Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-05 / 4. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2019. JANUAR 5. SZTÁRINTERJÚ 15 re, barnítani kellett. Kéthetente hol ilyenre, hol olyanra festették, attól függően, mikor kinél játszottam. A párduc csaknem egyórás báljelenetében Búrt Lancesterrel táncolt hosszan. Úgy úszik a karjába kapaszkodva, akár egy fekete hattyú. Ezt még senkitől sem hallottam, köszönöm, megjegyzem. Lancester remek partner volt. Rengetegszer próbáltuk a jelenetet, Visconti több szögből felvette, mindennek tökéletesnek kellett lenni. A cipőmmel nem volt gondom. De a ruha! Anynyira szűk volt, és derékban úgy bevágott, hogy alig kaptam levegőt. Viszont gyönyörűen festett benne. Delon is ezt mondta, amikor átölelt. Látni a szemén, mit érzett. Amíg Lancesterrel táncoltam, féltékenyen nézett. Ez is kiolvasható a tekintetéből. Mindez jól jött a jelenethez. Ön is érzett valamit Delon iránt? Csak amennyit a szerep megkívánt. Nem ő volt az esetem. Belmondóba voltam belezúgva, amikor a Cartouche-t forgattuk. Együtt is voltunk egy ideig, aztán mindketten mentünk tovább a magunk útján. De az emlék... borzongatóan szép! Remek szerető volt. De A párducról akartam még mondani valamit... ... hallgatom. De mit is? Ja! A ruha! Miután felvettük a nagy táncjelenetet, rohantam az öltözőbe, hogy ruhát cseréljek Visconti észrevette, hogy szaladok, ezért elindult utánam. Pont akkor lépett be hozzám, amikor már félig mezítelen voltam, és észrevette a bőrömön a véraláfutásokat. Nem akart hinni s szemének „Miért nem szóltál, hogy ilyen szoros a ruha, átszabattam volna!” - mondta. Nem nekem fajt, hanem Angelicának, feleltem, amin ő is jót nevetett. Mastroiannival négy filmben játszott, Delonnal is négyben... ... Belmondóval is négyben! Hogy mennyi marhaságot elkövettünk mi ketten! Egyszer megkért, hogy tereljem el a szállodaigazgató figyelmét, amíg ő kihajigálja a bútort a szobánk ablakán. Meg is tette! Ha a fejébe vett valamit, én sem tudtam lebeszélni róla. Időnként találkozunk Párizsban. Mindig megkérdezi: „Ugye, emlékszel, mi mindent csináltunk együtt?” Én nem, csak te! Mindig ezt mondom neki. Gondolom, a legnagyobb elismeréseket is tőle kapta. A nőiességemért? Akár. Azokat a szavakat nem mondhatom el, amelyeket ő suttogott a fülembe. Inkább David Niven dicséretét osztanám meg. A Rózsaszín Párducot forgattuk együtt. O mondta nekem, hogy: „Claudia, a spagetti mellett te vagy Olaszország legnagyobb találmánya.” Szellemes, nem? Mastroianni sosem titkolta, hogy szerelmes volt önbe, Robert de Niro ugyancsak bevallotta, hogy volt idő, amikor Cardinale volt eltitkolt vágyainak tárgya. Marion Brando tett is azért, hogy megszerezze önt. Tunéziában, ahol felnőttem, alig vártam, hogy apám elengedjen moziba. Bolondja voltam a filmeknek. Brandót is ott láttam először a vásznon. Aztán sok-sok évvel később Amerikában berontott hozzám a szállodai szobába. Mindent megtett, hogy elcsábítson. Ha nem lett volna olyan rámenős, már-már erőszakos, olyan fölényes, talán meg is kapott volna. Ma sem értem, hogy volt erőm elzavarni őt. Ügy csaptam be mögötte az ajtót, hogy csak úgy reccsent. De nem vagyok benne biztos, hogy ma is ugyanígy döntenék. Szívesen beszél a Tunéziában töltött éveiről? Egyeden eseménytől eltekintve. Hogy tizenhét évesen beültem egy francia férfi kocsijába, aki