Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-05 / 4. szám
SZALON ■ 2019. JANUÁR 5. www.ujszo.com Krusovszky Dénes Bálák Nem ez volt az első próbálkozásuk. Néhány nappal korábban egyszer már nekiálltak, de akkor még nem jutottak dűlőre a dologgal, végül csalódottan és némiképp szégyenkezve bicikliztek haza. Talán a kicsivel előbb a városon átrohanó zápor volt az oka. A forró betonon persze azonnal felszáradtak az esőcseppek, de itt kint, a puszta földön álló szorosra kötözött bálák jól megszívták magukat, és a kánikula ellenére is sokáig lappangott bennük valami nyirkosság. A bicikliút ezúttal olyan volt, akár egy precízen kivitelezett hadművelet; mindenki tudta a helyét a sorban, mindenki tisztában volt az iránnyal, és senki sem maradt le. Szódán fegyelmezettségben gurultak egymás után a fiúk, és ahogy megbeszélték, csak akkor kapcsolták fel a lámpákat, amikor lefordultak a töredezett aszfaltútról. Tulajdonképpen akkor sem volt a kis ledégőkre nagy szükség, a felhődén égboltot beterítő sápadt holdfény alatt a szikes földút szinte világított előttük. Volt valami különös derengés ebben az éjszakában, mintha foszforeszkált volna a táj. De azért oda kellett figyelniük, hogy egy-egy nagyobb repedésbe bele ne szoruljon a biciklik kereke; gyorsan tekertek, nem lett volna nehéz fejre állni. A kormányra dőlve figyelték az ösvényt a fiúk, és az elöl tekerőket követve a hátsók is szerencsésen elkerülték a rázós helyeket. A lihegésen és a bicikliláncok suttogásán kívül alig hallatszott valami nesz. Távolabb tücskök ciripeltek, még távolabb, mint valami bizonytalan, mégis időről időre felbukkanó fenyegetés, a tanyasi kutyák ugatása hallatszott néha. Kevés dolog volt, amitől félni lehetett, és még kevesebb, amiről be is vallották volna a fiúk, de a pusztaságra ránehezedő éjszakában szabadon kóborló kuvaszok és komondorok gondolatától azért mindannyiuknak összeszorult a gyomra. Ügy mozogtak ezek a kutyák, mint a kísértetek, folyton attól kellett tartani, hogy egyszer csak ott állnak az ösvény mellett egy bokor takarásában, koszos fehér bundájukkal, szélesre húzott, csatakos pofával. A levegő meg sem moccant, dermedt, meleg leheletként lebegett a tarlók fölött, és a nyáréji sötét hiába tűnt elviselhetőbbnek, mint a nappali verőfény, azért rendesen átnedvesedett a póló a fiúk hátán, mire elérték a céljukat. A bicikliket egy elhagyatott mező szélén a földre döntötték, és óvatos léptekkel begyalogoltak a terület közepére. Tíz-tizenkét nagy bála hevert körülöttük a sötétben, egyik-másik már elég rossz állapotban volt, a kötözőmadzag elszakadt rajtuk, a széna pedig lassú foszlásnak indult. Ahogy megbeszélték, a fiúk körbevették az egyik épebb bálát, és a korábbi kudarc miatt kissé gyanakodva fúrták be kezüket a szalma érdes szálai közé. Most nem tűnt nyirkosnak, de ezúttal biztosra akartak menni, egyikőjük a hátizsákjából előhúzott egy kétliteres ásványvizes üveget, amiben valami zavaros anyag csillogott. Felemelte a palackot, és a többiek szertartásos bólintása után alaposan meglocsolta vele a bála oldalát. Egy másik fiú hosszú gázgyújtó gyufát vett elő, összefogott hármat-négyet, és egy újabb bólintás kíséretében végigrántotta őket a doboz oldalán. Éles sercenéssel lobbantak lángra, a fiú egy ideig meredten nézte pislákolásukat, mintha valamire várna, majd hozzávágta őket a bálához. Tompa, vakkantásszerű hanggal lobbant be a folyadék, és a fiúk legbizakodóbb várakozásait is felülmúló gyorsasággal