Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-21 / 292. szám
www.ujszo.com | 2018. december 21. NAGYÍTÁS 9 Ami több a morgás jogánál Huncík Péter: Térségünkben a civilség lényegét tekintve nagyon késünk. Már Márai Sándor szerint is ide „a polgár későn érkezett és túl korán ment el. így mifelénk inkább a nem a mi ügyünk viselkedésmódja dívik. MIKLÓSI PÉTER Hosszas közöny után a 2018- as esztendő Szlovákiában a civil magatartás bizonyságá nak ritka éve volt. Az egyéni kényelemből kimozdító civilség, a polgári bátorság társadalmi befolyását és presztízsét Huníík Péter pszichiáterrel taglaltuk. A spontán módon szerveződött Tisztességes Szlovákiáért polgári mozgalom tüntetéssorozatának sikereként idén márciusban megbukott Robert Fico miniszterelnök, nem sokkal később Robert Kalinák belügyminiszter is. E korábban valószínűtlennek látszó tények fényében miként vélekedik mind az egyszerű halandó, mind a társadalom kedélyállapotait jól ismerő szakértő a civil kurázsiról, a példaértékű civilségről? A civilként is fellépő polgár az az ember, aki nem a kényelmes közönyt választja, hanem jogérzetére hallgatva személyes kiállással cselekszik a demokratikus és korrektebb társadalomért. Nemcsak meglátja a problémát, hanem pártszínre való tekintet nélkül próbál megoldást találni, és megteszi az ehhez szükséges lépéseket. A civil polgár magatartása a fejlett demokratikus társadalmak egyik alapköve. Nem kell ahhoz történetbúvárnak lenni, hogy akár a múltat idézve tudatosítsuk: az Amerikai Egyesült Államok történetében már az 1700-as évek derekán éppen a civilek játszották a döntő szerepet. Hiszen George Washington, Thomas Jefferson, James Madison alapvetően civilek voltak, akik az adott történelmi pillanatban a jogaikért kiállva, majd államférfiakká nőve létrehoztak egy máig demokratikus elveken és szabályokon működő országot, ahol a politikusok, a végrehajtó hatalom, a független bíróságok mellett mindmáig ott van az a civil polgár, aki bármikor bátran kiáll a jogaiért és az igazáért. A civil polgár lelkialkatának hozzánk talán közelebb álló példájaként Sütő András remek drámája, az Egy lócsiszár virágvasámapja főhősét, Kolhaas Mihályt említhetjük. O törvénytisztelő emberként keres tisztességes orvoslást jogtiprást mutató civil panaszára, ezért azt összefoglalva, egészen a választófejedelemnek akarja eljuttatni panasziratát. A civilség lényegének érdekes társadalomlélektani mozzanata, hogy az egyén, aki a vállalásaival, a tetteivel, a gondolkodásával tulajdonképpen az eszmevilágunkat is megváltoztathatná, a mi mindennapos közömbösségünkben olykor enyhén „eszelősnek” tűnik. Még azok szemében is, akiknek érdekében beszél. A ’89-es rendszerváltást követő „modern” időket tekintve ezért választják hát nálunk olyan sokan a közönyt, a sehová sem vezető rezignációt? Még ha 2018 bizonyos fokig kivételt jelent is. Nyilvánvalóan igen, hiszen már Márai Sándor is érinti, hogy ebbe a térségbe a polgár túl későn érkezett, és túl korán ment el. És valóban, mifelénk többnyire hősies tettnek számít, ha valaki az áruházi pénztárnál vagy a postán szemtelenül előretolakodó személy láttán meg mer szólalni... Ehelyett inkább a vállrándítás, a behúzott nyak, az elfordított tekintet járja. Pedig többségben vagyunk, akik világosan látunk bizonyos összefüggéseket és konkrét összefonódásokat, viszont sokkalta kevesebben, akik mindez ellen tenni is hajlandók vagyunk. A civilséget, a polgári viselkedést tájainkon tulajdonképpen a gyerekkortól kellene elsajátítani. Már az iskolában bevezetni, hogy a tanító egyfajta partnere legyen a diáknak az okos vitában és együttgondolkodásban; a sok igazság között egyenesen belénevelje, hogy meg kell szólalnia, ha