Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-29 / 296. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. DECEMBER 29. 17 Csillag Lajos Húsvét Hongkongban X. - Olyanok az emlékei, mint egy nagy adag vattacukor - mondja az orvos, miközben felír valamit. Egy kicsit csalódott vagyok, ennél sokkal specifikusabb válaszra számítottam. Mondjuk arra, hogy egyszerűen megmondja, miből mennyit szedjek, próbáljak meg lazítani, meditálni, ne erőltessem az agyam.- Persze, próbáljon meg lazítani és meditálni - teszi hozzá. - Ne erőltesse az agyát. Mondom, olyanok az emlékei, mint egy nagy adag vattacukor. Teljesen szálaira szedhetők, ha közelebbről megnézi őket, talán nem is érnek egymáshoz. Ezért is mondom, hogy ne erőltesse annyira magát. Tudja, mi lesz a vattacukorral, ha összenyomják? Semmi. Az is vattacukor marad, csak valami teljesen más állagot ölt. Minden esetre, mégiscsak egy konzisztensebb dolog.- Nem kellene valamit szednem? - kérdezem.- Fogalmam sincs - feleli. - Talán szedjen vattacukrot.- Valahogy nem kívánom az édeset mostanság - válaszlom.- A gyógyszer az gyógyszer - szögezi le, és a számítógépe monitorja felé fordul, háttal nekem. - Végül is az emlékei megvannak, csak szálaira estek Megvarrnak, csak össze kellene állniuk Anyám eszi így a vattacukrot. Fogja és összepréseli a kitépett apró pamacsokat. „Ennek semmi értelme így”, szokta mondani erre apám, és mint valami darab húsból, a fogával tép ki egy hatalmas gombolyagot. A bajsza olyankor zöld bolyhokkal lesz teli.- Hány éves ön? — kérdezi az orvos.- Fogalmam sincs - felelem. - Maga tudja, oda van írva a kartotékomba. Egyébként teljesen jogos tőle a kérdés, valószínűleg nem a valódi koromra kíváncsi, azt tényleg le tudja olvasni a monitorról vagy a köteg papír valamelyikéről, ami előtte hever az asztalon. Sokkalta inkább ő is arra kíváncsi, amire én, és amire én magam sem tudom a választ. Hogy megkérdezi, hány éves is vagyok, és erre evidensen azt kellene felelnem, hogy pontosan annyi, mint amennyi a születésem óta eltelt idő, és amelynek időpontja pontosan ott olvasható a köteg papír egyikén és a monitorján. De most itt állok ön előtt, doktor úr, és nekem fogalmam sincs, hogy hány évesnek is kellene lennem. Egyszerre állok mindenütt az időben. Egy huszonkét évvel ezelőtti koncerten a zuhogó esőben, majd pár nappal korábban az erdőszélen apámmal, és egyszerre állok a lakásunk teraszán, ahol a száradó kiteregetett ruhákat bámulom, és persze itt is vagyok a mostban, és persze ott vagyok fél évvel korábban egy hétfői napban, amikor „százötven puncsgolyót” próbáltam begyúrni és kókuszreszelékben megforgatni, mielőtt jött a nagy villanyoltás, és az emlékeim egy bolyhos vattacukorra estek szét. És akkor most már abban sem vagyok biztos, hogy ha épp egy vurstli közepén állunk anyámmal és apámmal, mind a hárman vattacukrot majszolunk, az ott a kezükben nem épp az emlékeim. Akkor ezek szerint az emlékeket anyám a kezével tépi és nyomja össze, apám pedig a szájával, én pedig mindkettejük módszerével egyszerre. Ezt viszont azért valahol kédem. A vattacukor nem kvantumfizika.- Aha! - szólal meg apám és az ég felé mutat. Megfordulok és felnézek, odafönt pedig épp egy luftballon száll az ég felé. A színét már képtelenség megállapítani a tűző napban, csak a sziluettje látszik. Ez a magasság pedig megszédíti az embert. Engem legalábbis megszédít, tériszonyom lesz a magasan szálló dolgoktól, ezt érzem. Azt hiszem, ez azért van, mert abban a pillanatban, ahogy meglátom a lufit, a helyébe képzelem magam, és érzem egyszerre, hogy elvesztem a talajt a lábam alól és lebegni kezdek én is. Nem a semmiben, hanem a magasban, de még így sem elég magasan, hogy biztonságban érezzem magam. Túlságosan félek attól, hogy leesem, és nem zúzom magam agyon elég gyorsan, hogy túl hosszú ideig tartana a becsapódás pillanata.- Ki fog durranni - mondom magam elé.- Nem fog - mondja apám. - A benne lévő gáz besűrűsödik, nem kitágul. Leenged, és lezuhan valahol. Persze, nem biztos, hogy mindez így történik, ez csak az én elméletem, amit apámmal mondatok ki. így állunk egyszerre apámmal az időben huszonkét évvel ezelőtt az erdőszélen, és persze az orvos előtt is. De arra már egyikünk sem tudja a választ, hol is zuhannak le ezek a dolgok. Lehet, hogy holnap benne lesz a hírekben, hogy „Egy északamerikai államban üres luftballonok hullnak az égből”. