Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-19 / 16. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. JANUAR 19. U Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Drága nejem, Editke éjjel tizenegykor jött haza a falugyűlésről, amit a válsághelyzetre való tekintettel délután hatra időzítettek, pedig amúgy mindig nyolckor kezdenek, amikor már mindenki megvacsorázott, és megnézte a híradó végén az időjárás-jelentést. Az azért kell, hogy amikor a többi falusival meglátjuk egymást és tanácstalanul egymásra révedünk, meggyőződéssel tudjuk mondani: „Hallottad? Holnap olyan ónos eső lesz...” „De tegnap még milyen tükörjég volt!” Na, de nem gúnyolni akarom őket, mert tegnap tényleg olyan tükörjég volt, hogy reggel csak egy cigire mentem ki, de mikor elnéztem balfelé, hogy a szomszéd góréjának tetején az egy hófolt, vagy az a szökevény kecske, akkorát zakóztam, hogy a bal bokám bucira dagadt, így nem mehettem Editkével a falugyűlésre, pedig nagyon gyúrtam Zsuzsi néni medvehagymás pogácsájára, amit ilyenkor hat vájdlingban kirak. (Erről jut eszembe: novemberben szórtam el medvehagymamagot, száraz volt a föld, de hátha kikel tavasszal, aztán ha Isten segít, egy-két év múlva térdig gázolunk benne. Bár valójában most rá sem tudok gondolni. Mindjárt mondom is, miért.) Amúgy is mindannyiunkat mélyen érintő kérdésekről esett szó. Editkém, aki a fiúktól egy használt Iphone-t kapott karácsonyra, streamelte nekem az egészet. De én az Istennek le nem maradtam volna az időjárás-jelentésről. Ültem a tévé előtt, törtem a maradék diót, de csak fél füllel hallottam a beszédeket és felszólalásokat: ...a magyarság megmaradása, a nemzeti sorskérdések, a nemzeti, a nemzeti, a nemzed, a létjogosultság, piaci szempontok, a maga nemében egyedülálló, jámbor kérésünk, jelentős támogatással, szépen haladunk előre, szakmai partnere, az ökormányzan együttműködés, a nemzeti, a nemzed, a nemzed... Ki hinné, hogy csak a mi felünk őstermelői piacát akarják megszüntetni. Odacsatolnának minket a városi nagypiachoz, mert az ottani polgármester támogatást szerzett bekerítésre, őrzésre, turistacsoportok odahurcolására, csak előbb profiltisztítást hajtanának végre: mindenkinek meg kellene pályázni a régi asztalát, hogy kiderüljön, belefér-e a nemzeti élelmiszer-forgalmazás egy fejlettebb, átgondoltabb rendszerébe. Juciék nem árulhatják tepsiből a házi baklavát, csak ha áttérnek szilvalekváros barátfülére. Szurcsikéknak ugrott az angol lomisbiznisz (a brexit miatt amúgy is rezgett a léc), Zsuzsi néni nem forgalmazhat többé kínai zoknit, csak ha maga köti a turistáknak, a bokánál szárnyait széttáró turulmadárral. „Hánynom kell” - ezt mondta Editke, amikor az ajtón belépett, de aztán éppen csak ki tudta csapni a fürdőszoba ajtaját, és nem is a vécékagylóba, hanem a kádba öklendezett, így nem tudtam megkérdezni, kitől vagy mitől kell hánynia. Szerettem volna utánamenni, és gyengéden fogni a fejét annak az aszszonynak, akivel már több mint két évtizede jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, de úgy éreztem, akkor én is hánynék Ez csak átfutott a fejemen, még nem követte valódi szándék Elindultam - a saját tempómban, azaz csoszogva — a konyha felé, hogy Editkének a gyomrára málnalevélteát főzzek, és útközben jutott