valahol úgy érzi, azt látja, igazságtalanság történik. E példaértékű civil fellépés polgári igényéből formálódhat aztán a tágabb körű demokratikus közösség. Mert a közjavát szolgáló egyéni kezdeményezés meg humánum is lehet ragadós, nem csak a gyűlöletkeltés. Gondolom, ha valakiben ott munkál az erkölcsi érzék, ez még nem zárja ki, hogy az illető a politikai krédóját is megtartsa. Ezt tudatosítva miért fontosabb a civil ethosz a politikai hovatartozásnál? Mert a politikusokat jellemben, szellemben, számos egyéb tekintetben könnyen tönkreteszi a hatalom. És ha nem érzik „nyakukon” a civil kontroll erejét, ritkán türtőztetik magukat. Visszaélve hatalmukkal a maguk képére tudják fordítani a bíróságokat, a rendőrség vezérkarát, a hatósági közigazgatást, elferdített törvényekkel szinte az egész közéletet. Ha egy ilyen irányú folyamatban nincs meg az a civil réteg, amely hangosan szót emel a demokráciától idegen törekvések ellen, illetve nem figyelmeztet arra, hogy téves irányba halad a társadalom, akkor ott hamarosan kialakul a diktatórikusán autoriter rendszer. Szlovákiában a februárban Nagymácsédon történt politikai színezetű kettős bérgyilkosság kellett ahhoz, hogy az országban meglazuljanak az össznépi közöny vastag falai? Ez valóban érdekes és helyénvaló felvetés. Két jellemzőjét is érdemes szóba hozni. Az egyik a társadalom ingerküszöbének kérdése, mert igazán elszomorító, hogy a hatalom számtalan fals tette és közéleti botránya után egy szörnyű bűntény kellett ahhoz, hogy az emberek kitörjenek a közönyükből és tisztességes Szlovákiát követelve heteken át tüntessenek. A másik fontos tény, hogy a tavaszi szlovákiai tüntetéssorozatot szervező civil fiatalok nem akartak/akamak politikusokká avanzsálni, hatalmat remélve nem alapítanak új pártot, hanem továbbra is „csak” a demokrácia ügye mellett elkötelezett polgárok maradtak. Az ebből levonható tanulság, hogy a ciNÉVJEGY Hunéík Péter (Ipolyság, 1951); orvos, író. 1992-ig Havel elnök kisebbségi tanácsadója volt. Jelenleg pszichiáterként dolgozik Nagymegyeren. Az Ottawai Carleton Egyetem vendégtanára. Szakterülete a politikai kommunikáció. 1989 előtt öngyilkosság-kutatással foglalkozott. Határeset című regénye több díjat nyert. vil szféra hitelét elsősorban az adja, ha túllépve a cselekvést korlátozó félelmeken a civil kurázsi „gesztusaival” tiltakozik mind a politika, mind a közélet igazságtalanságai ellen. Ez a felszólalás pedig, értelemszerűen, mindig kritikai élű. A civil erényről valószínűleg azt kellene végre értenünk, hogy régiónkban ennek a magatartásformának szinte küldetésszerű szerepe van. Közép-Kelet- Európában ugyanis a hajdani feudális viszonyok különböző jelenségeinek lecsengése módfelett vontatott, így több tekintetben továbbélnek. Nem lázadozunk a fensőbbség ellen, tudjuk helyünket, nem magasodunk (Somogyi Tibor felvétele) ki a sorból. Ha Ady Endre látná jelenünk társadalmát, bizonyos verseit akár ma is írhatná. A civilség lényege a merni és tenni, a jó ügyet szolgálva megtenni? Tulajdonképpen igen, bár a civilek bátorságán kívül az elhatározás komolyságával párosuló társadalmi nyitottság, illetve a közéleti gondok eredőjét fölismerő kritikai gondolkodás szintén fontos. Ennek ellenkezője a közöny? A rossz társadalmi beidegződéseket elnéző megalkuvó belenyugvás? Széchenyi István szóhasználatához igazodva; a „közrest” magatartás? Szép ez a kifejezés, noha valószínű, hogy az ő korában elsősorban a sajátjaira, vagyis a nemesi rétegre gondolt, amely nem tartotta sokra az egyszerű embereket. Széchenyi arra viszont pontosan rámutatott - miután bejárta a német hercegségeket, és többször megfordult ffanciafoldön -, hogy azokban a fejlettebb társadalmakban a polgárnak