Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
121 ÜNNEPI MELLÉKLET 2018. december 15. | www.ujszo.com Nagy család Gorkij utca 10., az Új Szó szerkesztősége. Amikor először beléptem a kapuján, írógépek kattogását hallottam. Ez a hang a mai napig megmaradt az emlékezetemben. Hogy milyen volt a szerkesztőségi lét? Jó! Húszéves voltam akkor, az Új Szó is húsz. Nehéz ennyi év távlatából valamit kiemelni. Az idő múlása mindent megszépít, szokták mondani. A kollektíva befogadott. Egy nagy család voltunk, segítettük egymást, de vitatkoztunk is, nehezteltünk egymásra, ahogy egy családban lenni szokott. Majd eljött a költözés ideje. Minden megváltozott: a hely, az írógépet felváltotta a számítógép, ami minden beíró munkáját megkönnyítette, a beosztásom is megváltozott, az évek során három főszerkesztő mellett dolgoztam. Majd jött a 2000. év és a Vasárnap. Azért megosztom az olvasókkal egyik elírásomat. Csokonai Vitéz Mihály Reményhez című versét kellett begépelnem, s úgy látszik, munka közben is arra gondoltam, amit nagyon szeretek: „földiekkel játszó égi sütemény...” Császár Klára A mai napig, ha anyagért kint járok terepen, meg-megkórdezik tőlem: „És mi van Péterfi Szonyával? Nem látni a navét a lapban." Ez a legszebb, a legtöbb, amit újságíré kaphat, hogy feltűnik, ha valamiért nem ír. Az alábbi beszélgetésben azon igyekeztem, hogy kiderüljön, mi van Péterfi Szonyával. ÖrUlök, hogy annyi együtt eltöltött év, majd némi kihagyás után újra együtt dolgozhatunk. Felkészültél, kérdezhetek? Évtizedeken át én voltam, aki kérdezett, s most nekem kell válaszolnom kérdésekre. Miközben rá kell döbbennem, hogy nem is olyan egyszerű a kitárulkozás. Főleg azért nem, mert az ember, túl a hetvenen, már őszintén, szépítés nélkül tekint vissza a vele történtekre. Jó kimondani, visszagondolva újságírói pályafutásom negyed évszázadára, hogy sokkal több a jó, a szép, a kedves emlékem, mint a rossz. 1985-ben találkoztunk először. Akkor jöttem a laphoz, ahol te már a Csizmár Eszter által vezetett belpolitikai rovat oszlopos tagja voltál. De mi volt 1985 előtt, hogyan indultál a pályán? Érkezésedkor én már öt éve voltam Új Szó-s. De belépésem előtt is publikáltam már a lapban, jegyzeteket, glosszákat írtam, majd egyszer felhívott az akkori főszerkesztő-helyettes, hogy menjek be hozzá, beszélni szeretne velem. Mivel édesapám éveken keresztül a lap munkatársa volt, és Új Szó-sként halt meg 1976- ban, feltételeztem, hogy vele kapcsolatban kíván kérdezni. Ám szinte bevezetés nélkül felajánlotta, hogy újságíróként dolgozzak a szerkesztőségben. Tudta, hogy hamarosan befejezem tanulmányaimat újságírói szakon, mert miután apukám meghalt, nyomban jelentkeztem az egyetemre. A felkérésre nem lehetett nemet mondani! Azért sem, mert valójában erre vágytam, csak nem volt elég bátorságom, hogy az apám nyomdokaiba lépjek, azt csináljam, amit ő. Az összehasonlítgatástól tartottam, meg attól, nehogy azt vágja a fejemhez valaki, hogy protekcióm van. így lettem Új Szó-s. A hírrel a Gorkij utcáról apu sírjához, a Márton-temetőbe rohantam, tudatnom kellett vele, hogy továbbviszem a stafétát. Volt, aki „apáskodott, anyáskodott” feletted, aki segítette a beilleszkedésedet? Bár a régi „öregeket” ismertem, mert azelőtt időnként felugrottam apumhoz a r Es mi van Péterfi Q r 19 tóértekezletére, amelyen a horvátországi nyaralás lehetőségeit elemezték. Megjelent a tudósítás, s azt követően a zágrábi turisztikai hivatal meghívására a hazai újságírócsoport tagjaként több mint húsz alkalommal látogattam el az országba, s bemutathattam olvasóinknak a csodálatos tengermelléki nyaralási lehetőségeket. Maradandó élmény a Japánban tett magánutam is. Elhatároztam ugyanis, hogy 1988-ban, a negyvenedik születésnapomra nem kérek munkaérdemrendet, hanem megajándékozom magamat egy társasutazással. Pártlapban dolgozó pártonkívüliként engedélyeztetni kellett a kiutazásomat a szakszervezettel, a kiadóval, az akkori főszerkesztőt pedig meggyőztem arról, hogy bűn volna, ha visszatérve nem írhatnám meg az élményeimet, vagyis a pártközpont engedélyére is szükség volt. Japán és egy epemütét