azt hazudta, hogy baráti összejövetel lesz nála, kellemes szórakozás, amiből egy szó sem volt igaz, ehelyett rám zárta az ajtót, és megerőszakolt. így született meg a fiam, akit el kellett titkolnom. Hétéves koráig azt kellett mondanom, hogy az öcsém. Ez az egy kellemeden emlékem van Tunéziából, a többi csupa szép élmény. Apám szülei szicíliai kereskedők voltak, anyám családjában többen hajóépítésből éltek. A szüleim még Szicíliában születtek, de már Tunéziában szerettek egymásba, amikor a családjukkal oda költöztek. Olaszul, arabul és franciául beszéltek körülöttem. Apám vasúti mérnök volt, anyám szerint olyan szép, mint Clark Gable. Mivel négyen voltunk testvérek, anyám velünk volt elfoglalva. Imádta az életet, mindig mosolyra állt a szája. Ha főzött, ha mosott, ha takarított, egyfolytában énekelt. Apám szépen hegedült, a barátaival rengeteget zenélt. Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtem filmezni. Akkoriban még nem is vonzott a színészet, mások beszéltek rá, és mert sikeres voltam, kézről kézre adtak a rendezők. Már nem volt megállás. Tizennégy évesen egy mesefilmben játszott, amelyet Monastirban forgattak, de két évvel később már Omar Sharif partnereként állt kamera elé. Hogyan került ezután a Cinedtta műtermébe? Hallottam a rádióban egy hírt, hogy Mario Monicelli, a híres olasz.rendező új filmre készül, és azt a lányt keresi, aki Tuniszban szépségversenyt nyert. Pár héttel később meg is talált, jött a hivatalos kikérő levél, hogy Rómába utazhassak. Vittorio Gassman, Renato Salvatori és Marcello Mastroianni voltak a film központi szereplői, mellettük ott voltam én, az abszolút kezdő. Senki nem vette észre, hogy terhes vagyok. Három filmben játszottam úgy, hogy még csak nem is sejtették. Ezután született meg a fiam, Patrick, 1958 őszén. Lányának, Claudiának, aki több mint húsz évvel később született, Pasqual Squitieri filmrendező az apja, akivel A vasprefektust és a Corleonét forgatta. Claudia nemcsak a lányom, a legjobb barátnőm is. Párizsban végzett, a Sorbonne Egyetemen. Ott él a közelemben, a francia fővárosban. A fiam New Yorkban. Tunéziába el-ellátogat? Legutóbb pár éve voltam ott, amikor Tuniszban megnyitották a Cinema Cityt. Pontosabban: én nyitottam meg. A helybeliek úgy tekintettek rám, mintha nem is olasz, hanem tunéziai arab szülők lánya lennék. Nagyon örültek nekem. A bazárban, a medinában minden bizsut ingyen kapok Nem fogadnak el tőlem pénzt. Azt mondják. „Claudia Cardinale a miénk!” És ölelnek, csókolgatnak. A Volt egyszer egy Vadnyugatból melyik jelenetre emlékezik a legélesebben? Én azt a filmet az első kockától az utolsóig imádom. A zenéje ma is felkavar. Azokban az években, amikor a világ CC-ként kezdte emlegetni, a franciáknak ott volt BB, vagyis Brigitte Bardot. Csakhogy amíg őt szexbombaként emlgették a lapok, önben a mediterrán nőideált látták Tunéziában az első filmben, amelyet a moziban láttam, ő volt a női főszereplő. Engem is elbűvölt. Később pályatársak lettünk. Megkedveltük egymást. A szőke és a barna! Sokan össze is akartak ugrasztani bennünket, de senkinek nem sikerült. Brigitte és köztem ma anynyi a különbség, hogy ő teljesen elzárkózva él, én pedig még mindig dolgozom. A férfiakért ő már egyáltalán nem rajong, csak az állatokat szereti. Nálam még mindig a férfiak állnak az első helyen. És a mozi! Szabó G. László
