Új Szó, 2019. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-23 / 46. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. FEBRUAR 23. TU TÁRCA A SZALONBAN Krusovszky Dénes Orosz rulett Arra gondolt, miután rá került a sor, és elindult a töltés oldalán a híd korlátja felé, hogy olyan ez, mint az orosz rulett. Nemrég hallotta a bátyjától, mi az az orosz rulett, és azóta sokszor eszébe jutott. A bátyja valami filmben látta, és attól fogva állandóan felemlegette a legkülönbözőbb dolgokkal kapcsolatban. Olyan a feleltetés, mint az orosz rulett, vagy a Forma—1-es verseny rajtja, kész orosz rulett volt, de hallotta már tőle egy barátját ugratva úgy is, hogy anyád főztje olyan mint az orosz rulett. Akármire mondta, mindig működött. Ahogy a forró porban mezídáb igyekezett felfelé, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből, hogy ez is éppen olyan lesz mindjárt. A fiúk kora délután gyülekeztek a főcsatorna hídja alatt. Egyrészt, mert így takarásban voltak a hídon ritkán áthaladó kocsik és teherautók elől, másrészt, mert a vasbeton szerkezet adott annyi árnyékot már, ha ki lehetett bírni a délutáni kánikula lüktetését. Persze, a legjobb a vízben volt, az a pár foknyi különbség, ami még a nyári hőség tetőfokán is megmaradt a víz és a levegő között, ilyenkor mindennél többet ért. A baj csak az volt, hogy elvileg tilos lett volna fürdeni a csatornában, ezért kellett a fiúknak bujkálniuk. Legutóbb is, amikor a halőr észrevette őket, olyan hirtelen jelent meg a töltés aljában a motorjával, hogy épp csak ki tudtak mászni a vízből. Az öreg nem is mondott semmit, le sem állította a motort, csak nekidöntötte az egyik betonkarónak, tett pár lépést feléjük, aztán visszakézből pofánvágta a legközelebb álló fiút. Régebben pedig rendes kis üdülőtelepek sorakoztak a csatorna mellett jó pár kilométer hosszan. A töltés tetején víkendházak, kettő-három egy csoportban, lefelé kőlépcső vezetett á partig, ott széles stég, hordós zuhanyzóval. Szinte semmi sem maradt ebből, amióta kiderült, hogy a földekre kiszórt összes vegyszer évtizedek óta szépen lassan a csatorna vizében gyűlt össze, elértéktelenedtek az üdülők. Elterjedt, hogy olyan rossz a víz, hogy száz év kell legalább, míg ismét megtisztul. Nem lehetett tudni, hogy ki mondta ezt először, mindenesetre senki nem igyekezett megcáfolni. Rögtön mindenki árulni kezdte a házát, de már nemigen lehetett pénzt kivenni belőlük. Később egyet-egyet megvett valami csóró a városból, aki nem tudott ennél jobb helyre költözni, és volt olyan is, amelybe egyszerűen befészkelte magát egy hajléktalan. Azután már miattuk nem volt szabad errefelé játszani. A legkísértetiesebbek mégis az elhagyatott házak voltak, ahová már nem járt a tulajdonos, de új lakó sem vert bennük tanyát valamiért. Előfordult már, hogy a fiúk kíváncsiságból benyomták egy ilyen ház ajtaját, nem volt nehéz dolguk vele, a rozsdás reteszek nemigen tudtak semmiféle erőnek megálljt parancsolni. Odabent mintha kimerevedett volna az idő, a konyhaszekrényekben tiszta tányérok sorakoztak, a tűzhely mellett lábasok, az asztalon poros, de nem kopott viaszos vászon terítő, és a szoba sarkában még egy régi tévé is állt. Áram persze már nem volt, rég kikapcsolták, talán a vezeték is leszakadt valamelyik télen. Aki innen elment, nyilván úgy ment el, hogy látni sem akarta a helyet többé. Miközben a fiú ádendítette