Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-22 / 293. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2018. DECEMBER 22. ÉLETUTAK 15 Evangélikus lelkésznő, ez a foglalkozása, sőt: .a hivatása. Ha papokról van szó, általában idősebb szakállas férfiakat látunk, Sokola Erika pedig egy fiatal, csinos nő. És egy bájos kicsi lány anyukája. Főállásban gondozza az emberek lelkét, kinek mire van épp szüksége: a gyerekekkel játszik és tanul, a felnőtteket meghallgatja, a párokat összeadja, az időseket meglátogatja. Beszélget Istennel és Istenről, motivál bennünket, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Neki is vannak gondjai és nehézségei, mint ahogy örömei is, éppúgy, mint minden embernek e földkerekségen. Sokola Erika lassan tizenkét éve, 2007 januárjában került Pozsonyba. Öt kemény évet töltött azzal, hogy teológiát tanult, majd egy fél évet segédlelkészként Dobsinán töltött. Ekkor jött a lehetőség: a Pozsonyban nyugdíjba vonult lelkész helyére olyasvalakit kerestek, aki magyarul és szlovákul is beszél. így került vissza ilyen rövid időn belül a fővárosba. Hét évig Pozsonyhidegkúton lakott egy gyülekezeti kis lakásban, később költözött a templomhoz közeli mostani otthonukba. A családban négy lelkész van Erika Nagykürtös mellett, a Balassagyarmattól öt kilométerre lévő Leszenyén nőtt fel, szlovák-magyar nyelvterületen. Az ezredfordulón csaknem fele-fele volt ott a lakosság aránya, ma már többségében szlovák. Erika gyerekkorától lelkész akart lenni. „IQslányként mindig úgy játszottam, hogy én vagyok a papnő - nevet, miközben ügyesen elkapja a szobában a nevetgélő, boldogan fatkározó másfél éves kislányát, Tamarát. A bűbájos pid lány nem húzódozik, inkább örül az idegennek, s ezt igyekszik is kimutatni. Anyukája szeme meg ragyog, ahogy ránéz a jókedvű csöppségre. - A családban négy lelkész van, nem a szüleim, testvérem, hanem idősebb unokatestvérek, ketten a szüléimmel csaknem egykorúak, a legfiatalabb meg nálam öt évvel öregebb, vele közeli kapcsolatban állunk, ő Felsőszeliben lelkésznő. Ö is a példaképem volt. Ha visszagondolok, úgy tizenkét-tizenhárom éves lehettem, s már hittant tanítottam kis, hatéves gyerekeknek. Játékos formában elmeséltük egymásnak a bibliai történetet, s a végén meg elmondtuk, hogy ebből milyen tanulság adódik számunkra, imnáziumban már pontosan tudtam, ezt a pályát szeremém választani.” Saját bevallása szerint az egyházhoz való kötődése akkor erősödött meg, amikor izgalmas ifiórákra és gyerektáborokba járt, amelyek felpezsdítették az ifjúság életét. Erika szüleit, sem gimnáziumi tanárait nem lepte meg a döntése. Tiniként sem volt nagyon kicsapongó, diszkóba járó leányka. „Az később jött - nevet. - Amikor Pozsonyba jöttem az egyetemre, kiszabadulva a szülők védőszárnyai erősen szabadság érzelmű, szabad gondolkodóvá váltam. Ezt szeretem, és ezt tanítom a konfirmandusoknak is. Nem szeretem, ha a hitvallástétel anyagát bemagolják, vagy nem értenek abból semmit. Jobb, ha beszélgetni tudunk, hittanon is, ha gondolkodnak azon, amiről tanulunk.” Hálában nőtt fel Visszatérve a családra. Erika szüleinek egykor azt mondták, nem lehet gyerekük. „Tizenhat évig nem is volt, de a reményt nem adták fel. de megesik, hogy ők máshová terelnek, s vissza kell jönnöm. Néha