Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-22 / 293. szám
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2018. DECEMBER 22. KARÁCSONYI PORTRÉ 13 / ^ ínpadi hősök _ dolgos, nagy r m erejű építőmes. | m tere lassan negyvenöt éve. Luciferbe, Valmontba vagy Wolandba ugyanannyi ízlést, előkelőséget lehelt, mint Don Jüanba, Posa márkiba vagy Sin asszonyba. Ez ugyanis a márkajegye: az elmaradhatadan elegancia. Lukács Sándor nemzedéke egyik legátütőbb, de mindenképpen a legformálhatóbb egyénisége. Játszhat férfit, játszhat nőt, játszhat férfi-nőt, sem a szerzőnek, sem a figurának, sem a nézőnek nem marad adósa. Értéket nyújtani, érzelmeket kavarni, figyelemfelkeltő mondatokat közölni - ennek a fontosságát, súlyosságát, komolyságát tapasztalja magán évtizedek óta. Már csak olyan dolgokra kíván koncentrálni, mondja, amelyeknek megkérdőjelezheteden értékét látja. Energiában, mondanivalóban nem szűkölködik. Szerepek, rendezők, partnerek segítségével szeremé minél részletesebben, minél áthatóbban, minél szuggesztívebben átadni azt a tapasztalatmenynyiséget, amelyet az évek során megszerzett. „Az ember titokban mindig arra vágyik, hogy tökéletes közegben működjön. Amit viszont nagyon ritkán kap meg” - fogalmaz sommásan. Közben azt is látja: bizonyos életkorok ádépésével bizonyos szerepek automatikusan kiesnek a repertoárjából. Bár a drámairodalom több szerepet kínál az ötven-hatvan körüli férfiszínészeknek, mint a nőknek, ötven felett a férfiak körében is megcsappannak a lehetőségek. „Olyan rendezőkre, színházi emberekre van szükségünk, akik értékelik a munkánkat, az eddigi működésünket, és figyelnek arra, hogy mi az, amihez egy korombeli színész hozzászólhat, amit még eljátszhat. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott Michal Docekallal, a kiváló cseh rendezővel, és rám bízta Woland szerepét Bulgakov remek színpadi adaptációjában, a Mester és Margaritában. Hatalmas súlyt tett a vállamra, de ma már elmondhatom: életem egyik legfontosabb, legszebb és legbonyolultabb szerepét játszottam el nála. Nagyon sok pluszt adott nekem ez a szerep. A jövőben is nagy segítségemre lesz.” Hogy férfiként, férjként és apaként miképpen éli meg Lukács Sándor élete mostani szakaszát? Hogy mennyire foglalkoztatja az, amit megkapott és az, ami elment mellette? „Én ezt a kérdést nagyon jól le tudom vezetni a verseimben. Az én másik - nem második] - hivatásom ugyanis az írás, a költészet. Most, A diktátor próbái alatt Grűber úr szerepére készülve nagyon sok időt töltöttem a színházban. Nehéz, komoly próbák voltak. Behoztam még az írógépemet is, megírtam majdnem két ciklusnyi verset. Itt vannak előttem frissen, melegen. Nagyon úgy néz ki, hogy nyáron, az Ünnepi Könyvhétre megjelenik a nyolcadik kötetem. A napi számadásaim, a visszatekintéseim, a korom előrehaladása, ez mind benne van. Erről szólnak a verseim. Olyannyira, hogy egyet, a Közelítést el is mondanám. „Nem igazodik semmi semmihez / a fény kikerül, elfut a bogár / hiába dugja homokba fejét/ szelekkel mégis meszsze száll. / fényközép, koromsötét szétterül benne feketén / szemcséi el- és felvirulnak / mint titokzatos televény / lobog még benned valami / de nincs már útja szívedhez / szádhoz, csak tétován közelítesz / immár az elmúláshoz.” Szóval Lukács Sándor Az elegancia nagykövete foglalkoztat engem ez a dolog. Szerencsére megvan az a képesség bennem, hogy írásban is le tudom vezemi ezeket a gondolatokat, ezt az állapotot. Végül is hetvenkét éves