Új Szó, 2019. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-09 / 34. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. FEBRUAR 9. 17 Németh Zoltán Lélegzőkövek és démonok Köztudomású, hogy a szellemek, démonok, kísértetek és fantomok a földfelszíntől csak kb. 25 méter magasságig képesek elemelkedni, onnét már visszahúzza őket saját borzalmas haláluk ólomsúlya. Még a legkegyesebb erőszakos halállal elhunytak szellemei is csak maximum 40 méterig képesek felhatolni. Éppígy közismert tény, hogy ezek a szörnyű halált halt lények képtelenek elhagyni az egykori gyilkosság helyszínét, modern, röghöz kötött rabszolgái a rettenetes bűnnek, amelyet elkövettek rajtuk. A legnagyobb távolság, amelyet lemértek, 320 méter volt, de az véleményes eset nyomán valósult meg, amikor egy 98 éves aggastyánt 25 év után lekapcsoltak a lélegeztetőgépről. Minél iszonyatosabb a halál, annál jobban odaláncolja az egykorvolt élő szellemét a helyhez. Meg akarja érteni, újra akarja élni, hogy az idő összegabalyodott hurkai által változtasson, mintha a múltat meg lehetne változtatni. Ezért van az, hogy egy-egy nagyobb csata vagy tömeggyilkosságok, mészárlások helyszínén rengetegen zsúfolódnak össze, tumultuózus jelenetek részeseivé válunk, szinte érezzük, ahogy sebekkel, a halál jeleivel borított rémalakok testetlen testén kell átnyomakodnunk, végigverekednünk magunkat rajtuk, félrelökni egy-egy véres csoportot, szinte érezzük lihegésüket a tarkónkon, ahogy belelehelnek a szánkba, azt a véres ízt, amelytől leginkább elfutni lenne kedvünk, miközben a csata helyszínén hétágra süt a nap, virágoznak a fák, madarak dalolva ugrálnak az illatozó bokrokon, és a lepkék, sőt, pillangók vállunkra telepednek, mi pedig egy pokrócon heverészünk. De nem lehet itt élvezni semmit, mert messzire visszhangzik az üvöltés, a fájdalom, a halálhörgés, támaszkodó kezünkre árnyak lépnek, lábfejünket rágja egy eltorzult arcú, halálos sebtől rángatózó alak, aki egyik kezével kiömlő beleit fogja vissza, és a pokrócra kirakott süteményre dől, záporozik a vér, szánkhoz emeljük a vérben tocsogó kekszet, de képtelenek vagyunk nyelni akár egyet is, egy ziháló tüdő támaszkodik a vállamra, a szívet keresi, amelyet körülölelt nemrég, és a lábakat, kezet, amelyet néhány másodperccel előbb még nem szakított le a srapnel. Egy olyan városban élni, ahol az erőszakos halált halt lakosok száma még mindig meghaladja az 50%ot, ahol nem tíz-, hanem százezrek haltak erőszakos halált, egészen más, mint békés, csöndben álmodó településen lakni. 1939-ben, a II. világháború kitörése előtt Varsó lakossága 1 300 000 volt. 1944 augusztusára körülbelül 900 000- en maradtak életben. Ekkorra már leverték a gettólázadást, kiéheztették, lemészárolták vagy koncentrációs táborba vitték a gettóba zárt zsidókat. A városrészt, ahol éltek, a nácik szó szerint földig rombolták, még romok sem maradtak, csak a poros hepehupák kilométereken át. Az 1944 agusztusában kirobbant varsói felkelés leverése után a lakosság száma 100 alá csökkent, a város szó szerint megszűnt létezni. A német katonák házról házra járva lőttek halomra egész családokat, akár a vasárnapi ebéd közben, vagy terelték őket százszámra terekre, vásárcsarnokokba - kivégzésre, majd pedig az épületeket döntötték romba akkurátus módszerességgel, a legértékesebb középkori kőházakon kezdve. 650 000 varsóit internáltak átmeneti vagy koncentrációs táborokba. Az orosz katonák már egy lakatlan városba tették be lábukat, miután - Sztálin parancsára - ölbe tett kézzel végignézték megsemmisítését. A varsóiaik démonokkal alszanak és kelnek, borzalmas halált halt gyerekekkel, nőkkel, férfiakkal élnek egy fedél alatt nap nap után. Néha hallani, ahogy a halottak dörömbölnek a föld alól. Sehol máshol nem készül olyan kemény anyagból a járda köve, mint itt, másként a holtak felnyomnák. Ezért van az, hogy az egy főre eső ízületi problémák számában Varsó vezeti a világranglistát. Egy új technológia segítségével, amelyet a WWL cég fejlesztett ki, emelődarukkal 30 méter