egészen más szerepe volt, mint az akkori színvonalán ismert közép-európai magyar királyság polgárának. A fogalomként találó kifejezés mai értelmezhetőségére utalva, Szlovákiában az össznépi közöny vastag falainak tavaszi fellazulása dacára még napjainkra is a „közrestség” vagy inkább a polgári felelősség és civil magatartás jellemzőbb? Önmagunkat áltatnánk, ha kritikátlanul az utóbbi mellett kardoskodnánk. A közgondolkodásunkban ugyanis még nem vert gyökeret a felismerés, hogy az országban nem csupán a hatalmon lévőknek vagy a hatalmi rendszer politikai ellenzékének van felelőssége, hanem mindannyiunknak. Persze, a polgári felelősség nem erőltethető rá senkire, azt mindenkinek egyénileg kell vállalnia. De éppen úgy nyilvánvaló, hogy a civilek megerősödésének, polgári felelősségtudatának legnagyobb gátja valóban a közöny. Ezzel a lakossági apátiával számol a hatalom? Hogy az emberek jelentős hányadát az ország terítékre kerülő egyszer kínos, másszor felháborító ügyei sem érzelmileg, sem az észszerűség síkján nem érintik meg, ezért nem is mozgósítják? A válasz sokrétű. Tudniillik a hatalom - és nemcsak nálunk, hanem a régió több országában - körmönfont módon „okosodik”. Különféle juttatásokkal lekötelezett embereiből kialakitja a maga holdudvarát, majd rájuk bízza a lekötelezettek körének bővítését, mígnem a családi-baráti szálak révén a társadalom egyre szélesebb rétege van már bevonva a hatalomba, ezért a gépezet részeként nem tiltakozhat, így épül az oligarchák és kedvezményezettek köre, amely támogatja a hatalmat, illetve elnézi, segít elkenni annak panamáit. Úgy tűnik, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének igaza nemcsak diktatórikus, hanem minden körülmények között működik. Egy további eszköze az önmagát óvó és védelmező kézként definiáló hatalomnak a társadalom félelemben tartása; és hát a szorongó embert a saját nyomorúsága sem izgatja. Az ilyen szituációkra jellemző a három majom népszerű példája, a „nem látok, nem hallok, nem beszélek” alibizmusa. Hasonló folyamatok zajlanak bennünk is, amikor nem szabadna, mégis elfordítjuk a fejünket, némák és tétlenek maradunk, pedig szólni, cselekedni kellene. Ilyenkor elillan gondolatainkból a civilség parancsolata, és lelkiismeretünk előtt a „ne szólj szám, nem fáj fejem” teszi elfogadhatóvá passzivitásunkat. A félrenézés, a részvétlenség, az érdektelenség „apróságaiból” épül fel a közömbös egész; az, hogy sokkal többször vagyunk közönyösek, mint a polgári felelősségünk tudatában. Pedig az aktív civil magaviselet nem az egzisztenciális lehetőségektől függ, ezért nemcsak az számít, amit megteszünk, hanem az is, amit nem. Mindkettő kirajzolja a személyiséget. Civil összefogás nélkül mind az emberiesség, mind a demokrácia előbb lehet halott, mint hogy tudatosítanánk a halálát? Igen, hiszen aki „közrest”, az sohasem válhat valóban polgárrá, mert nemtörődöm kényelmében, a nem az én/a mi ügyünk viselkedésmódjával senkire és semmire sincs tekintettel. De a közönyös civil azon sem csodálkozhat, ha majd egy őt is közelebbről érintő helyzetben neki csak a ,just murmurandi”, a morgás joga marad, amit viszont már a régi rómaiak is ismertek. Ott ez jutott a köznépnek, nem több. Sajnos, kétezer évvel később a társadalom nagy, talán annak felénél is nagyobb része megmaradt ennél az egyéni kiállás nélküli just murmurandinál, és a civil polgár felelősségével nem tud továbblépni. Pedig a civilek kezdeményezéseiben, láncszemként, mindenkinek megvan, meglenne a helye. Hogy az élet, a társadalom egyikmásik feszült vagy még nehezebb helyzetében ne kelljen kérdő lelkiismerettel önmagába néznie: én akkor, abban az ügyben, annál az eseménynél hol voltam, mit csináltam?!