eszembe, hogy mivel én nem lehettem ott a falugyűlésen, láttam a híradót. Bemondták, hogy aki nem influenzás, az hasmenéssel és hányással járó vírustól szenved. Mire ezt idáig végiggondoltam, már nem értem volna vissza a fürdőszobába. A mosogatóba tudtam belehányni. Egész éjjel szorosabbnál is szorosabb egység kötött össze minket: egymást figyeltük, ahogy kiszalad, egymás kezébe adtuk a felmosót, és hajnal kettőkor a legkisebb fiam, aki a vizsgaszünet miatt hazajött tanulni, csadakozott a szüleihez. Csak azt sajnáltam, hogy a másik két fiam odafönn van Pesten, de aztán Lacika reggel telefonált, hogy annyit hányt, hogy a hideg fürdőszobacsempén tért magához négy körül, de most már a középső fiam, Gergő is émelyeg, pedig mindig ő bírja a legtovább, vasegészség. „Voltunk mi már így egyszerre ennyire rosszul?” - néztem a feleségem zöldessárga és viaszos, de így is szép, komoly arcába. Nem, rázta ő a fejét, a rosszullét még sosem fűzött össze ennyire mindannyiunkat. Most én vagyok a család erős embere, mert én csak kétszer hánytam, s míg a többiek erődeniil hevernek a vackukon, le tudok sántikálni a boltba háztartási kekszén, puffasztott rizses szeletért meg almáért, amit szégyellek Mármint azt szégyellem, hogy gyümölcskertész létemre január közepén már saját almánk sincs. Almáspiteszezor idején eladtam mindet. Ahogyan az összes diót és mákot a bejglibe, karácsonykor. Abból még te is ettél. Ölel szerető nagybátyád, Lajos FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Letűnt Liben III. / Kivonják a forgalomból voltak a sínek - mutatomA.-nak. Szóval itt kanyarodott be a városba, és végigment ezen az utcán, na Zertvách, így hívták, aztán ott picit elkanyarodott, ott a libeni alsó állomás, aztán ment tovább a folyóparton Karlínon át a Tesnov pályaudvarra. Lerombolták, pedig gyönyörű neoklasszikus épület volt. Miért, miért, hát mert elvesztette a fünkcióját, felem A. értedenkedésére. Kivonták a forgalomból - a síneket felszedték, látod, itt sincs nyomuk. De amikor Hrabal itt lakott, még az utcát kettévágták a sínek, itt, ahol állunk, itt volt az átjáró. Lecsukódott a sorompó, átzakatolt a régi kiszuperált lokomotív teleöldendezve mindent füsttel. Meg kellett várni visszafojtott lélegzettel, míg tisztul a kép. Emlékszem egy ilyen jelenetre valamelyik Menzel-filmből - a vonatos lehetett. Ostre sledované vlaky, mondom, keresem a szavakat, Szigorúan figyelt... Szigorúan ellenőrzött vonatok, vágja rá. Iígen, egyszer csak mindent elborít a füst. De gyanítom, azt nem itt forgatták Teszi hozzá. Nem, de asszem, Hrabal dolgozott egy kisvárosi állomáson, ő volt a vypravcí - hogy van ez magyarul? Szóval nem biztos, hogy azután lett ebből irodalmi motívum, miután Libenbe költözött, amikor hajnalonként Nymburkba járt a gyárba. Vagy este, amikor Vladimírral kocsmáról kocsmára szlalomoztak Libenben. De láss csodát, az alsó állomás épülete, ahonnan hajnalonként elindult, még megvan. Menjünk arra. Itt volt a régi zsidótemető, mondom teátrálisan, ahogy átvágunk egy parknak a legjobb szándékkal sem nevezhető zöldövezeten szék észre. Azt is lebontották? Kérdezi A. Nem, azt beszórták. Bontástörmelékkel — csak néhány régi faragott héber betűs követ vittek el, a többi összetört a betontömböktől. De addigra még régen kivonták