Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)

2018-12-15 / 287. szám

PSKtr pTciqériai ffrrtäjrtti:

Ui SZÓ

A HATVANADIK MÁJUS ELSEJE

1997. szeptember 19. jelenik meg először a Hét nap műsora.

(Folytatás a 10. oldalon)

a belpolitikai rovatban, és fordítottam híreket is. Az egyetem után, 1977 nyarán beléptem az Új Szóba, de nem voltam sokáig, mert megszületett a lányom. Nyolc hónap után, amikor visszatértem, Lőrincz Gyuszi bácsinak köszönhetően mégiscsak bekerültem az áhított külpolitikai rovatba. Nos, a következő főszerkesztővel, Rabay Zoltánnal már nem voltam annyira jóban... Nagyon nem kellettem neki, de a központi bizottságtól a távlati terv jóvá volt hagyva, úgyhogy nem volt mit tennie, el kellett fogadnia.

Mikor lettetek igazi, rovaton belüli kollégák?

M. I.: Megkérdezték az Új Szóban, mit akarok csinálni. Mondtam, legszívesebben a kultúrába mennék, az áll hozzám a legközelebb. Erre azt mondta Szarka elvtárs, a főszerkesztő-helyettes: „Jó, akkor mehetsz a parasztokhoz.” Vagyis a gazdasági rovatba. Ott kezdtem, de szinte ezzel egy időben úgynevezett beugrás titkárként, vagyis kiadásvezetőként is dolgoztam. És bizony a Piroska „bácsi”, a telexes - akinek egyszer kezicsókolommal köszöntek be a telefonba Budapestről - be is ment panaszkodni Rabay főszerkesztőhöz: „Hogy lehet má ilyen hosszú hajú huligánt titkárnak tenni?” Ne felejtsük: a 70-es években bizony hosszú, vállig érő hajat hordtunk. Akkor kerültem a külpolitikai rovatba, amikor Protics Lolo néni megbetegedett, Zsuzsa anyaságin volt, kevés volt a szerkesztő. Rabay utasított: „Menjen, és szedje ráncba az ott maradt nőket.” így lett belőlem elkötelezett, elvakult külös egészen a nyugdíjamig. A titkári, kiadásvezetői munka azonban évekig másodállásom maradt.

Nem volt könnyű a külpolitikus élete a szocializmusban.

G. Zs.: Bizony nem. Vég nélküli Brezsnyev-beszédeket fordítottunk. Néha éjfélig kellett nyomdakészre fordítani szlovákból magyarra az eszement szövegeket. Arra nem volt idő, hogy javítsuk, újraolvassuk a fordítást. Éjszaka sokszor taxival mentünk haza, de ha a sarki pillangók egy százassal többet lengettek, mint mi, és „szebben” integettek, bizony ők vitték a taxit.

Zsuzsa, mikor, hogyan lettél rovatvezető?

G. Zs.: Több követelménynek kellett akkoriban megfelelni. Tízéves gyakorlat kellett, no, nekem volt öt. A rovatvezetőnek párttagnak kellett lennie. Nos, én nem voltam. Lolo néni elment nyugdíjba, a két főszerkesztő-helyettes, Csető Jani és Szarka Pista pedig hetekig kereste a kiskapukat, írta a kérvényeket. Végül célba értek, és én is, 28 évesen lehettem rovatvezető.

M. I.: Most elárulom, én is közbenjártam. Rabay Zoltán jó haverom volt, nem úgy, mint neked, Zsuzsa. Akkoriban titkár voltam, korábban én voltam a külpolitikai

\I

hogy egymást váltottátok a rovatvezetői poszton.

G. Zs.: Először István volt a főnököm, aztán én lettem az övé.

Nagyon érdekes. Egyik főnök, másik főnök, kollégák... Végül házastársak lettetek. Most ki a főnök?

G. Zs.: Nálunk demokrácia van.

Mikor éreztétek magatokat legjobban az Új Szóban?

G. Zs., M. L: A Gorkij utcai szerkesztőségben. Az volt a leg... Az volt az igazi szerkesztőség. Akkor voltunk fiatalok, 11-14 évig dolgoztunk ott, 1988-ig. Nagyszerű fiatal társaságból állt össze a szerkesztőség: Bodnár Gyuszi, Szilvássy Jóska, Kövesdi Jancsi, Kovács Ili, Polák

Minden arról szólt, hogy jó legyen az Új Szó, és ennek mindent alárendeltünk. Pedig nehezebb dolgunk volt.