magát a híd korlátján, a túlparton álló üres víkendházat figyelte. A gazverte kertben hátára fordított, beszakadt ladik úgy hevert ott, mint valami rég kihalt ősállat titokzatos koponyája. Néhány év, és arra sem fog már senki emlékezni, hogy valaha mire használták rég eltűnt gazdái. A híd göröngyös betonfelszínén nem volt valami kellemes sétálni, a fiú sziszegve emelgette a talpát, de szemét már a félúton álló fiúkra szegezte, nem is törődött igazán azzal, hová lépjen. Két idősebb fiú állt előtte pár méterrel, egy kivörösödött képű köpcös, meg egy barnára sült inas alak. Mind a kettő kárörvendő vigyorral figyelte, ahogy közelít, az inas a fejét is megcsóválta, aztán oldalra kisercintette a nyálát a fogai között. Ha be vagy szarva, nem kell, mondta a köpcös, de már ma este ezen fog röhögni mindenki. A fiú kihajolt a korláton és a csatornát bámulta, a barna iszap és a zöld víz keverékébe valami szürke szín is beúszott, és az egész úgy kavargott alatta, olyan tétován vánszorgott lefelé, mintha az anyag nem tudta volna eldönteni, hogy folyó akar-e lenni vagy inkább mocsár végre. Az inas melléhajolt, úgy dünynyögte, nem olyan magas, csak arra kell figyelni, hogy kifelé ugorjál, mert ott vannak lent a régi híd csonkjai, és volt már, aki arra esett. Ahogy ezt kimondta, tett egy olyan mozdulatot a tenyerével, mintha egy legyet lapítana oda a vaskorláton. A fiú összerezzent, hallott már erről, de akkor is. Orosz rulett, megint ez jutott eszébe, aztán átemelte a jobb, majd a bal lábát is a korláton, kívül állt immár, és a vashoz préselt csípőjén érezte, hogy egész testét valami sűrű remegés járja át. Csak el kell engednie a korlátot, erre igyekezett koncentrálni becsukott szemmel, de közben képtelen volt a mocskos víz mélyén lapuló betoncsonkokat kiverni a fejéből. Na, mi lesz már, kérdezte a köpcös hátulról, estig akarsz itt kepeszteni? A fiú kinyitotta a szemét, és akkor mi van, ha mindenki rajta röhög majd, jutott eszébe, egyszer vége lesz annak is. Hátrahúzódott lassan, teljes súlyával visszadőlt már a belső oldalra, az inas megint sercintett egyet, a köpcös meg úgy bámult, mint aki nem érti, hogy most akkor mi van. Már majdnem hátraesett a fiú, de aztán váratlanul előreszegte a fejét. Meztelen talpa hangos cuppanással vált el a megbámult betontól. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa III. Mindig visszajövök ide, az Ártatlanok egykori temetőjébe (Cimetiére des Saints Innocents), amelyből csak a szökőkút maradt, miután felszámolták. Aprószentek temetőjének kellene fordítani, hisz a név szívderítő módon éppen Heródes gyermek-népirtására hivatkozik. Az Artadanok temetője tükörfordítás, persze, mégis szebb. Talán nincs is jobb, mint a tükörfordítás vagy a totális ferdítés, töprengek, míg fagyos ujjakkal rágúglizok a mobilomon Villon Testamentumában az Ártatlanok temetőjére címzett rész eredetijére. „Item, a Tizenötször-Húsznak - Háromszázaknak más névén - (Párizsiakra gondolok csak, Mert a falut nem kedvelem) Hagyom a nagy szemüvegem, Tok nélkül: így majd végre bölcsen Látni fogják, ki gaz, ki nem, A Saint-Innocents-temetőben.” Az eredetit kell megfejtenem, mert Mészöly Dezső fordításán húzom a szám. Pontos, pontos, csak ma már épp értheteden és eleventelen. Holt szöveg - erre persze csak többszöri olvasás után jövök rá. Már a latin „ugyan az” formula a kezdet kezdetén. Jó, világos, hogy