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A szentek városa VIII. / Cekrekcija ABascarsija szélén, a Kovaci negyedbe vezető út mellett áll az a dzsámi, amelyet Mustafa Muslihudin Cekrekci építtetett, akit szentnek tartanak. A mellette zakatoló villamos, a körülötte zajló élet szinte elrejti a mecset sajátosságait. Pedig ez a legrégibb (máig is álló) szarajevói dzsámi, amelynek kupolája van - éppen Mohács évében emelték, avagy az oszmán-bosnyák aranykor kezdetén. Bejutni ugyan nem könnyű, ritkán tart nyitva az imán kívül, a turisták sem igen keresik fel, pedig a vastag falakat belülről 16. századi autentikus arabeszkek díszítik. Igaz, még a bejáratát sem könnyű megtalálni, mert a falához épített ducanoV (apró üzletek) veszik körül, s egyedülálló módon ez az egyeden szarajevói mecset, amelyhez nem járul sírkert [hárem). Ezek az apró boltok gondoskodtak régen a dzsámiról, ők fizették az imámot és a müezint is. Ha nyugalmasabb környezetre vágytok a Bascarsija zajától, a dzsámi mögötti meredek utcára menjetek, ott találjátok Dzirlo teázóját (Cajdzinica Dzirlo), mellette pedig az Élvezet Minisztériumát (Ministarstvo Ceifa = ceif [tör. keyij\ élvezet), ahol isteni kávét kaphattok. Szemből pedig Abdullah Hodzic, a kazandzija (rézműves) műhelyéből állandó kopácsolás hallatszik, miközben újabb és újabb ornamentikát kalapál a réztálcákra, a dzezvakra (kávéfőző edény) és secerlukokra (cukortartó). Ez az utca vezet Kovaci negyedének régi temetői felé, a végében találhatók a legrégibb nisánok, amelyekre különös alakokat faragtak. Ebbe a miliőbe tökéletesen illeszkednek Cekrekcija történetei. Noha történelmi alak volt, keveset tudunk róla. A közeli Visoko városából származott, a nevéből ítélve kézműves mesterember volt (zanatlija), csődöket és csigákat (cekrk) gyártott. A dzsámi kupolájának tetejére ezért a szokásos félhold helyett csigát tettek. Több boltja volt Visokóban csakúgy, mint Szarajevóban. Állítólag a Livnóban is emelt egy dzsámit. Mivel ő alapította az egykori muszlim temetőt (ez a mai Veliki park), róla nevezték Cekrekcinicának - itt nyugszik máig az egyik régi nisan alatt. A dzsámi egykori müezinje, Hadzi Hafiz Smail efendi Fazlic elmondása alapján ismerjük a következő történetet. Cekrekcija a mestersége mellett tehenet is tartott. Egyszer álmában megjelent rég elhunyt öregapja, s azt mondta neki, menjen el Dubrovnikba, s ott adja el a tehenét, s szőrszálanként egy-egy dukátot kérjen érte. Amikor Cekrekcija felébred, látja, megdöglött a tehene. Megfogadja öregapja tanácsát, elviszi a tehén bőrét Dubrovnikba. Az egyik kereskedő érdeklődni kezd a bőr ára iránt, mire ez azt mondja neki, hogy szőrszálanként egy dukátba kerül. A kereskedő kineveti, majd így szól: Hát ennyit még a Cekrekci papa nagy eperfa alatt elásott kincsével sem tudnék kifizetni! Amint ezt Cekrekcija meghallja, azonnal hazaindul, s otthon a háza udvarán álló nagy eperfa alatt ásni kezd, s íme, megleli a kincset. Ebből építette fel aztán a dzsámit, s így lett hair sahibija, azaz dobrotvor, azaz jótevő, azaz a népnek szolgáló kegyes alapítvány donátora. Azaz: szent developer. Azt mondják, amikor e dzsámit emelték, összevesztek az építők azon, merre van a kibla, azaz a Mekkát jelző irány, amely szerint a dzsámi mihrábját be kell tájolni, és amelyhez bonyolult eszközöket és számításokat használtak. Cekrekcija amint ezt meghallotta, máris a levegőbe lendítette karját, s megmutatta a mestereknek a helyes irányt: „Gledaj, eno Bejtullaha” (Nézd, arra van a Bejtullah - a kábát őrző mekkai mecset). Mert a helyes irány az igazhitű szívben lakik. Azt is mondják, a mesterek közt volt egy vlah is (szerb), aki ezt látván azonnal az iszlámra tért. Különös figura volt ez a Cekrekcija, ugyanis sosem imádkozott az általa épített dzsámiban, és máshol sem látták őt ima idején. A nép nem értette, miért zárkózik be ima [namaz) idején a boltjába, annak is a hátsó helyiségébe [ardija). Suljaga Zecevic mesélte egyszer ezt a történetet, amelyben a szentekre jellemző következő csoda, pontosabban Allahtól kapott csodás képesség, a karizma, azaz a keramet (ar. karamat) megnyilvánul. Amikor Cekrekciját afelől faggatta valaki, miért nem jelenik meg sosem az imán, s már-már kétségbe vonta, hogy a hit törvényét betartja, azt válaszolta az neki, jöjjön vissza hozzá az ima idején. A kíváncsiskodó így is tett. „Állj a lábujjaimra, s hunyd be a szemed, míg azt nem mondom, hogy kinyithatod.” Egy szempillantás múlva felszólította, hogy nyissa ki a szemét. Ekkor látja csak, hogy a hatalmas mekkai mecsetben állnak, s a közösség tagjai [dzematlijé) a Kába körül borulnak imára. Én ide járok imádkozni - -r mondta a kíváncsiskodónak. Majd ahogy érkeztek, ugyanúgy távoztak, Cekrekcija lábán, egy szempillantás alatt, s ott termettek annak boltjában. A dzsámijába épp ekkor borultak le a hívek, pont, mint ahogy Mekkában látták egy szempillantással azelőtt. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 TÁRCA A SZALONBAN