kezdtek apró szikrákat vetve a lángnyelvek utat törni a bála belseje felé. Fél perc sem kellett hozzá, és mint egy óriási fáklya, egyeden merő lobogássá vált a bála. Lenyűgöző látványt nyújtott ez a vad izzás, olyan megzabolázhatadannak tűnt az ereje, mintha nem is emberi kéz, de valami legyőzheteden természeti erő indította volna be. A fiúk büszkén és meghatottan néztek rá. Mint egy mestermű, olyan volt, és egyes egyedül nekik tárult fel a szépsége az éjszaka leple alatt. Nemsoká mohó vágyakozással léptek oda egy másik bálához, és azt is ugyanígy felgyújtották. Aztán még egyet és még egyet; mire kifogytak a folyadékból, már szinte az egész mező lángban állt. Ügy izzott minden, mint egy háborús film díszlete a csatajelenet után, mégis volt benne valami szinte már otthonos. A fiúk távolabb húzódtak, és az ösvény túlfelén, a száraz fűbe ülve figyelték csillogó szemmel a lobogást. Nem szóltak egymáshoz most sem, nem kellett. Izgatott szuszogásuk elkeveredett a lángoló szalma ropogásával, és a távoli, riadt kutyavonyítások foszlányaival. Aztán valami másfajta lüktetés is előszűrődön: finoman a messzeségből. Először csak enyhe derengésként hullámzott át a mezőn a fény, majd egyre határozottabb színe lett, és végül egy idegesen pulzáló hang is megjelent mögötte. Fiátranéztek a fiúk, a messzeségben, még bőven az aszfaltos út letérője előtt, kék-fehér villogás vonult végig a horizonton. Lassan összeszedték magukat, az ásványvizes palackot rádobták az egyik parázsló bála maradványára, leporolták a nadrágjukat, és komótosan felültek a biciklijükre. Mielőtt elindultak volna, még egyszer végignéztek a bálákon, kitartóan lángoltak, ahogy kellett is nekik. Aztán, ahogy a villogás egyre élesebbé vált a háttérben, a fiúk megindultak lassan az ellenkező irányba, és nyugodt vonulással eltűntek a sötétség gyomrában. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Letűnt Liben I. / A gettó felszámolása „...a férjemmel ültünk a V Zidech utcában az U Horkych vendéglőben, az ablaknál ittuk a sört, s ahogy a többiek, bámultuk, hogy zajlik a libeni gettó maradványainak felszámolása, és amikor jobban megnéztem a nézőket és a kifelé nézegető vendégeit a Horkychnak magam körül, senki nem akadt fenn rajta, senki sem sajnálkozott, hogy a titokzatos épületek eltűnnek... [...] IttukasörtaHorkychnál és békésen néztük, ahogy a buldózerek nagy elánnal rombolják le a zsidó házak megmaradt falait, s hogyan omlanak le a kidöntött falak és velük együtt az erkélyek és lépcsősorok, mialatt kicsit odébb hatalmas kanalak szedegetik össze a széthullott gettó maradványait...” Véletlenül találtam meg e sorokat egy antikváriumban a Hybernskán és Hrabal Vita Nuova című könyvének 276-7. oldalán. Nem kerestem, a sorok találtak meg, s azonnal - ha akartam volna, sem lett volna időm keresni őket a vonatom indulásáig. [A fenti gyorsfordítás. Nota bene: ükoidtce=felszámolis!] A furdaló gyanú, amelyeket a sorok felkeltettek bennem az antikváriumban, csak a vonatút során tisztázódott. Hogy talán épp azon a helyen söröztünk tegnapelőtt A-val. És ez itt már a gettó. Volt valaha. Mondom A-nak, miközben a Zenklováról lekanyarodunk, hogy a novemberi nedvességtől átfagyva menedéket találjuk. Lábunk sajog, orrunk lóg, libeni sétánk végére értünk, az előbb még a Vltava partján csodáltuk az épülő jövőt, igazán megérdemeljük a sörünk. S én csak azt a helyet ismerem, már akkor szemet szúrt a kocsma neve, amikor M. mutatta be a környéket - és igen, ennek, meg