Nem volt számítógép, internet, mobil. Reggel bekapcsoltuk a rádiót, ahonnan megtudtuk, mi történt.

De mindenki tudta, mikor mit kell csinálnia, mi a feladata.

Erzsi, Papucsek Gergő, a titkárnők, gépíróhők. Egy korosztály voltunk mind. A sportosok is: Urbán Klári, Zsigárdi Laci.

Melyik kollégára emlékeztek szívesen?

M. I.: Gály Ivánra. Rendkívül intelligens volt. Félmondatokkal tanított. Megnyirbálta rendesen az egomat, mert az igen nagy volt. De nagyon jó barátságban voltunk, különben nem hívott volna meg a

80. születésnapjára.

G. Zs.: Én is szerettem Ivánt. Bár amikor beléptem a szerkesztőségbe, nagyon rossz néven vettem, hogy stabilan leningrádi tündérkének nevezett, tanulmányaim városára utalva. Iván ugyanis nem hitt

rohadtul gyanús volt Gály Iván jogász doktornak. Kicsit lenézett, nem tudom, miért, hiszen nem is beszélgettünk. Elismerést akkor szereztem, amikor Ordódy Dinivel tördeltem, és minden sorra kijött, úgy, ahogy kiszámítottam. Iván a fotelből ülve figyelt, majd felállt, megveregette a vállam, mondván, tündérke, te nem is vagy olyan ostoba... Ez olyan volt, mint egy kitüntetés.

Szerintetek mikor volt legjobb a lap?

M. I., G Zs.: A 70-es években volt a csúcs, ami a példányszámot illeti. A legjobb lapot pedig a 90-es években adtuk ki. Szilvássy Jóska alatt. Akkor kezdtünk tanulni másképp dolgozni, írni. Felszabadultan. Akkor voltak a hektikus évek: izgultunk is, megmarad-e vagy sem az Új Szó. Szombat-vasárnap bejártunk a szerkesztőbizottsági ülésre. Nem akartak papírt adni a lapnak, mert hát pártlap volt. Meg akarták szüntetni a Vasárnapot, hiszen a vasárnapi Pravdát is megszüntették, elvették a papírjukat. Szigeti László, aki akkoriban Václav Havel államfő nemzetiségi tanácsadója volt, Prágában próbálta neki elmagyarázni, hogy az Új Szó az más, nem ugyanaz, mint a Pravda. És mi, szerkesztőbizottsági tagok kihangosított telefonon érveltünk, magyaráztunk.

Milyen volt a kollégák közötti kapcsolat?

M. I.: Amit a nyugdíj előtti évek alatt hiányoltam, az épp a kollegialitás volt. Korábban az idősebbek figyeltek a fiatal kollégákra. Segítettük egymást, hiszen biztosan emlékszel. Mindent elolvastunk egymás után, megbeszéltük a dolgokat.

G. Zs.: Az egész arról szólt, hogy jó legyen a lap. Olyan nem volt, hogy mindenki csak a maga feladatával törődött. Az Új Szó a mi újságunk volt. Ötleteltünk, mindenki törte a fejét, hogyan lehet jobbá tenni a lapot. Találgattunk, órákig jó címeket kerestünk. Minden arról szólt, hogy jó legyen az Új Szó, és ennek mindent alárendeltünk. Pedig nehezebb dolgunk volt. Nem volt számítógép, internet, mobil. Reggel bekapcsoltuk a rádiót, ahonnan megtudtuk, mi történt. De mindenki tudta, mikor mit kell csinálnia, mi a feladata. Emlékszem, amikor 1984-ben merényletet követtek el Indira Gandhi ellen. István telefonált, hallottam-e a rádióban a hírt. „Hallottam, ez a Gergő témája, ki tudja, tud-e róla” - mondta. De már vettük is a kabátunkat, és irány a szerkesztőség. Papucsek Gergő már ott ült szerkesztőségi asztala mögött, és írta a nekrológot, mi meg gyűjtöttük a híreket a nagy hírösszefoglalóhoz. Mindenki tette, amit kellett, senkinek nem kellett szólni, hogy te most ezt vagy azt csináld. Igaz, többen is voltunk.

M. I.: Fiatal titkár voltam, és bizony olykor baj volt a területi szerkesztőkkel. Amikor feljöttek Pozsonyba, leültettem