Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-22 / 293. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. DECEMBER 22. SÍ mellé vett szerkesztőinasnak. Ez azóta is eszembe jut, ha arra járok, és ha Lajos társaságában, mindig meg is említem neki, rettentően unhatja már, talán le is torkollna most, ha tehetné, de hát... most (akkor) elhaladunk a magyar könyvesbolt előtt, amelynek kirakata az ő könyveivel van teli, és reflexből majdnem elkanyarodunk a Nyerges utca felé, ahol egy korábbi évtizedet volt szerencsénk átbeszélgetni abban a kávéházban, amelyet persze megint a mennyek seregeinek kapitányáról neveztek el, de az az ezredfordulóra, már, bizony, bezárt. Haladunk hát tovább a Ventúr utca felé, és nemsokára arra leszek figyelmes, hogy egy fehér inges, öltönynadrágos férfi halad előttünk, mindkét kezében könyvekkel degeszre tömött nejlonszatyorral, aki így, hátsó félprofilból nézvést meglepően hasonlít Bokros Lajosra, az adócsomagjáról elhíresült korábbi magyar pénzügyminiszterre, aki most (akkor) a Világbank közép- és kelet-európai elnöke. Mondom is az én Lajosomnak, hogy figyu, ott megy a Bokros a csomaggal, mire a másik élből hátrafordul, merthogy valóban ő az, és szívélyesen üdvözli az enyémet, aztán mutatja nemrég beszerzett szellemi táplálékát: a Grendel-életműsorozat addig megjelent darabjait. És mindez csupán pár száz méteren. Annyira része voltál az életemnek, hogy most olyan, mintha belőlem halt volna meg egy darab. Próbahalál, úgymond. Egy hasznos tapasztalat, s ha közvetve is, megint tőled. De fel a fejjel, Lajos, semmi nosztalgia! Kész, ennyi volt, ahogy te mondanád. Suhintsd meg az ostort, hadd vigyen már Szent Mihály lova! És az odaáti Mihály kávéházban aztán ne feledd nekem is kikérni a sört, de várj még egy kicsit, légy most türelmesebb, le ne szálljon a habja. Hizsnyai Zoltán * * * Ügy volt, hogy csinálunk egy nagyinterjút. Hogy kissé más lesz, nem az irodalomról vagy a közéletről fogunk beszélni, hanem a zenéről. A rockról, merthogy Lajos és a rock... De a rockról úgy, hogy abban benne lesz az irodalom és K-Európa is. Hazánk, Abszurdisztán. Készültem. Elés újraolvastam az életművet. A novellák lenyűgözők, és az Éleslövészet, a Thészeuszhoz meg szép emlékek. S párhuzamosan a rocktörténet is. Led Zeppelin a legfontosabb Lajos szerint, de a grunge is, meg mindenfele progresszív, jazz- és alter rock, he, metal. Mert a rock olyan, mint a foci. Ahogy játszol... Aztán jött a sztrók. A Kalligram falfehér lett, a pozsonyi magyar tanszék nemkülönben. Megkaptam Lajos óráit, hogy akkor most én, helyette. Nem a Nirvana, hanem Esti Kornél. Nem a kamaszlélek szaga, hanem a bús férfi panaszai. Szerencsére Lajos keményebb volt mindenkinél, mint a fekete kutya, lerázta magáról a betegséget. Újra íni kezdett, s nemsokára már megoszthattam az üzenőfalán a Walkot a Panterától. Merthogy nemcsak a mennybe lehet a lépcsőn felgyalogolni. Bár Lajos tudta, hogy tájékozódni csaknem leheteden. Mindenesetre tett egy próbát. Sok próbát. Élete során mindig törekedett arra, hogy másképp írjon, másképp gondolkodjon, mint korábban. Mintha egy folyton továbblépő bevándorló dalát komponálta volna. De a tájékozódásra törekvés konoksága végigkísérte. Később még néhányszor felötlött, hogy jó lenne megcsinálni azt az interjút, de mindig jött más, ahogy lenni szokott. Például Toldi Veronika is egy alapos nagyinterjúval. De az a rockos azért jó lett volna így is valamikor. Talán az lett volna az a vallomás, amit kerestünk, s ami kiindulópontnak