magasból rakják le a járdák gránidapjait. így kettős sikert könyvelhetnek el: egyrészt a 30 méteres magasság lehetővé teszi, hogy szinte az összes rémalakot leszorítsák, másrészt egy ideig ott is tartják őket. A szellemek kis időre megnyugszanak, ha a járdalapok alá szorult ún. túlélőkkel egy helyre kerülnek, akikről tudják, hogy sosem fognak meghalni. Ez utóbbiak százával, ezrével szorultak be a nyolcsávos aszfaltcsíkok, térkövek, járdalapok alá. Élnek, lélegeznek, de valódi mozgásra képtelenek. Már nincs szükségük táplálékra. Többségük az elviselheteden éhhalált élte túl, száraz, szürke arccal, vérben ázó, lázas, csillogó szemekkel nézik a felettük járókat. Varsó önkormányzata a szocializmus bukása után ún. lélegzőköveket (oddychaj^ce kamienie) állított fel a város különböző pontjain. Ezek a kb. fél négyzetméternyi kövek billenősre vannak állítva, és egyszerű lábmozdulattal bárki megnyithatja őket. Még manapság is hosszú sorok kígyóznak az ilyen lélegzőkövek előtt, amelyek segítségével friss levegőt juttathatnak a szennyvízcsatornákban, pincékben, könyökkel kivájt odúkban lihegő, ziháló emberek csoportjainak. Ha egy lélegzőkő túl sokáig nincs nyitva, akkor szinte hullámozni kezd a földfelszín, utca, aszfalt a légszomjtól. Mint ahogy Beata Chomyowska írja Stacja Muranów című könyvében, a szocializmusban előszeretettel használt hatágú kockakövek ezért forogtak körbe olyan gyakran Mirów és Muranów utcáin. A posztmodern Varsó egy egészen új, elképesztő megoldást talált ki a több százezres tömeget kitevő démonok és tízezrével föld alá menekült túlélők távoltartására. Az 1990-es évektől szinte egyeden európai városban sem szaporodtak el annyira a felhőkarcolók és magasépiiletek, mint Varsóban. Jelenleg több mint húsz száz méter fölötti épület található a lengyel fővárosban, kiemelhető a 220 méter magas, oválisán kerekedő Warsaw Spire, a 208 méteres Warsaw Trade Tower, a 195 méteres Q22, két nagy kedvenc kultépület, a Zlota 44 és az R2-D2-re hasonlító Spektrum a maguk 192 és 128 méteres magasságával, amely csak az 5. és 13. helyhez elegendő - de további tizenöt felhőkarcoló tervezés alatt áll vagy éppen épül, mint az Európai Unió jövendő legmagasabb épülete, a 310 méter magas Varsó Tower. Az új varsóiak már 40 méterrel a föld felett hajthatják álomra fejüket. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa I. „Könyvtáramat adom neki / S az »Ördögfing« regényt” - e szó nyomán járok: pontosabban e költőien vulgáris Pet-au-Diable cím és Fran<jois Villon idézett sora vezet. A Testamenturrbó\ való, a megelőző versszakot fűzi tovább, melyben az útját egyengető nevelőjének, kinek nevét is felvette, mond köszönetét. E versszak a testálás beszédhelyzetét tovább variálva hagyja rá a különös című regényt. Egyes irodalomtörténészek vígeposznak tartják, bár a címén kívül szinte semmit sem tudni a költő e művéről, hiszen vagy elkallódott, vagy meg sem írta. A szúrós szócska azonban sejteti a témát, hiszen vonatkozása egészen konkrét: azt a hatalmas követ jelöli, amely a Szajna északi partján a róla elnevezett utcában állt, amelyet egyes történészek római mérföldkőnek gondolnak Lutetia idejéből, mások viszont sokkal régebbinek, menhirnek a megalitok korából. Utóbbi eset elég valószínűnek látszik a megnevezés miatt - számos példa van arra, hogy az ősi pogány emlékeket, áldozóhelyeket a középkorban az ördög művének tartottak. Terhelő bizonyíték híján a vita éppúgy nyitva marad, mint Villon művénél. S ez sem kevés! A cím arra az eseményre utal, amely 1451-ben történt, amikor a Sorbonne diákjainak egy csoportja ellopta a követ, majd a átvitte a Szajna és a Cité túlpartjára, Saint Hilaire hegyére. Ezzel a csínnyel kezdődött a pár évig tartó lázongássorozat, afféle háborúcska Párizs és a Sorbonne között, mely ekkoribban afféle város a városbanként működött. Ez a révolte azonban sokkal szellemesebb volt, mint a mai sárgamellényesekközépkori és diákos szubverziónak nem volt egyéb („politikai”) célja, mint maga a felforgatás. A felfordulás pedig