szerződés-szöveget imitálva a Testamentumot fűzi tovább, hagyományoz, de. És ugyan ki tudja ma már azt, hogy a Quinze-Vingt (15-20, mely 300-at tesz) a vakok ispotályát jelentette a faubourg Saint-Honorén, amelyet IX. Lajos alapított a tizenharmadik század közepén? A legtalálóbban a legpontadanabbul lehetne fordítani, amelyben a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségére hagyományoz a költő, annak is a párizsi fiókjára, mert a vidék nem érdekli, ugye. Hogy mit keresnek a vakok a temetőben? Ez volt az egyik koldulásra kijelölt hely. Persze, nem voltak egyedül, naplopók, kéregetők, járókelők, vásárosok, szélhámosok és kurvák is sűrűn látogatták a forgalmas középkori temetőt. Mindezeknél nagyobb gondot okoz a „lunectes” szó, mert elég logikádannak tűnik szemüveget ajándékozni a vakoknak - még ha tok nélkül is, még ha átvitt értelemben is: az emberi jóság-gonoszság mélyére is látni vele metaforice. Mondjon bárki bármit, abban hiszek, hogy a költészet a rögvalóságot közvetíti, és a legszigorúbb logikus rendet követi. Hogy mit láthattak ekkoriban az Artadanok temetőjében az azt körülvevő árkádok fölötti „tetőtérben” összegyűjtött csontok mellett, azt a művelődéstörténet jól tudja: ezek alatt az árkádok alatt volt az első danse macabre, avagy haláltánc-ábrázolás. Az eredeti eltűnt a temetővel együtt, készültek azonban metszetek az ábrázolások alapján. Persze, a vakok attól még vakok maradnak. A lunettes a mai franciában szemüveget jelent, de ne feledjük, hogy Villonnak, ha volt is testálható szemüvege, nagyon más volt, mint itt a téren körülöttem flangáló Jean-Pierrek divatos keretű lunettes-je. Az optika a jövő titka volt még, de az üveglencséké is. A szemüveg monokliféle kerekre csiszolt, foglalatba helyezett hegyikristály lehetett. A lunettes szót pedig tükrökre is használták. Ezek nem a mai tükrök voltak, inkább fényesre csiszolt fémfelületek. Érthetjük tehát Villon sorait úgy, hogy a temető bűnök és erények ábrázolásaiban a (morálisan) vakok, akár egy tükörben, megláthatták, mi helyes. A tükör ráadásul a mértékletesség erényét ábrázoló allegorikus alak szokásos attribútuma volt ekkoriban. Ezt a megoldást támasztja alá Jean Meschinot, Villon ifjabb kortársának Lunettes des Princes című műve, amelyet inkább Fejedelmek tükörén.ek lehetne magyarítani, semmint szemüveges hercegeknek. Szép, szép, de hát a vaknak mindegy, hogy tükör vagy szemüveg! S valóban lehetett rögvalóság-vonzata az allegorikus okoskodásnak. A koldusok ugyanis nem mind voltak vakok és gyengénlátók, gyakran megjátszották magukat a könyörületes szívek előtt. Igaz, ma errefelé vicces és őszinte táblafeliratokkal próbálkoznak inkább a hajléktalanok egy szabadabb és cinikusabb világ benyomását keltve. Hogy is lehetne ebben a világban Villont megszólaltami? Hogy lehet ma a tükör-szemüveg kettősségét visszaadni, a furcsa vakság-látás ellentmondását feloldani? Elgémberednek az ujjaim, mire megtalálom az utolsó rímeket a hóolvasással szétfolyó sorokra. Ez nem stanza már, nem Villon. De nem is az Artadanok temetőjében ülök, hisz az már rég nincs meg. U.a., legyen a VéGyéOeSzzé Avagy: Vakok és gyengénlátók Országos Szövetségéjé. (Vidék nem izgat, Párizsi fiók!) Rátok testálja Villon műszemét: A temetőben megláthatjátok Mely fickó jó s melyik szemét, Keressétek az Aprószentekét. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