leszek jövőre. Nem érzem magam ennyinek, s megkockáztatom, talán nem is nézek ki annyinak, de már egyre többször emlékszem vissza általam fontosnak tartott eseményekre és azokra, akiktől a legtöbbet kaptam. Sokaktól kicsit is, de azt sem felejtettem el. És tudom azt is, nem gyáván, meghunyászkodva, vagy félelemmel teli kell a vég felé haladni, hanem épp ellenkezőleg! Amíg bírja az ember aggyal, szívvel, tehetséggel, gondolattal, addig ott kell lenni a vártán, ahol adhatsz valamit. Addig élni kell, játszani kell, családot vezemi.” Teszi mindezt úgy, hogy közben szövetségben áll mindazzal, ami szép, ami kellemes, ami esztétikus, ami elegáns. De hogy hedonista-e, vagy inkább mértéktartó? „Igenis, erős hajlam van bennem a hedonizmusra. Volt az életemnek olyan korszaka, amikor talán nem is annyira elegánsan, igaz, durván sem, azt is élveztem, amit a közerkölcs esetleg nem tart jónak. Amihez kell egy belső érzék, hogy azt miképpen súlypontozod ki, hogy az ne váljon bűnözéssé, és nem alázzon meg másokat. S ezen a ponton én hála Jóistennek mindig észnél tudtam lenni. Lehet, hogy ez a színészetből fakad, de az is lehet, hogy magamban hordozom, van egy erős belső kontrollom. A hetvenes évek elején, amikor kezdtem ezt a pályát, a diktatúra még nem volt olyan nagyon puha, de olyan nagyon kemény sem, mint az ötvenes években, főleg az 56-os megtorlás után. Ott voltak esetek, amikor megálljt parancsoltam magamnak Nem voltam mindig a legbátrabb. Máskor meg voltak helyzetek, amelyekbe váradanul belementem, és elvettem a magamét, vagy inkább azt, amit az élet felkínált, elém tett.” A magyar Delon. így hívták őt akkoriban. A hetvenes évek második és a nyolcvanas évek első felében övé volt a pálma. Filmezett, tévéjátékok hosszú sorában kapott főszerepet. „Fehér Klára A tenger című regényéből hatrészes tévéfilmet forgattunk Szirtes Ágival és Balázsovits Lajossal olyan szerencsénk volt, hogy hármunknak többnapos franciaországi jelenetei voltak a filmben. Ehhez ki kellett utazni. Sosem felejtem el: Lajos vezetett egy nyitott autót a Champs-Elysée-n, mi pedig Ágival lobogó hajjal ültünk a kocsiban. Több nagy kört tettünk az Etoile és a Diadalív között, de forgattunk Provance-ban is. Cannes belvárosától két kilométerre volt a szállodánk, és pont akkor volt a fesztivál. Az egyik délután, amikor nem dolgoztunk, elmerészkedtünk oda. A legimpozánsabb helyre ugyan nem tudtunk bejutni, de Alain Delon húsz méterre állt tőlünk. Három héttel előtte szinkronizáltam őt a Két férfi a városban című legendás filmben. Ez olyan vad élmény volt. A franciatudásom sajnos a nullával volt egyenlő, de hallottam a beszédét. Ott tárgyalt valakivel, és többször felém fordult. Ma már egyedül él a svájci birtokán, és olvastam, hogy olykor az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. A magány, az idő múlása, az öregedés sajnos nincs igazán kitalálva. A Jóisten sok széppel, értékessel adományozta meg az embereket, de az elmúlás felé vezető utat nem könnyítette meg. Nagyon szerencsésnek tarthatjuk magunkat, akiknél ez nem kérdés, vagy viszonylag zökkenőmentes.” A külső változásokkal, az arcvonások módosulásával meg kell birkózni, mondja, de rögtön bevallja: ez számára is mindennapi csata. „Itt ülök most is a tükör előtt, minden hibámat észreveszem, felnagyítva látom. Bizonyos dolgokat lassítani lehet egy kicsit. Ezért tettem le tizenkét évvel ezelőtt a cigarettát. A dohányzás mindenre rossz hatással van. Nagyon vigyázni kell az alkohollal is. Nem