elég nagy lehetett, a diákok céhtáblákat loptak el és cseréltek ki, átrendezték a várost, hogy kitörjön a teljes zavar. A kőbálvány ellopása nem tét nélküli tréfa volt: a középkorban fontos tájékozódási pontnak számított, nélküle az utca elvesztette nevét és vele azonosságát. Gondolom, miközben a ma már nem létező utcába érek, s mivel ma lusta voltam kiigazodni, teljesen a google mapsra bíztam magam: a séta, a metró, az átszállások. Elképzelheteden, mit jelentett az a kő akkor és főleg ott. Nem is csoda, hogy az asszony, akinek a háza előtt állt, nyomban panaszt tett Chátelet rendőrfőnökénél. A hipotetikus mű valóban remek anyaggal dolgozhatott, hiszen miután a Saint Hilaire hegyének diákgettójában ünnepélyesen felállították, megkoszorúzták és körbetáncolták, a tivornyázásnak a rendőrség gyorsan véget vetett, és a Palai Royal biztonságos udvarába szállította a bálványt. A diákok ezt nem hagyták annyiban, s a rajtaütés után visszalopták a követ. Mme de Bruyéres ezalatt egy másik, kisebb követ helyeztetett háza elé a veszteséget átmenetileg pótolandó: ezt La Vesse-ntk nevezték. A csodás francia nyelv ugyanis két szóval különbözteti meg a szellentést: a le pet a hangos, a la vesse pedig a csöndes és alattomban ölő szellentés típusát jelenti lingvisztikailag is jelölve a tényt, melyet a tájainkon ismert variánsokban terjedő diákmondóka bölcsessége is bizonyít: „Bölcs Salamon mondá vala, hangos fingnak nincsen szaga, ám de amelyik halk és csendes, annak szaga rettenetes.” A minden hájjal megkent diákok azonban ezt is ellopták, s Szent Hillár hegyén a le Pet-au-Diable-t összeházasították a la Vesse-szA, részben nyilván a két ellentétes nemű szó által inspirálva. A duhajkodások folytatódtak, a koszorúkkal összeláncolt újdonsült párnak boldogságot kívánni tartoztak a táncba hívott (kényszerített) járókelők is. Az Ördögfingnak ráadásul sapkája is volt, amely miatt a fállikus szimbolika még inkább kidudorodott. Egy friss tanulmány szerint az esemény Tours-i Szent Márton ünnepén kellett hogy történjen, amely vüági vonatkozásban az újbor ünnepe volt, afféle karneváli tivomyázás - a középkori franciában szentmártonkodásnak {faire le saint Martin, Rabelaise-nál: martinéi■) nevezték az ivászatot, Szent Márton betegségének (mai de saint Martin) pedig a másnaposságot. Az események erélyes fordulatot vettek, letartóztatások indultak a diákok ellen. Mivel ők az egyetemi igazságszolgáltatás hatáskörébe tartoztak, a Sorbonne vezetőinek tiltakozása miatt (majd egy évre beszüntették a misézést, bezárták a templomokat) a diákokat a rendőrség kénytelen volt szabadon engedni. Hogy Villon közvetlenül részt vett-e a lázongásokban, nem tudni. Sem műve, sem a kőbálvány, sem a rue de Pet-au-Diable, sem pedig a szintén róla elnevezett, később házacskákkal körbeépített torony (Tour du Pet-au-Diable) nincs már meg. A mai rue Loubeau-n semmi sem emlékeztet a régmúltra, nem volt meg még akkoriban sem az utcasor, amely a középkori épületek helyén épült fel, sem a Városháza, sem pedig a Saint Gervais templom előtti tér - melyek között az utca elhalad. Az Ordögfing nem holmi kavics volt, amelyet csak úgy zsebre kell vágni: a csíny, alighanem komoly erőket és szervezettséget igényelt, hogy a túlpartra átcipeljék. Oda indulok most Szent Hillár hegyére gyalog, a középkori Párizs nem létező utcáin, talán Villon nyomán. És talán József Attiláén, aki párizsi tartózkodásakor Villonnal is mélyebben megismerkedett. Amellett, hogy fordított tőle és a városban csatangolt, tudjuk, hogy „Villonért rajongott, mindig az irattáskájában volt... különösen a középkori Párizs érdekelte, s a könyvtárban ilyen témájú illusztrált könyveket nézegetett, tanulmányozott.” Talán megtalálta ő is az Ördögfing torony ábrázolását, s tatán járt itt a templom előtti téren, melynek padján az úthoz erőt gyűjtve a táskámból előszedem és széthajtogatom a képet, a letűnt utca utolsó hírmondóját. De ez már egy másik történet. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 I TÁRCA A SZALONBAN