is megfelelhetne. Rock and roll hall of fame. Beke Zsolt * * * Mi jut eszembe, ha rá gondolok? Hideget és meleget sugárzó idegen város, édes és savanyú ízű kocsmák és falatozók, Slovnaftból áradó benzin és a Dimitrovkából zúduló vegyszerszag. Ez a Pozsony jut eszembe. Múlt idő. Várakozások a változásokban is állandónak tűnő szerkesztőségi szobák folyosóin, cigarettafüstben. A szerkesztőségi asztalok fölött szállingózó por. Könyv meg folyóirathalmokon üldögélés. A szokásos huncut mosoly és néha a szavak keresésekor az ő betűk zengetése. Azóta divatjamúlt, akkoriban trendi zakók és pulóverek, az elmaradhatadan válltáska, a mindig szétmorzsolódó cigaretták. Valami máig jól fogható zsongás és valami emelkedett, légies, megmagyarázhatadan jódkedv érzete a Mihályhoz címzett kocsmában. Ahol ott ülnek a rég elment társak, Fonzi (Tálamon Alfonz) és Kenya (Pálovics Laci), és szinte sugárzik Grendel Lajos magas homlokára és repkedő hajára szegezett figyelmes tekintetük. Lassú, megfontolt, érvelős, máskor meg heves és egymás szavába vágó viták Szigeti Laci, Hizsnyai Zoli és Bállá Kálmán társaságában, balra, másik asztalnál a hatalmas René. Egy múltba süppedt, talán idealizált világot, helyzetet látok, amikor Grendel Lajosra emlékezem. Egy olyan világot látok, amelynek meghatározója volt. Amiről azt hiszem, akármilyen szürke volt is, mint rendszer, a korosztályomnak, az író és alkotó társaknak ez a társaság, Grendel társasága egyféle mérce volt. Egy élhető élet reménye. Ez az, ami 38 év ismeretségünk után megmarad! Legutóbbi telefonbeszélgetésünkből pedig egy vidám hang, amely bejelenti: „jövő héten megyek haza”! Szászi Zoltán * * * Valami személyeset Grendel Lajosról? Hát legyen. Nem fogom elfelejteni azt az elementáris élményt, amely az Éleslövészet, a Galeri és az Áttételek című regényei olvasásakor ért. Az életről való mély tudást a Szakításokban, Az onirizmus tréfái című novelláskötet misztíkus írásait, a Nálunk, New Hornban szarkazmusát. Nem fogom elfelejteni, hogy 1989-ben a mi egyetemista rendszerváltásunk egyik hőseként néztünk fel rá. Nem fogom elfelejteni, hogy amikor verseimet 1991-ben megjelentette az Irodalmi Szemle, 21 éves gyerekként Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán látni akart. Akkor találkozunk először. Nem fogom elfelejteni a közös borozást (talán) a pesd Ibolya eszpresszóban a 90-es évek végén, ahol annyi személyes emléket idézett fel a szlovákiai magyar írók - köztük saját - párttagságáról a kommunista rendszerben. Nem fogom elfelejteni, hogy mellettem állt és támogatott a doktori védésemen 2004-ben. Nem fogom elfelejteni, hogy a Facebook nyilvánossága előtt 2011 őszén azt írta rólam, provinciális ipolybalogi tanár vagyok, aki évek óta nem írt egyeden használható sort sem. Nem fogom elfelejteni azt a sok könyvbemutatót, ahol a Grendel Lajos könyveiről írott tanulmányaimmal szerepeltem. Nem fogom elfelejteni, hogy az MMA-t, amelynek politikai okokból nem lehetett tagja Kertész Imre, Esterházy Péter, nem tagja Krasznahorkai László, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc és a legkiválóbb kortárs magyar írók, ő a tagságával hitelesítette. Nem fogom elfelejteni kiváló, sírnivaló Négy hét az élet (2011) című regényét. Nem fogom elfelejteni, hogy az utóbbi években szinte gyerekes örömmel akart kanonizálni szélsőjobboldali szerzőket (Tormay, Nyirő, Wass), a magyarországi politikai kurzust követve, miközben ugyanennyi erővel kanonizálhatta volna Erdős Renée-t, Szentjóby Tamást, Balázs