Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
www.ujszo.com | 2018. december 15. ÜNNEPI MELLÉKLET I 5 Az elmúlt tíz évben senkivel nem beszélgettem annyit, mint Molnár Norberttól, és ezen beszélgetések nagy része az Új Szóiéi szélt. Elvek, víziék, profizmus, kockázatos döntések - ebben a „hivatalos" interjúban is a szokásos témákat feszegettük, immár a Kisebbségi Kulturális Alap igazgatéi irodájában. A rendszerváltás utáni főszerkesztők közül te voltál leghosszabb ideig hivatalban. Gondoltad volna az elején, hogy csúcstartó leszel? Amikor kineveztek, azt gondoltam, egy évre elvállalom, aztán ennyi. Gyorsan megteszem azokat a lépéseket, amelyeket akkor szükségesnek láttam, és majd lesz, ami lesz. Ehhez képest tizenegy év lett belőle. Ember tervez, kiadó végez. Melyek voltak azok a változtatások, amiket végre akartál hajtani? Mindig is a kis lépések embere voltam. Nem szeretem a radikális vágásokat, azt vallom, az ember hoz sok kis apró döntést, és abból organikusan fejlődik tovább valami. Konkrét nagy változások ezért nem voltak a fejemben, de az előre elképzelt terveimet sem tudtam mind megvalósítani. Amikor az ember bekerül egy pozícióba, rengeteg olyan ténnyel megismerkedik, amelynek hatására módosítania kell az eredeti tervet. Korábban már voltam főszerkesztő-helyettes Grendel Ági idején, úgyhogy néhány folyamatot már átláttam, de korántsem mindent. Mit tartottál prioritásnak? Fontos volt a szerkesztőség fiatalítása, és lazább nyelvezetet is szerettem volna. Egy napilap bizonyos kötött nyelvezetet követel meg, de lehetett ezt még olvasmányosabbá, olvashatóbbá, kevésbé hivataloskodóvá tenni. Voltak dolgok a lapban, amelyeket feleslegesnek, az olvasó szempontjából nem túl hasznosnak éreztem, ezekkel is szerettem volna valamit kezdeni. Ezt meg is tettem, két konkrét lépéssel. Az egyikért nagyon sokan bíráltak, ez a Könyvjelző melléklet megszüntetése volt. De az nem egy napilapba való melléklet volt, sokkal inkább a szélesebb olvasóközönséghez kellett volna szólnia. Azt gondoltam, annak nincs értelme, hogy 200, az irodalom környékén mozgó ember ír egymásnak helyenként érthetetlen nyelven. Az entellektüel közeg bírált ezért, de a Könyvjelző helyén jött létre végül a Szalon. Az esztergomi mellékletnek sem sok értelmét láttam, pedig párkányi vagyok, úgyhogy azt ic tnorteTi'infpftiim T a-fiiitom o orzót-xc'Amip*r ra az értékrend is. Sokan bíráltak is, hogy túl szabadelvű az Új Szó, ám igyekeztem olyan újságírókat is megszólítani, akik nem feltétlenül szabadelvűén gondolkodtak. De örülök neki, hogy toleránsabb hangú volt az Új Szó, amíg én voltam a főszerkesztő. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most nem az, hanem hogy örülök, hogy akkor olyan volt. És egyébként ez nem úgy van, hogy van egy főszerkesztő, és az ő arcára van kialakítva a lap, hanem van sok újságíró, és ők alakítják a lapot. Ez a lap mindig olyan, amilyenek az umKoroÉ nlr.lr rvH" rjnlrrATnolz npm r\lrmn el, ami érdekel. Egyébként meg minden érdekel, a belpolitikától kezdve a sporton át a kultúráig, de bevallom őszintén, azt hittem, több cikket fogok elolvasni majd azután is, miután eljöttem. Most talán jobban látom, hol vannak a gyengébb pontok, mint amikor ott voltam. Főszerkesztőségem vége felé már nem láttam a fától az erdőt. Az elején vitt a flow, a végére ez a lendület kicsit elfogyott, meg úgy éreztem, mintha ötlettelen is lennék, ezért is mondtam, most már vigye ezt más. Már nem