után, ugyancsak 1988-ban, szakmai cserelátogatásra utaztam Lengyelországba. Azért én kaptam a lehetőséget, mert annak az évnek az elején a szerkesztőségünkbe látogatott egy lengyel kolléganő, aki szintén egészségügygyei foglalkozott, ezért itt-tartózkodása idején én voltam a kísérője. Szerencsés egybeesés, hogy meghívtak a szőgyéni új egészségügyi központ megnyitójára, s persze vittem a lengyel vendéget is. Arra nem emlékszem, miért ült be a szolgálati autóba a legkedvesebb kollégám, Szabó G. Laci, azt viszont tudom, hogy remekül éreztük magunkat oda-, ott és visszafelé menet is. Nagyszabású megvendégelés is várt az egybegyűltekre. Életemben nem ettem olyan finom rétest, mint amilyet ott szolgáltak fel a helyi asszonyok. Lacit pedig körberajongták, nem csupán azért, mert ismerték sztárinteijúit, hanem azért is, mert agyondicsérte föztjüket, rétesüket. A lengyel Jolanta szintén elégedett volt, neki inkább a helyi vörösbor ízlett. Lengyelországban akkoriban már téma volt a kábítószer-élvezet, ezt szerettem volna feltérképezni kiutazásom során. Ismertem a Marek Kotanski által létrehozott Monar hálózatot - elhagyott tanyán tanultak újra élni és dolgozni a narkósók -, s oda szerettem volna ellátogatni. Sikerült is, majd megjelent a riport. Sem a főszerkesztő, sem a rovatvezetőm nem sejtette, hogy baj lehet belőle. A főszerkesztőt behívatták a pártközpontba, és leteremtették, mert, ugye, a kábítószer akkortájt nálunk tabutéma volt. Talán nem is büszke, inkább elégedett vagyok a beteg Csémy Paliról szóló írásaimmal, azzal, hogy 1995-től 2007-ig követtük a sorsát, népszerűsítettük a Remény Palikának Alapítvány tevékenységét, az országos pénzadománygyűjtést, melynek köszönhetően kijuthatott Lyonba a kettős szervátültetésre. szűk csoportjával kíván tárgyalni. Közvetlen munkatársaival fogadott, és felajánlotta a szóvivői státuszt. Köpni, nyelni nem tudtam, miközben figyelmeztettem, hogy magyar a nemzetiségem, a kollégák tudják, hogy magyar lapnál dolgozom... Másnap reggelig kaptam gondolkodási időt. Otthon a féijemtől kértem tanácsot. Azt mondta, mindig hangsúlyoztad, hogy te szabad akarsz lenni. A rendszerváltás ezt a szabadságot jelenti. Feladnád? Észhez tértem, s másnap köszönettel visszautasítottam a felkérést. Meg tudod-e ítélni, hogy változott-e, illetve miben változott az újságírói szakma? Nem tudom, ma hogyan zajlik az élet a szerkesztőségekben. Aktív koromban azzal szembesültem, hogy a fiatal kollégák, tisztelet a kivételnek, végigülik a sajtóértekezletet, nem szólnak hozzá, nem tesznek fel kérdést, s a sajtóügynökségtől kézhez kapott alapanyagot saját szignójukkal közlik. Nincsenek könnyű helyzetben, az úgynevezett szakosodás kiment a divatból. Néha, ha érdekel bizonyos téma, puszta kíváncsiságból elmegyek egy-egy sajtóértekezletre, szóba elegyedek a szlovák kollégákkal, eléggé keserűen nyilatkoznak a szerkesztőségekben zajló viszonyokról. Tény, felgyorsult az élet, ám az olvasó szerintem találna időt arra, hogy elmélyedjen egy-egy hosszabb lélegzetű írásban, elemzésben, riportban. A napilapban nem a híreket keresi, az aktuális történésekről esténként a tévéből, illetve a világhálóról értesül. Pályád melyik időszakára emlékszel a legszívesebben? Nem tudok kiemelni egy-egy jobb vagy rosszabb időszakot, hajtott a vágy, hogy olyan témákat dolgozzak fel, amelyek érdeklik az olvasót. Erre lehetőséget is kaptam, s azt hiszem, éltem is vele. Igaz, az őszinteségem miatt nem kerültek el a zűrös helyzetek, de ez az élet velejárója. Kik azok, akik a kollégák közül a leggyakrabban eszedbe jutnak? Talán korral járó tünet, de gyakran gondolok azokra, akik már nincsenek. Voltak kollégák, akiknek az elmenetele a mai napig fáj... Flórián Márta, Csizmár Eszter, Fekete Marian, Gály Iván... Soha nem tagadtam, ti ketten Szabó G. Lacival a szívem csücske vagytok, annak ellenére, hogy ritkán találkozunk. De a régiekre is odafigyelek, a lapban keresem Grendel Ági, Urbán Gabi, Cs. Liszka Györgyi, Mislay Edit nevét. És nem feledkezhetem meg a gépírónőkről sem, Horváth Évának még az édesapám diktált. Fekete Gabival és Császár Klárival együtt az első kritiku-
