Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-09 / 58. szám
www.ujszo.com | 2019. március 9. SZOMBATI VENDÉG 9 Tudja, kitől mit visz tovább Huszárik Kata: „Ötvenedik éve felé édesapám sok mindent átértékelt, talán én is kezdtem fontossá válni számára... SZABÓ G. LÁSZLÓ Kislány volt még Huszárik Kata, mindössze tízéves, amikor édesapja, Huszárik Zoltán, a legendás filmrendező váratlanul elhunyt. Arra a kérdésre, hogy mikor döbbent rá, milyen kivételes tehetségű művész lánya, nincs évszémhoz köthető válasza. Folyamatról, fokozatokról inkább tudna beszélni, mint konkrét időpontról, hiszen, mint mondja, kettőjük kapcsolatában a művészt és a magánembert, vagyis az édesapát sosem választotta szét Huszárik Zoltán személyében. Inkább az utóbbi hiányából fakadó érzés maradt meg benne, hiszen Huszárik Zoltán nem volt klasszikus értelemben vett apa. „O nem nagyon jött, ritkán találkozott velem - mondja a színésznő, aki évekig volt a Katona József Színház tagja, majd Szolnokra szerződött, aztán vissza Budapestre, ahol most több helyen is játszik, közben láthattuk őt a Hyppolit felújított változatában és a Márai Sándor regényéből készült Kalandban. Édesanyja, Nagy Anna a Kosztolányi regénye nyomán forgatott Ranódy-film Pacsirtája volt, a Tél Tündére a Szindbádban és Dudásné az Árvácskában. Poprádon járt már? Még nem. De ugye tudja, hogy az első kürt ott futotta az édesanyja hasában? A poprádi tó a Krúdy-regényben szerepel. Édesanyámmal és a Szindbádot alakító Latinovits Zoltánnal Lillafüreden vették fel ezt a jelenetet, a Hámori-tó jegén. Poprád régóta vonz. De Selmecbánya környéke is, mert édesapám ott is több helyszínt talált a Szindbádhoz. A szüleim egyébként nem voltak házasok, anyukám azonban nagyon okosan kezelte ezt a helyzetet. Gyakran megjegyezte, hogy: „Édesapádnak más dolga van, azért találkozik veled ritkábban. O olyan filmeket csinál, amilyeneket azok az édesapák, akiket te naponta látsz az iskolában, nem csinálnak.” Ez nagyon erősen belém ivódott. Tudtam, hogy apunak ez a dolga. Hogy ő valami nagyot csinál. Mindig azt mondta: csak egy lábnyomot akar hagyni maga után, maradandóvá tenni egy-egy pillanatot. A filmjei is ilyenfajta időmegállítások. A rajzai pedig élete fontos momentumainak kivetítései. Gyerekként nyilván még nem tudtam, mi az a nagy dolog, amit apu csinál, de ahogy anyu beszélt róla, abból megértettem, hogy az valami nagyon fontos. Az Elégiát például még gyerekként láttam. Erősen megérintett. Domonyi nagymamájára gondolva azt hittem, a Tisztelet az öregasszonyoknak volt az első nagy élménye édesapja filmjei közül. Igen, abban ott a nagymamám, a dédnagymamám, de ők a Szindbádban is benne vannak. Tudom a történeteiket. Például a film végén, mielőtt Szindbád meghal, és az angyalka bemegy orgonálni a templomba, van egy kép, ahogy kinyitja a templomkaput, és behúzza maga mögött a szoknyáját. És amikor meghalt a dédnagymamám, Kati néni, apu szeretett nagymamája, apu ugyanezt álmodta. Ez egy az egyben került be a filmbe. Tízéves gyermekként mennyire tudott közel kerülni az édesapjához? Én már akkor sok mindent tudtam, láttam, érzékeltem. Lehetett velem beszélgetni. Ötvenedik éve felé édesapám sok mindent átértékelt, talán én is kezdtem fontossá válni számára, így aztán volt egy rövid közös időszakunk. De azt a képet is, amelyet magamban hordok, inkább az érzékenységemnek köszönhetem, nem a praktikus értelemben vett összetartozásból fakadó megértésnek. Ez a kép akkor csak alapot kapott. Színesedni, formálódni, változni később kezdett el bennem, s ez a kettőnk kapcsolatát is folyamatosan átértékelte. Ha a