némi utánaolvasásnak köszönhetően okoskodhatok A-nak. Arra volt a zsidótemető, behordták azt is a hatvanas években, M. azt mondja, Hrabal ír róla valamelyik könyvében, de nem emlékszem melyikben, meg kell találnom. A zsinagógát meg már, ahol Hrabal volt a kulisák, láttad - az már az új zsinagóga, a 19. század közepén épült, s immár a gettó határain kívül - mutatok a Palmovka felé. Ez volt ugyanis sétánk kiindulópontja. A libeni gettó a prágai zsidók kiűzése után alakult a 16. században. Miután Mária Terézia kitiltja a zsidókat Prágából, lakossága megnövekszik. A gettó jogi falai csak az emancipáció után (1848) hullanak le, az új zsinagóga is ezért épülhetett kívüle. Mára csak néhány épület maradt meg belőle - mondta M. akkor, s most helyette én mutogatok A-nak az előttünk álló házra. Ilyen robusztus épületeket láthatunk a gettó régi fényképein, egyemeletes házakat, vastag falú behemót földszintet. Ezt már odabent mondom, a libeni Sörszanatóriumban. Mert ez a név volt az, amely olthatadan sörszomjúságom felkeltette, miközben M. a gettóról mesélt. A földszinten voltak a tímárműhelyek, magyarázom A-nak, mert főleg bőrfeldolgozással, csetzéssel foglalkoztak az itteni zsidók, színezték is a bőrt. Jól jött a Vltava vizének közelsége meg nem is, mert néha már olyan közel jött, hogy az alsó lépcsősort nyaldosták a hullámok. Ezért e behemót házak így a műhelybe bejöhetett a tavaszi árvíz, az értékek, a lakás fent volt. Mutogatok a kocsmafal felé, ahol ugyanazon szomszéd házról készült régi fénykép replikája van felfestve amely mellett az előbb eljöttünk. A harmadik sörön túl A. a rombolásról kezdett beszélni - várostörténész egyébként -, annak Kelet-Európához és a hatalomhoz fűződő viszonyáról, aztán az emlékezet manipulálásáról. Én bámultam a novemberi ködszitálásba, az ablakon túl az utca végén kezdődő palotanegyed részlete sandított be a söntés fölött, amely a folyó partjáig nyúlik, amelyet már láttunk is a sétánk során. A csap sárga fénnyel ragyog tompán, odakint a kék palotaüveg éle furakodik át a ködön, egyedül vagyunk a világban, mondom A-nak, az örök csapszékben iszunk, mely a végét várja, melynek életbiztosításává válik felszámolási terve. Hát igen, vonom meg a vállam, amit az elvtársak nem végeztek el, elvégezik a developerek. (Hogy van ez magyarul?) Ügy áll itt a söntés épülete a szomszéd zsidóházzal, mint két holokauszttúlélő, akik hazatérőben elvesztek az állomás tömegében: „Hát titeket senki sem számolt fel?” S csak most, a vonatban látom, mikor rágúglizok, hogy a vicces sörszanatórium nevét hiányosan jegyeztem meg: Horkych pivní sanatorium. Horkych, erről ír hát Hrabal, s én akkor még nem is sejtettem, hogy egy hrabali kocsmában ülök. Ha újra Prágába megyek, vissza kell térnem ide. S csak később, a könyvbe merülve derül ki, hogy a Vita Nuova narrátora (a félfiktív Hrabal félfiktív felesége) nemcsak a zsidótemető, de a gettó felszámolásáról is beszél, s az antikváriumban olvasott [fent idézett] sorok éppen a holokauszt árnyékában fogalmazzák meg azt az egyszerre hrabali és libeni valóságot, amely az állandó rombolás, a konstans apokalipszis sörromantikáját és a közöny sörkeserűségét, melynek párhuzamát a narrátor a prágai gettó lebontásában és a zsidók likvidálásában (likvidace = felszámolás!) találja meg. A likvidálás vágya, az abban való gyönyörködés nem adott történelmi esemény, de látensen örök. Az ember démoni tulajdonsága. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 \>
