Ott bóklászott az úton, lépett jobbra, lépett balra, ugrott és ment, botladozott és kódorgott, mint egy igazi, vérbeli tekergő macska - de az irányt azért jól láthatóan és érzékelhetően tartotta: s az a macskakert volt! Már csak tíz méter, már csak nyolc, már csak hét, öt, szinte pattanásig feszültem, végre, történelmi pillanat, amelyben értelmet nyer minden titok, helyre kerülnek a fantázia titkos tárgyai, és a realitás párnáira hajthatom fejem - de ekkor váradan dolog történt. A nő (kb. hatvanéves, arca normális, kicsit sovány, ámde rendezett külsejű), hirtelen, támadó mozdulattal suhintott a macska felé: Sicc! Pontosabban: A kysz!!! Merthogy lengyelül mondta. A macska ijedten fordult vissza, átrohant az udvar szűk belső macskáján, átvetette magát a vízügyi hivatal kerítésén, és eltűnt. A nő elégedetten folytatta munkáját, kb. öt perc múlva egy méretes szatyorral a kezében, miután kulcsra zárta az ajtót, elballagott. Rám se nézett. Ott maradtam egyedül a hellyel. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa V. J ózsef Attila Párizs-élménye, noha első pillantásra minimálisnak látszik, meghatározó erővel bírt. A városnak köszönhette elsősorban a nyelvet: egészen sajátos módon tanult franciául, úgy, ahogy én sosem tudnék ekszküzemua. „...ekkoriban idejét szakáll növesztésén kívül főként azzal töltötte, hogy szigorú betűrendben magolja be Kelemen francia-magyar szótárának 1924-es kiadását, a nyomdai rövidítésekkel együtt” - írja egy emlékező. Persze, bejárt a Sorbonne-ra is, de úgy tűnik, elég rapszodikusan. A városnak köszönhette a társadalmi szerepvállalásra való eszmélést, belép az Anarchista-Kommunista Pártba, ott van a május elsejei felvonuláson is. Megismerkedik a kortárs francia költők műveivel, mindenekelőtt Apollinaire hat rá. És e városnak köszönheti Villont is, akitől néhány verset lefordít. Lidi nénémnek öccse itt, / Batu khán pesti rokona, / kenyéren élte éveit / s nem volt azúrkék paplana; / kinek verséért a halál / öles kondérban főz babot - / hejh burzsoá! hejh proletár! - / én, József Attila, itt vagyok!” - írja a párizsi év májusában a Bevezető, az egyik legkorábbi önarcképszerű versében. Szövege JA barátja és lakótársa Janovics Ferenc keze írásával maradt egy fecnin, melyre a költő karikaturisztikus portréját is odapingálta. Hogy ide került, az közvetve Horger Antalnak köszönhető, aki legendás mumusként vonult be a laikus irodalomtörténetbe. Ha ő nem „tanácsolja el a tanári pályától”, talán rendesen megtanult volna franciául (ezt a szakot is felvette), viszont fél év múlva aligha iratkozott volna be a bécsi egyetemre, s ott a tanév során aligha ismerkedhetett volna meg a bécsi balos emigráció színe-javával, ahogy a marxizmussal, az avantgárddal sem, nem kelti fel az érdeklődését a szürrealizmus, és nem tölti a következő tanévet Párizsban, ahol ez a sok impulzus beérhet. A kutatók szerint JA tizenhét évesen hallhatott először Villonról, Juhász Gyulától. Amikor aToll-beli közlésük után három évvel, 1931- ben a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötete megjelenik, huszonhét éves. Villont a kötet végére a „fordítás” címkéje nélkül illeszti: „a tanult francia betyárnak három balladája és négy sorocskája”. Talán ez a betyáros hang szólal meg abban a nyelv-cserekereskedelemben, amelyet a józsefattilául beszélő Villon és a villoni sorokat imitáló József Attila között bonyolódott. Vas István mutat rá a Lebukott, a Mondd, mit érlel, a Bérmunkás ballada, A tőkések hasznáról és a Vigasz című versekre: mindegyik a villoni balladaformát veszi elő. így lett a „szegény Villon” beszédéből („De moi, pauvre, je veux parier”) a szegény proletaire beszéde („mondd el, mit érlel annak a sorsa”). Miközben Apollinaire szárnyalása és a kommunista ideálok szlogenjei is érződnek benne, a francia betyár hangja kihallatszik. E hang, az élet büdösségére való rámutatás, a ki- és beszólások retorizáltsága, a refrén hajlékony jelentései híján talán JA nem tudott volna olyan keresetien, sallangoktól megfosztott proletárlírát művelni. Villon magyar hangja, és Villon hangja a magyar költő soraiban. Ha JA fordításait szemügyre veszszük, még világosabb e kapcsolat különös kölcsönössége. A húszas évek végén, amikor ezek megjelennek, Villon nem számít ismert költőnek Magyarországon. Párizs századfordulós lelkesedése az (újra) felfedezett hang iránt elsősorban Vitu és Lognon archívumokból előbányászott kordokumentumok alapján rekonstruált életrajzi részleteinek, valamint Marcel Schwob filológiai tanulmányainak köszönhető - ezek alapján aztán megírhatták a költő életét (pl. Gaston Paris, Champion). József Attila előtt csak Tóth Árpád fordított Villont, bár nagyon szépen, a tótárpádos hang mégis túl szép az eredetihez képest, amely archaikussága ellenére is az élőbeszéd benyomását kelti (pont ezért nehéz fordítani, pláne a jargonban írt balladákat) - s néha eldönthetetlen, hogy egy-egy sor egyszerű, vagy együgyű. A szemtelenül őszinte hang, a hétköznapok képeiből építkező imagináció, a megszólalás keresetlensége, a gondolat meztelensége és a közlés pimaszsága, amely talán mindkét költőt jellemzi, leginkább a Villonról meg a vastag Margotról szóló ballada fordításában talált igazán egymásra. Érdekes egy szó és hangzás szerinti fordítás, amely nem jellemzi az egészet, itt briliáns megoldást szül, a JA korabeli magyar zsargon franciából tolvajlott szavát hagyja meg: „Fazekat happolok, ha emberek / jönnek” (Quand viennent gens, je cours, et happe un pot). Mi sem mutatja jobban a villoni és józsefattilai együtthangzást, mint az, hogy a törvényen kívül álló francia betyár saját sorsát idézte fordítója fejére. Igaz, Villont tolvajlásért - de mondjuk inkább úgy: happolásért - csukták le, a kagylósok (coquillard) bandájával elkövetett gaztettek, s végül egy balesetnek tűnő gyilkosságért „körözték”. JA-t pedig a Döntsd a tőkét... kötet Szocialisták című „lázító” verse miatt osztály elleni izgatás, s ezt tetézve a Vastag Margot-ról szóló balladafordítás miatt pedig szeméremsértés vádjával. Igaz ugyan, hogy nemcsak a vád különbözött - JA-t ugyan az akasztófa árnyéka helyett nyugalmas fegyházi napok fenyegették. Aztán szerencsére mindketten megúszták. A rue Cloche Perce-re, a középkor megboldogult piros lámpás utcájára, semmi sem emlékeztet a múltra, sem a híres Vastag Margotra. Az utca és a rue Franpús Miron sarkán azonban áll egy középkori ház. Igaz, Villon kora után épült, a filing kedvéért elképzelhetjük, hogy itt vagyunk „e bordélyban, hol szállásunk vagyon”. Száz Pál (Képarchívum) A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