nap legváratlanabb pillanatában eszébe jut az édesapja, hogyan jelenik meg a lelki szemei előtt? Van egy kép, amely nagyon erősen él bennem. Nem sokkal a halála előtt barátoknál jártunk. Kicsit olyan kirándulós, beszélgetős napot tartottunk. És akkor ott, a barátoknál táncolni kezdett az apám. Magasnak láttam őt és vékonynak. Büszkén néztem, ahogy táncolt. A nagymamája mennyire volt összekötő kapocs kettőjük között? Sokat voltam nála Domonyban. A nagymama olyan volt egy kicsit, mint Peer Gynt anyja. Arról szólt az élete, hogy hazavárta a fiát. Elképesztő ember volt, nagy formátumú asszony. Huszonhárom éves korában maradt özvegyen, ami az ő életében azt jelentette, hogy minden rá maradt. Élveszítette a társát, akit szeretett, egyedül művelte a földet, s bajlódhatott még az állatokkal is. Soha többé nem ment férjhez, és majdnem kilencvennyolc éves volt, amikor meghalt. Minden szeretetét apámra vetítette, minden gondoskodását, törődését. Fájdalmas lehetett neki, amit minden szülő megél, hogy el kell engednie a gyermekét. Apu ritkán járt haza. Nagyon hiányzott a nagymamámnak. Mindennap arra várt, hogy végre betoppan a fia. Zsákutcában áll a ház Domonyban, egyetlen ablak néz csak az utcára, a nagymama szobájának az ablaka. Onnan nézte az utat, hogy nem jelenik-e meg apu. Milyen sorsra jutott a ház? Még áll. Szeretném, ha apu szellemi hagyatékának az emlékháza lenne. Ha nem is az összes grafikája, de legalább egy része a rajzoknak oda kerülhetne. Alkotóházként is működhetne fiatal, tehetséges, határon belüli és túli filmesek számára. Nehéz, küzdelmes feladat támogatókat találni a felújítására. Én sajnos nem rendelkezem olyan anyagi javakkal, hogy megmenthessem az enyészet elől. Ha senki nem áll mellém az ügyben, össze fog omlani. Jelenlegi állapotában nem is használható. A Szindbáddal milyen a viszonya? Időről időre elkaszál. Mint minden igazi nagy mű, ahogy halad az életem, más és más részeivel érint meg. Gyerekként is hatott rám. Furcsa dolog ez, hiszen anyuval nőttem fel, egy csomó mindent tőle kaptam. Látta, miket olvasok, sokat beszélgettünk, ő tanított meg gondolkozni. Már kiskamaszként is faltam a könyveket, utóbb aztán mindig kiderült, hogy valami olyat találtam meg, vettem a kezembe, ami édesapám kedvence volt. Nem volt ebben semmi tudatosság a részemről, inkább valami zsigeri bekötöttség. Ugyanezt fedezem fel magamban akkor is, amikor másokkal együtt nézek egy filmet, és a végén jönnek a nagy elemzések, felfedezések. Olyankor mindig elcsodálkozom. Ami nekik különös, nekem az teljesen természetes. kezett, vagy később, az ott töltött négy év alatt? Szerintem a legjobb megoldást választottam. Tizenhét-tizennyolc évesen már éretten gondolkozva azt mondtam: sem apu apuságával, sem anyu anyuságával nem szeretnék foglalkozni. Valahogy hittem abban, hogy én magam is elég érdekes vagyok. És ezt a mai napig így gondolom. Tartom magam annyira érdekesnek, hogy az önmagában is elég legyen. Persze előfordul, hogy bemutatkozom, és kedvesek, nyitottak lesznek velem az emberek, szeretettel fordulnak felém. De megéltem már azt is, hogy amikor bekerültem egy közösségbe, időbe telt, míg si,.Szeretném összegyűjteni az apuról szóló történeteket' (Szkárossy Zsuzsa felvétele) S édesapja második játékfilmje, a Csontváry láttán mit érez? Az elég furcsa hatással van rám. Azt sokáig el is tartottam magamtól. Miért? Nagyon sok benne a hasonlóság a mi életünkkel. Még ma is azt érzem, mi vagyunk a filmben. Anyám, apám és én. Á művész és a családja. A kisfilmeket és a Szindbádot jobban szeretem. A Csontváry láttán nem tudom szétválasztani a