bizony meg is tudnak lepni. Ebben az esetben nem is tudom elképzelni, hogy papírral a kezemben álljak ki.” Testvér, barát, pszichológus Betegség, bánat, családi tragédia esetén az emberek még jobban menekülnek Istenhez, ilyenkor még jobban várják a segítséget egy lelkésztől, akire úgy tekintenek, mint Isten földi helytartójára. Nagyon kifinomult pszichológiai érzékkel kell rendelkeznie, hogy bele tudja élni magát a sorsukba, egy kicsit családtag, testvér, barát kell hogy legyen. „Két lehetőség kínálkozik - magyarázza. - A magyar gyülekezetben harmincán vagyunk, s mindenkiről tudom, hogy mit él át, hogy kisgyerek született a családban, egy másikban meg gyászolnak, épp meghalt valaki. A nagy szlovák gyülekezetből keveset ismerek, úgy ötven embert, akiről tudom, hogy mi történik velük, ezért ott a prédikációmat inkább általánosabban kell megfogalmaznom, mert nem tudom, ki mindenki ül a padokban. Van, amikor valamilyen alkalomhoz kötődik a prédikáció: a vasárnapnak megvan a maga témája, ez segít. Segíthet egy-egy gondolat, és beszélgetésből merítek ihletet. Megragadok minden alkalmat, a beszélgetésre, ilyenkor megnyílnak előttem az emberek. Érezniük kell, ők fontosak nekem, hogy a sorsuk nem közömbös számomra.” Ez, persze, nem könnyű. Az orvos, aki hazatér a kórházból nem tudja teljesen elfelejteni az aznap történteket, ugyanígy egy lelkész sem. „Nem úgy működik az, hogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Napokig hordozom magamban a gondjukat, van úgy, hogy éjszakánként nem alszom, tipródom. Egy jó hónapja volt egy nagyon nehéz hétvégém: pénteken elhívtak a kórházba egy haldoklóhoz. Megható volt, ahogy a férje átkarolta a nénit, mert már nem bírt ülni. Szombaton egy pici babához hívtak, aki súlyos szívproblémákkal született. Azt akarták, hogy kereszteljem meg. Nagyon nehéz volt.” Ezek a pillanatok borzasztóak. De mindig segít a hit, s az, hogy megértő férje van, meg tud vele beszélni mindent. Diákként nem ismerték egymást, bár Iván szintén teológiára járt Pozsonyban. O Szerbiából származik, és ott is elvégezte az egyetemet. Tanulmányai befejeztével szociális munkával kezdett foglalkozni, a pozsonyi evangélikus egyház ápolói szolgálatát vezette, amikor találkozott későbbi nejével. Bár Erika soha nem gondolta, hogy ő lesz a férje, Iván kitartó volt, s a türelme, nyugalma meghódította. Urbán Klára A második karácsonyt tölti majd hármasban a kis család - Erika, Tamarka és Iván (A szerző felvételei, képarchívum) Azt szeretném, hogy az emberek érezzék a szeretetet Végül ketten lettünk, a bátyám és én, s mi abban a hálában nevelkedtünk, hogy Isten mégis nekik adott bennünket. Természetes volt, hogy templomba megyünk. A bátyám ugyan a mezőgazdaságban kötött ki, de ő is aktív a gyülekezetben, presbiter, erős szálakkal kötődik a valláshoz.” Erika szülei későn érték meg a gyermekáldást, anyukája most 73 éves, apukája 77, nagy öröm számukra, hogy még megélték a kisunokát. Az meg külön áldás, hogy a kis Tami eleven, életvidám gyermek, s a nagymamáék már alig várják, hogy levigyék a szülők Leszenyére, s ott fatkározhasson az udvaron. Jó néhányszor megfordultam a pozsonyi evangélikus templomban, hallottam őt prédikálni, legtöbbször családi istentiszteletkor, ünnepen. Magával ragadott a