Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-04 / 277. szám
101 KULTÚRA 2018. december 4. | www.ujszo.com Régi korok pozsonyi fotográfiái A helytörténettel foglalkozó Pozsonyi Kifli PT a híres Kozics-féle műteremből válogatott népszerű naptárába JUHÁSZ KATALIN Ötödik éve jelenteti meg a régi Pozsony fényképeiből összeállított falinaptárát a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás, amely a többnemzetiségű Pozsony történelmi és kulturális értékeinek ápolását ás népszerűsítését tűzte ki céljául. A helytörténeti egyesület egyik célja a pozsonyi lokálpatriotizmus erősítése, amire remek módszer ez a naptár, amely az évek alatt egyre népszerűbb lett, sokan várják, keresik, frappáns karácsonyi ajándéknak vagy saját maguk számára. Az érdeklődők között nem csak pozsonyiak, hanem turisták is szép számmal vannak. A naptár december 22-ig kapható a karácsonyi vásárban, az egyesület standján, de meg is rendelhető. Pillantsunk bele a 2019-es kiadványba, amelybe a hues Kozics-féle műhelyből válogattak fotókat a szerkesztők, a 150. évfordulóját ünneplő Pozsonyi Városi Múzeum munkatársa, Viera Kurincová segítségével. Könnyen felismerhető utcarészletek, jellegzetes épületek szerepelnek a naptárban. A 130-140 éves képek akkor is hatnának a mai emberre, ha amatőr módon, ügyetlenül, komponálatlanul készültek volna. Ezek azonban abszolút profi fotók, a korabeli technikai lehetőségek maradéktalan kihasználásával. De nem csak ezért érdekesek. Épületeket fényképezni korántsem olyan könnyű, mint amennyire egyszerű feladatnak tűnik. Meg kell találni az ideális szöget, bele kell vinni az utca életét, a folyamatos mozgást, nyüzsgést, vagy épp ellenkezőleg: érzékeltetni kell a környék nyugodt hangulatát. Kozics Ede tudta ezt, ahogy mondani szokták: jó szeme volt, és tudását átadta a nála dolgozó többi fotográfusnak is. A Kozics-féle műterem több évtizeden keresztül működött a városban, rengeteg felvételt készítettek a régi Pozsonyról és annak pol-MOZIJEGY Film egy meg nem értett zsenitől Valószínűleg elég sok olvasta van Lars von Trier filmjének. Az egyik minden bizonnyal az, hogy jön a meg nem értett, a filmes világra kissé sértődött zseni, hogy megint megmutassa, mire képes: hogy tud ő még olyan szerzői filmet készíteni, amelyre özönlenek az emberek, és amelyről ezen emberek negyede már az első jelenetek után rohan is ki. Aztán létezik egy másik olvasat, hogy itt van ez a kiöregedett dán filmes, aki csak provokál, jeleneteket pakol egymás mellé, és maga is tudja, hogy nincs abban rendszer, amit látunk. Az igazság valahol félúton lehet. Ettől függetlenül A ház, amit Jack épített remek film, már-már megkerülhetetlen darab. Az új Trier-film eléggé megedzi a nézőjét, legalábbis azt, aki nem adja fel félúton, és kitart a több mint két és fél órás mozi mellett. Mert a rendező most sem takargat semmit: akinek sok volt A nimfomániás abortuszos jelenete, az alighanem most is elforgárairól. Emellett Kozicsék voltak a pozsonyi portréfotózás nagy úttörői is. Néhány remekbe szabott, sokat „mesélő” portré, illetve csoportkép is helyet kapott a 2019-es naptárban. Hetykén pödört baj szú fiatalemberek, álmodozó tekintetű ifjú hölgyek néznek a lencsébe. Gyönyörűek, életerősek, optimisták, tele vannak dúl, kiszalad, amikor testeket csonkolnak, halott embert vonszolnak a vásznon. Ami itt már-már természetesnek is hathat, ugyanis Jack sorozatgyilkos, és a pokol felé vezető úton épp azt meséli el, hogyan ölt. A történeteket nem nekünk, hanem Vergének meséli (éppen úgy, ahogy A nimfomániás főszereplője mesélte a maga életét, visszamenve a múltba), aki persze Vergilius, a költő, aki Dante pokoljárását írta meg. Ilyen ez a film: egyfelől nagyon is földi, véres, teli gyilkossággal, másfelől rémesen költői. Mondhatnánk akár azt is: olyan, mint maga Lars von Trier. De ha nem akarunk elemezgetni, akkor is az lesz a tanulság, hogy A ház, amit Jack épített - bár furcsa ilyet mondani egy ilyen filmről - szórakoztató mozi. Működik thrillerként is, az embert érdekli, vajon lebukik-e Jack, aki művészi pontossággal szervezi a gyilkosságokat, és aki folyton azon gondolkodik, mindent eltakarított-e maga után. Kicsit olyan ez a film, mint az Amerikai pszicho, csak most Trier azt akarja eladni nekünk, hogy nem pusztán egy pszichopatával van dolgunk, hanem egy energiával. Még nem tudják, mi vár rájuk a vészterhes huszadik században. (Olyan ez, mint egy sci-fi, amelyben mi vagyunk az időutazók.) A fotók nyilván életük