mintha nem szeretném a finom, nemes italokat. Na de nem váltam az alkohol rabjává! Egy-egy ételhez szívesen, jóízűen iszom egy kis bort, egy jó teniszmeccs után meg szeretek sörözni. De ezzel is vigyázni kell, a remek cseh sörökkel. A mértéktartás mindenben fontos.” Főleg egy olyan nagy kihívás előtt, mint Kertész Imre Kaddis egy meg nem született gyermekért című regénye, amelynek színpadi változatára készül a Vígszínházban. „Nekem ez eszembe nem jutott volna. Igazgatóm, Eszenyi Enikő ötlete volt. Kertész Imre egyik legnehezebb műve ez, megtanulni teljes egészében nem is lehet. Lesznek részek, amelyeket majd kívülről mondok, a többit olvasni fogom, de nem akárhogy. Bonyolult szöveg ez. Nem szerep, gondolatsor! Ha azt mondom, százértelmű, keveset mondtam. A felelősség a lényege. Egy holokausztot túlélt ember számba vesz mindent, amin átment. És nemcsak életveszélyeken, hiszen azon túl is hányféle csapás érheti az embert? Ezért teszi fel a kérdést, hogy szabad-e erre a világra gyereket nemzeni? Ezt boncolgatja, miközben elementáris vágy él benne, hogy legyen utódja. És nem volt. Ennek az elemzése a regény, tele képzettársítással, rengeteg metaforával. Nekem fiam van, már harminckilenc éves. Egyre több olyan képet tudok elővenni magamról, amelyen nagyon nagy a hasonlóság köztünk. Természetesen az édesanyjából is sok van benne, de gyakran hallom magam egy mondatában, egy hangsúlyában.” Karácsonykor mindig együtt a család. Máté közel lakik a szüleihez. Két ház választja el őket egymástól, így párjával együtt gyakran hazajár. „Szeretem a karácsonyt, mert koncentrált pont. Jézus születését ünnepeljük, tehát vallási vonulata is van, de egy praktikus oldala is: összejön a család. Apám is, anyám is a Kelet-bükki Állami Erdőgazdaságban dolgozott Miskolcon. Ami azt jelentette, hogy mint erdészeti dolgozók, a legszebb fát kapták. Nekünk mindig menynyezetig érő karácsonyfánk volt. Két és Fél, hároméves koromtól én csak ilyen hatalmas, gyönyörűséges fákra emlékszem. Bár negyvenhétben születtem, tehát a legsötétebb Rákosi-korszakra esett a kisgyerekkorom, apám csodálatos gyerekkort varázsolt körém. Mindent megkaptam, mégsem voltam elkényeztetve. Most egészen mások a körülmények, de az élő fiiról nem mondtunk le. Máté kiskora óta részt vesz a díszítésben, az ünnepi hangulat előkészítésében, és édesanyám húgának a lánya is mindig velünk van. O a miskolci vendég, Máté keresztmamája.” Pironkodva vallja be: nagyon rossz ajándékozó. Egyszerűen képtelen meglepetéseket szerezni. A divathoz, a legtrendibb dolgokhoz nem ért, főleg női vonalon nem, ezért inkább „adományoz”, és apró kedvességekkel áll elő. „A feleségem egészen más típus. O mindent tud. Ä méreteimet is. Ing, zakó, nadrág, cipő, teniszzokni, nyakam, derekam. Mindig hasznos dolgokat kapok. De mert nagy fútballdrukker vagyok, vannak Real Madrid-os ereklyéim is. Két pizsama, két mez. Egy zöld-szürke és egy hófehér. Hogy kimozdulok-e az ünnepek idején, azt nem én döntöm el. Ha előadásom van, megyek, ha nincs, elvagyok otthon a finom karácsonyi ízekkel, illatokkal, mert a feleségem fantasztikusan főz mindenféle típusú ételeket. Aztán ha ki tudnak rángatni otthonról, elmegyünk Szentendrére vagy a Duna-kanyarba. De ha csak rajtam múlna, nekem elég egy röpke, délutáni séta is. A Vérmező mellett lakunk, van hova menni. Ha meg játszom, azt szoktam mondani: sokaknak talán én leszek a karácsonyi ajándék. Olyankor csak egy kis csengőt kellene a nyakamba komi.” Szabó G. László