Józsefet, Ladik Katalint... Nem fogom elfelejteni, hogy 2018. november 30- án hiába vártam őt Wrodawban, hogy a könyvéről beszélgessünk, nem érkezett meg. Németh Zoltán * * * Szia Lajos, rég beszéltünk. Ezt jól megcsináltad, mondhatom, igazán remek, hogy ezt a levelet a szokásos megszólítással már nem fogod tudni elolvasni. Hogy ádéptél a szövegbe, hogy az írás, amely megelőzi az életet (istenem, mennyit vitatkoztunk erről!), immár végérvényesen megutózza azt. Emlékszel, Lajos, amikor évekkel ezelőtt azon ékelődtél, hogy majd lesz-e, aki nekrológot írjon rólad? Még fel sem ocsúdok a hír után, szól a telefon. Nem akarok nekrológot írni - nekrológot halottakról szokás írni; fut át rajtam a gondolat. De írni fogok. Nem rólad, de neked. Jól megcsináltad, igazán remek húzás, hisz a szövegben már akkor is csak a múlt idő létezik, ha a nyelvtan egyfolytában megvezetni igyekszik az olvasót. Ez a grammatika írja a gondolataim mostanáig, pedig az élet megelőzi azt. Meg az az elv, hogy csak a szöveg van, amelyben mindketten mint hitigazságban hittünk, s erre a kocsmaasztal improvizált oltárán még áldozni is szoktunk. Az író tovább él műveiben. A kijelentés akármekkora klisé is, mint minden valamire való közhely, mélyen igaz. De csak az olvasó szempontjából, s engem most ez érdekel a legkevésbé. Mindaz, amit megírtál, már nem bővül tovább, de ez mégis eltörpül amellett, hogy már nem jön válasz sem a feltett kérdésemre, sem az elküldött levelemre. Megpróbáltam számvetést csinálni, hátha leküzdöm a múlt grammatikáját. Néhány napja kutattam a könyvespolcaimon, s megtaláltam a Tulajdonságok nélküli ember három vaskos kötetét. Aki ismer, tudja, mit jelent ez a mű neked, s én is pontosan értettem szavak híján: azt a Musik kaptam, amelyet te olvastál. Cortázar évekkel ezelőtt hasonló eset volt, bár kevésbé terjedelmes - azt már mindenhogy össze kellett ragasztanom, mert a puhafedeles az én kezemben salátult el teljesen. Az utolsó leveleidben írod, hogy újra novellákat írsz — ezt sem tudjuk kitárgyalni. Előtte még regényen törted a fejed, olyanon, amely túlszárnyalja a Négy hét az életet. Nem is tudom, mondtam-e, hogy az volt a kedvencem - meg hogy a Bukott angyalok\aú ezt már megcsináltad. Meg azelőtt a Nálunk, New Honiban stb. Meg a régebbi novelláid, azokkal sokat viaskodtam, nem is lehet mást velük, épp úgy, mint a Négy héttel. Továbbra is állítom, beavatási regény ez, ahol a halál a beavató. Már nem kapok választ, hogy jöttek a novellák. Ahogy arra sem, hogy állnak az emlékirataid, melyekből talán még senki sem olvasott — én sem. Emlékszel, amikor a bejelentésedre, hogy nekifogtál megírni az emlékirataid, fricskaként megkérdeztem, hogy halni készülsz-e? Vetted a lapot, de egy könnyed vállvonással hozzátetted, sose tudni. A halált az életbeli fikciód mindig a távoli és kiismerhetetlen jövőbe utalta. Szövegben meg persze a regény végére. Nyáron, amikor én Szarajevó girbegurba utcáit jártam, azt írtad, újra felfedezted a Funust - örültem, mert én ajánlottam. S mivel ott például sosem üldögéltünk még, elhatároztuk, hogy felmegyünk majd valamikor - sosemikor. Képtelen vagyok folytatni a számvetést, összerakni valamiféle narratíváját annak a regénynek, amelyet a mi kapcsolatunkból írhatnék. Ez nálad életed utolsó tizenöt (?) évét, nálam pedig a húszas éveimet íveli át. Amikor Pozsonyba költöztem, rövid ideje ismertük egymást, talán a nyári írótáborból. Emlékszem, hogy a Hviezdoslav téren ülünk, kora ősz van, szeptember vége, pont, mint amikor