dolgokat magamban. Nehezítette az életét, ha egy adott helyzetben kiderült, hogy Huszárik Zoltán lánya? Például amikor a színművészeti főiskolára jelentkerült elfogadtatnom magam, mert azt gondolták rólam: „Ja, persze, a szülei miatt van itt!” Ezzel meg kellet küzdenem. Egyébként érdekes, hogy azt a fajta bizalmat, felém fordulást, amiben régebben a szüleim révén volt részem, ma már magától értetődően kapom meg. És ez apukámtól jön. Valahogy-nem tartanak tőlem az emberek. Bárkivel el tudok beszélgetni, még olyan valakivel is, akit esetleg felületesen ismerek. És fél óra után azt mondja az illető: „Úristen, eddig erről csak a legjobb barátomnak beszéltem!” Le tudja bontani magában, hogy kiből milyen belső tulajdonságokat visz tovább? Le. Világosan látom és érzékelem magamon, hogy mi az, amit az egyik, és mi az, amit a másik ágról kaptam. Anyutól a gondolkodásomat, az igazságérzetemet és a kötelességtudatomat örököltem, aputól a nyitottságot, hogy bármilyen helyzetben képes vagyok természetesen létezni. Le tudok ülni a kőműves bácsival kávézni, és ugyanolyan jól tudok vele társalogni, mint egy flancos helyen valaki mással. De abban is apura hasonlítok, hogy képes vagyok a pillanatnak örülni, vagy hogy a rosszkedvemet egy apróság is felül tudja írni. Például hogy köd van és deres a fű. A nagyon erős szépérzékemet is biztosan aputól hoztam. Anyu mindig nevet rajtam. Azt mondja: „Ha van egy tárgy, ami csúnya, de praktikus, vagy ami kevésbé csúnya, de még mindig praktikus, és van egy harmadik, ami nagyon szép és abszolút semmi értelme, akkor te biztosan a harmadikat választod.” És igaza van. Édesapjáról szokta még faggatni az édesanyját? Anyu felé már nincsenek ilyenfajta kérdéseim. Másokhoz sem fordulok azzal, hogy meséljenek apuról. A róla szóló történetek maguktól is megtalálnak, és mindegyiknek örülök. Nagy részük persze nem is igaz. De fura mód azok is ugyanolyan jellemzők apura, mint a valósak. Személyiségének mutatói azok is. Idegszálas rajzai is sokat elmondanak róla. Jó megfogalmazás. Valóban idegszálasak a rajzai. Gyönyörűek. Nagyon sokat őrzök belőlük. Ez az én örökségem. Nem könnyű előszedni és nézegetni őket. Macerás az egész, mert nagyon nagy mappákban vannak. Félnapos munka, míg kipakolom őket. Legutóbb is ez történt, amikor a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet kiállítására kellett válogatni belőlük. Személyes tárgyai közül is őrzök néhányat. Egy évvel ezelőtt kaptam vissza azt a bőröndjét, amelyet a nagyközönség is láthatott már a Műcsarnokban tavaly megrendezett kiállításon. Megrendítő élmény volt számomra, amikor a kezemben tarthattam. Visszahozta valaki. Sokáig parkolt nála. És ahogy kinyitottam, döbbenetes volt látni a tartalmát, azokat a dolgokat, amelyeket közvetlenül édesapám halála után az íróasztaláról pakoltak bele. Van benne egy kulcs, amelyről nem tudom, mit nyit, írószertartó, elfáradt virág, összetöpörödött vadgesztenyék, papírlapok. Nagyon apus volt mindez, de a történet is az, ahogy a bőrönd harminchét év után megérkezett hozzám. Időről időre mintha ajándékot kapnék. Apujelt ad, de már olyan is volt, hogy utánam nyúlt, és kirángatott a bajból. Rajzkészségét örökölte? Sajnos nem. Tanultam rajzolni, de az a fajta tehetség, ami benne megvolt, belőlem hiányzik. íráskészséget viszont örököltem tőle. Egyszer szeretném összegyűjteni a róla szóló történeteket. Majd ennek is eljön az ideje. Tizenhárom éves a fiam, két kutyám is van, három munkahelyem, az anyaggyűjtéshez pedig idő kell, koncentráltság. Nagyon szeretném, hogy egyszer megszülessen ez a könyv. A szerző a Vasárnap munkatársa