egy fontos pillanatában készültek róluk, hiszen akkoriban egy-egy emberről - ha tehetős volt, illetve ha a család hajlandó volt áldozni erre a luxusra - háromművésszel, aki mellesleg gyilkol. Provokáció ez, persze, hiszen azt kérdezi a rendező, hogy van-e abban bármi művészi, amit a sorozatgyilkos csinál. De pont attól jó a film, hogy Trier nem állítja mindezt, hanem kérdezi. Ahogy kérdez azzal kapcsolatban is, hogy nem azért teszi-e Jack (Matt Dillon tökéleteset alakít, akkor is, amikor szemüveges úriemnégy fotográfia készült csupán. (Egy csecsemőkori, egy katonai egyenruhában, illetve eladó lányként, egy esküvői és egy öregkori.) A Kozics-műterem az USA mai pozsonyi nagykövetségének bal oldalán álló épületében volt, a város szívében. Sok híresség, korabeli celeb is megfordult ott, 1881-ben pélberként lép elénk, és akkor is, amikor véres arccal és kézzel bámul maga elé), amit tesz, hogy játssza a maga játékát a bünhődéssel, ami egy ideig nem akar eljönni. Nem arról van-e itt szó, amit Lars von Trier is csinál filmesként: feszegeti a határokat, nézi, meddig mehet el, mikor mondják rá azt, hogy ez nem művészet, hanem zagyvaság. Ami A ház, amit Jack épített című filmet illeti, ez még biztosan nem zagyvaság. Még akkor sem, amikor a rendező visszautal a saját filmjeire, vagy előveszi Albert Speert, a náci Németország építészét. Elsőre kiáltana a néző, hogy ez maga a káosz, de A ház, amit Jack épített végére, ha nem is szépen, ám összeáll minden, és joggal bólogat az ember, hogy igen, olyan ez, mint a Dogville, vagy az Antikrisztus, vagyis a legjobb Lars von Trier-filmek. Gera Márton A ház, amit Jack épített. Dán-francia-német-svéd dráma, 2018,152 perc. Rendezte: Lars von Trier. Szereplők: Matt Dillon, Urna Thurman, Bruno Ganz. dául Liszt Ferencről is készültek itt fotográfiák. A műterem alkotásainak száma monumentális. Szlovákiában a Pozsonyi Városi Múzeum az az intézmény, amely a legnagyobb (mintegy 1200 egyedi darabból álló) gyűjteményt őrzi a Kozics-féle fényképekből. Ezek között megtalálható Kozics Eduárd Nepomuk legrégebbi szignált műve, a Wittmann családról készült csoportfénykép (sópapíron) az 1855 és 1860 közötti időszakból. Az 1860 és 1866 közt készült 17 kromotípia ugyancsak rendkívüli, közép-európai jelentőségű gyűjtemény a színes fényképezéssel végzett kísérletezés korából. A Kozics-műterem alkotásai nemcsak a városról, annak lakóiról és látogatóiról, hanem emlékműveiről és katasztrófáiról is vallanak. A Kozics-féle fotóműterem több mint hét évtizeden keresztül (1854—1926/1929) működött Pozsonyban Kozics Eduárd Nepomuk (1829-1874), felesége, Kozics Karolina (1837-1899) és fiuk, Ede (1874—1933) vezetésével. A műterem elsősorban portrék és veduták (a város építészeti és történelmi emlékeiről szóló képek), riport- és reklámfotók, valamint reprezentációs albumok és táblák készítésével foglalkozott. A dagerrotípiától a sópapíros kalotípián át a nedves kollódiumos eljárásig többféle előhívási technikát alkalmazó fotóműhely munkáját számos díjjal ismerték el a világ- és szakkiállításokon (1867 - Párizs; 1868 - Hamburg; 1870 - Franciaország; 1872 - Linz; 1873 - Bécs és 1878 - Párizs). Kozics Eduárd Nepomuk munkássága ismert. Elsősorban egy kromotípiai találmány és az eljárás kreatív felhasználása fűződik a nevéhez, 1878-ban pedig szabadalmat szerzett a vászonra készített kromotípiára. Ez a három nyelvű (magyar-szlovák-német) naptár, amellett, hogy emléket állít egy fontos fotóműhelynek, esztétikai örömet is okoz a mai „fogyasztónak”. Sőt, talán el is gondolkodtatja őt... A Virágvölgyé a diákzsűri díja Pozsony. A 20. Pozsonyi Nemzetközi Filmfesztiválon a diákzsűri Csuja László Virágvölgy című első filmjét választotta a legjobb alkotásnak, értékelve a film képi világát, humorát és a szereplők teljesítményét. A vasárnap esti díjátadón a játékfilmek versenyében a nemzetközi zsűri döntése szerint a legjobb filmnek járó díjjal Tuva Novotny Vakfolt című drámáját jutalmazták. A film egy anya és pszichés betegségben szenvedő lánya kapcsolatát és azt mutatja meg, hogy a szülő hogyan kezeli gyermeke lelki betegségéből fakadó bonyolult viselkedését. Meryem Benm’Barek érdemelte ki a legjobb rendező díját Sofia című francia-katari filmjével, amely egy marokkói terhes lányról szól, aki kétségbeesetten keres apát még meg nem született gyermekének. A FIPRESCI zsűri Darya Zhuk fehérorosz, német, amerikai és orosz koprodukcióban forgatott Kristályhattyú című filmjének ítélte a díját, (tb)