kisugárzása, az, hogy komoly témában is mennyire játékosan tud közeledni a gyerekekhez, mennyire közveden viszonyt képes teremteni, mintha csak beszélgetne velük. „Nagyon fontos, hogy közeli legyen a prédikáció, örömmel teli, hogy ér Jobb, ha beszélgetni tudunk, hittanon is, ha gondolkodnak a gyerekek azon, amiről tanulunk. ezzék a beszédből, a mosolyból, a nem verbális kommunikációból is a szeretetet — hangsúlyozza. - Szeretem, amikor kiérzik belőle, hogy én is ember vagyok, hogy ők nem ott vannak valahol, én meg itt, távol tőlük, hanem egy szinten vagyunk mindannyian. Valamit át akarunk adni egymásnak.” Erika nemcsak közveden, hanem Először a szószékben Gyakori téma, hogy a társadalom egyes területein még mindig nagyon kevés a nők aránya. A statisztikai kimutatások alapján az evangélikus egyház sem kivétel, sem itthon, sem külföldön. Annál meglepőbb, hogy Erikáék egyetemi osztályában több volt a lány, mint a fiú. Az egyik jó barátnőjét is itt szerezte. „O az árvái Kralovánban teljesít szolgálatot. A múlt héten volt itt a családjával. O esketett engem, keresztelte a lányunkat, én az ő gyerekeit, a köEzek erős, emlékezetes pillanatok voltak, s nagyon jó iskola is abból a szempontból, hogy az ember rutinosabb lesz, amikor sokat prédikál, nem olyan nagy stressz számára, hogy kiálljon az emberek elé.” Bár korábban gyakran ment fel a szószékre, a bemutató istentiszteletet ő sem kerülhette el. Először az osztálytársai, tanárai előtt prédikált a pozsonyi evangélikus kis templomban, s noha lámpaláza nem volt, nem remegett a térdé, tisztelet, respektus volt benne bőven. Mielőtt felmegy a szószékre, már tudja, miről prédikál majd, előre felkészül. „Nem nagyon szeretek improvizálni, főleg nem, ha hagyományos istentiszteletet tartok - mondja. - Néha ugyan még a prédikáció előtt a sekrestyében átnézve a szöveget valamit beszúrok. Megesett már az is, hogy a szószékről látva, ki ül a templomban, s tudván, hogy most épp mennyire nehéz időszakot él át, mert betegség vagy más tragédia történt a családjában, erre reagálok. Próbálok biztatást, reményt adni. Egyébként viszont azt szeretem, amikor a hagyományos prédikációmban megvan a rend, amit viszont végképp nem lehet a gyerekeknél megtartani. Ott más a vonal, beszélgetek velük, járkálok közöttük, kérdezek, egyenes, karakán ember. Olyan, aki szeret kísérletezni, ami nem mindenkinek tetszik. Pedig, mint mondja, ebben nincs semmi rossz. „Mire van a rend, ha csak úgy bemagoljuk? De ha valamire ráébresztem az embereket, az sokkal hasznosabb. Itt, Pozsonyban más emberek járnak templomba, mint vidéken, ott nem kísérleteznék annyira, mert ott inkább konzervatívabbak a hívek. Pozsonyban bevezettük a magyar családi istentiszteletet havonta, ilyenkor eljönnek a gyerekek és olyan családtagok is, akik nem járnak minden vasárnap templomba, nagyon jó, hogy őket is meg tudjuk fogni.” zeli kapcsolat megmaradt.” Erika mindig is gyakorlati teológiával akart foglalkozni. Görög, héber, latin nyelv, ez mind kellett, de ez nem az ő területe. Akkor érzi igazán otthon magát, amikor hittant tanít, prédikál, beszélget. Legelőször otthon, Leszenyén ment fel a szószékre, erre jól emlékszik. „Teológushallgatóként majdnem minden hétvégén hazajártam, sokszor segédkeztem az ottani parókián.