utoljára találkoztunk, bár a helyszín változott. Ekkor már volt egy barátom az idegen városban. Mióta elköltöztem Pozsonyból, kevesebbet találkoztunk, jöttek új városok, jött a peregrinációs év, aztán új munka. Milyen jó volt az a néhány év, amikor csak kétsaroknyira laktam tőled, és tervezedenül is találkozhattunk egy zűrös nap után telente a Café di Prágában, ahol finom a vörösbor, nyaranta a Ceská pivnica teraszán, ahol nem szeretted a sört. Már újra idegen nekem az a város, sosem fogok tudni otthon lenni benne. Különben, amikor utoljára találkoztunk, derűs voltál, bár csöppet sem gondtalan - ahogy mindig is —, egy pillanatra elfogott a furcsa kétely: mi van, ha utoljára találkozunk? Akkor ezt az őszre fogtam, meg arra a migráns helyzetre, hogy (csak) átmenetileg vagyok itt (is). Azóta próbálom bemesélni magamnak, hogy csak elköltöztél egy időre a városból, biztos megint meghívtak tanítani valahova, mint a régi szép időkben, díjat kaptál Krakkóban, vagy Pestre mentél egy estre. Vagy Párizsba. Az ám a város!- ezt is megbeszéltük. Elmentem Moszkvába, és megütött a guta - ez a mondat cseng a fülemben, már nem emlékszem, kinek mondod. Akkor én is megijedtem. A számvetés, az összegzés lehetetlen. Szétveti a narratív keretet. Merthogy egyfolytában azt feszegetjük. így például arra sem tudok, mit mondani, hogy a tanítványod voltam-e - ez a töredék motoszkál a fejemben a telefonhívás óta a szerkesztő elakadozó mondataiból. Ez a hierarchikus leosztás teljesen idegen volt tőled, hisz úgy beszéltél velem (szerintem mindenkivel), mint egyenlő az egyenlőkkel. Rengeteget tanultam tőled, pedig sosem tanítottál. Nem tartottál nekem kiselőadásokat, sőt, néha a miértek harapófogójával kellett kihúzni belőled ezt-azt. Sosem foglalkoztunk szövegekkel, miközben eszmecseréink során mással sem foglalkoztunk, mint szövegekkel. Sokszor különbözött, sokszor egyezett a véleményünk, de mindketten tudtuk, hogy ennek nincs jelentősége, az eszmék cserélődnek, köztünk is, és magunk is lecseréljük őket. És íme, itt a bizonyíték, hogy az élet megelőzi a szöveget, mert az írásaiddal nem folytathatok eszmecserét, a szövegek hallgatnak. De máshogy hallgatnak, nem beszédes csönddel, ahogy te szoktál, de szirénekként. Ki fog nekem beszólni, kit fogok provokálni, kivel vitázzak, mosolyogjak össze, értsek egyet, ^ kinek morogjak, ki mondjon lakonikus megállapításokat, kinek a hangjában bujkáljon az irónia, kinek vágjak a szavába, hogy botoljon meg a nyelv, kivel keressem a szavakat? Az eszmék cserélhetők, épp úgy, mint a nyelv. A nyelvet az ember elvesztheti, majd újra birtokba veheti, de gutaütés ide vagy oda, a józan eszed és a humorod sosem vesztetted el. Nem az írót vesztettem el veled, hanem az embert, aki a barátom volt, és akivel elsősorban az írás és az irodalom kötött össze. Hogy a sok évet és a különböző életfázist mi hidalta át - talán az én koravénségem, talán a te örökifjúságod? —, nem tudom. Az irodalom viszont kortalan. Azt hittem, az író is az. Bár igaz, az író nem vész el, csak átalakul, a megíradan művekbe > pedig belenyugszik az olvasó, de a barát elvesztése pótolhatadan. Tényleg jól megcsináltad, elismerem, ilyen írói trükköt még nem láttam: beköltözöl a szövegbe, átveszed a hatalmat, te leszel a hős, és nekem kell megírnom téged. Az írás megutózza az életet. Minden szónak súlya van, minden mondat végére a fájdalom útja vezet. Most már világos. Már csak az olvasód lehetek, s maradhatok. Rég beszéltünk, s már nem is fogunk, Lajos, szia. „ Száz Pál