láttam, hol vannak az igazán gyenrro nnntnú IiaI o-7 o úoinoc im 1 mioff nőm tott napilap Szlovákiában az Új Szó lesz. Az is fontos, hogy kicsit jobban figyeljen a lap arra, mitől exkluzív. Miért akarom én ezt a lapot olvasni, miért vagyok hajlandó pénzt is adni érte? Több saját hangot kellene belevinni a lapba ahhoz, hogy legyen egy stabil piaci pozíciója. Nem brutálisan exkluzív dolgokra gondolok, hanem több szlovákiai magyar szemszögre. Ezt más nem fogja tudni úgy megcsinálni, mint az Új Szó. Vannak jól működő honlapok, de azoknak megvan a maguk regionális specialitása, és nincs globális képük a szlobelementem. A szavazás, amellyel a kormány végül megbukott, éjjel volt, nekünk pedig nyolckor el kellett küldeni a lapot a nyomdába. Teljesen hülyén néztünk volna ki, ha másnap reggel az olvasó a kezébe fogja a lapot, és az van ott: „Nem tudjuk, mi történt a Radicová-kormánnyal”, miközben már a tévé, a rádió meg az internet is üvölti a legaktuálisabb infokat. Akkor hoztam egy rendkívül kockázatos döntést, hogy küldjük el a nyomdába a lapot azzal, megbukott a kormány. Legfeljebb másnap kiállók, hogy bocsi, én buktam meg, felesleges. Amúgy a polgármesterekkel és a regionális politikusokkal volt a legnehezebb, azok fenyegetőztek is. Fenyegettek valaha nemcsak perrel, hanem azzal is, hogy eltörik a lábad? Ilyen szerencsére nem volt. Viszont teljesen berezeltem, amikor Sátor Lajos főmaffiózó írt nekünk egy hosszú levelet arról, hogy Jaroslav Spiäiak milyen szemét ember. Ezt az anyagot akkor feldolgoztuk, de mégiscsak egy erősen kétes egyén volt az egyik megszólaló... Eleve az kérdés volt, kell-e ezzel foglalkoznunk, fontos-e, hogy egy alvilági ember véleményét közöljük, van-e ennek relevanciája a lapban. Végül foglalkoztunk vele, természetesen Spiáiakot is megszólítottuk, aki másnap reggel fel is hívott, hogy megköszönje, milyen korrektül dolgoztuk fel az ügyet. Akkor megkérdeztem Spiáiaktól, tudja-e, ki vagyok én. Erre azt felelte: hát az Új Szó főszerkesztője. Mondom, nem, nem, mi gyerekkorunktól ismeijük egymást, mert ő is nagyölvedi származású, meg én is, a szüléink nagy barátok voltak. Szabadkozott, hogy nem emlékszik már erre, amire rávágtam, én vagyok az egyik az ikergyerekek közül, akikkel futballozni szokott a pályán. „Úristen, hát te vagy az?!” Meg is beszéltük, hogy majd találkozunk, de azóta sem került erre sor. Mit szerettél a legjobban a főszerkesztőségben, és mit utáltál a leginkább? Nagyon utáltam a szélmalomharcokat, a hosszú, eltaknyolódó vitákat evidens kérdésekről, és hogy ezek folyamatosan visszatértek, és megint ugyanazt a problémát oldottuk... Ezek mindig kicsit megöltek. És tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, mert most is igazgató vagyok, de én nem szeretek főnök fenni. Nem szeretem az embereket kommandírozni, de valami miatt egyszer csak mégis mindig főnök vagyok. Azt gondolom, eleve rossz az, ha valaki azért főnök, mert kommandírozni akarja az embereket. Te azért vagy főnök, mert szeretnél valamit működtetni... ...és arrafelé vinni, amerre szerintem mennie kellene. Igen. De ettől függetlenül ez szörnyű dolgokkal is jár. Kitenni valakit a munkahelyéről egyáltalán nem kellemes. Nekem ez mindig egyhavi procedúra volt, nem tudtam aludni emiatt. Azt szerettem, ha volt egy jó kis alkotói közeg,jó téma, jó alkotási folyamat, és a végén azt mondhattuk, ezt jól csináltuk. Ilyenkor azt érzi az ember, ezért megéri. ,Nem szeretek főnök lenni”