a forgalomból, már a századelőtől nem temetkeztek oda. ír erről is. Meg a zsidók likvidálásáról. És bár nem köti közvedenül össze a kettőt, az ember mégis ádátja a fünkcionalitás sztálini logikáját: minek egy temető, ahová már senki sem megy emlékezni, minek az ősök csontja, ha nincs utód, aki elmondaná az imát, mert kivonták őket a forgalomból? Nézzük hosszan az épületet. A kerítésen túlról, ahogy ott van hagyva árván ez a random k und k-s szabványépület, melynek sárgája jól megkopott már, amelybe már semmiféle sín nem füt, amely mellett csak a fölébe magasodó irodaház kérlelheteden hasábja hasában dolgozók parkolnak Tiszta kapitalista sztálinizmus, csóválja a fejét A., s tudom, hogy az újabb jövevényekre gondol, északabbra a folyóparton csillogó hasábokra. Ide már nem fut be vonat, innen már senki sem megy Nymburkba, itt már nem várakozik az író, akinek már nincs is honnan idejönnie, mert azt is lebontották Mindent kivontak a forgalomból, kivéve az állomást. Tiszta nonszensz, nesze neked sztálinizmus, nesze neked developerek Egy lepusztuló műemlék, amelyet még körbe is kerítenek Nyilván a drogosok miatt, von vállat A. A temető területéből egyébként már jóval azelőtt elloptak kicsit, hogy beszórták volna, mondom neki, képzeld csak el, lehet, hogy a peronon álldogálva tímár zsidók évszázados csontjain várakoztak az utasok a vonatra, ahogy azok lenn a Messiásra.- a szemét között injekciós tűt ve-Elindulunk a Na Zertvách hoszszában, elhagyjuk a metrófeljárókat, a Merkur kocsmába megyünk, rituális okokból - Hrabal egyik törzshelye volt, s írt is róla, s lám, még ma is létezik A berendezés persze itt is cserélődött. Arra a remek leírásra gondolok, a Házimurikból, amikor a libeni állomásról indulnak útra a szereplők a túlzsúfolt vonat vécéjébe szorulva fúrnak ki, s míg a mocskos vécé, amelynek lyukán a talpfák kacsintgatnak, s közben kifúrnak az állomásról, aztán az átjáró, a kocsma, talán a Merkur, vagy a Na Rúzku, a Kodaska dombja, na meg az átjáró, amelyet füsttel borít el a gép. Aztán eszembe jut a füstös levegőre neheztelő Hrabalné a Vita Nuovából, é. persze a legfelejthetedenebb füstjelenet, amit ész nélkül magyarázok A.-nak, A gyöngéd barbárokból. Ahol a narrátor („Hrabal”) Egon Bondival egy résen át lesi Vladimír Boudník veszekedését friss feleségével, Teklával. Aztán az a pillantás a túloldalra, a síneken túli utcasor egy ablakára, a szobában egy szétvetett lábú nő pózol a festőnek Hogy mindent elnyeljen a füst. A pillantások, a tekintetek, a lesések micsoda finom dramaturgiája - ömlengek A.-nak. Aztán rendelünk A füst meg a gép, ismédem katatónon, vagyis a gép füstje. A hrabali vonat füstje mint elmúlásmetafora. Egyszer csak berobog a pokoli masina, beleront a narratívába, pont a cselekmény kicsúcsosodásába érkezik, teleokádja az egész fiktív világot tömény füstté1 hogy minden, ami eladdig világos volt, sőt, narratív figyelem - sőt, figyelés! - tárgya, egyszer csak elhomályosul, egyszer csak minden viszszasüllyed az őskáoszba, hogy aztán időn kívüli idő teltével letisztuljon újra. Addigra pedig nyoma sincs már annak, amelyet oly vizslatva narráltunk A pillanat, mint szélvészkor a füst, elenyész: a gép rideg valósága kivonja a forgalomból. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
